Lassan haladt a falu utcáján, a három kilométerre lévő szolgálati helyéig. Taposta a havat, és szinte alig figyelt a külvilágra. Gondolatai minduntalan a leszerelés körül jártak.
Egy hete adta be a kérelmét a parancsnokságra, indokolva özvegy édesanyja és fiatalkorú testvérei segítésével, de volt még valami, amit nem írt bele. Marika mostanában nem válaszolt a leveleire, pedig még csak hét hónapja vonult be, így több mint két év lett volna még hátra.
Bevonulás előtt eljegyezték egymást, Marika látogatta is, de ezek is elmaradtak, helyette az öccse írt levelet, úgy hiszi, hogy Marika mással jár.
— Ez is e miatt a piszok katonaság miatt van — gondolta, amire nem kapott felmentést, pedig néhány barátja, de könnyen megúszta. A körzeti orvos fia, akinek igazolták a sosem volt gerincsérvét, a Gyula, aki olyan hihetően megjátszotta a sorozáson a homokost, bár a Gyuláról sosem lehet tudni és volt, aki már előzőleg beszerezte a diliflepnit.
A Petőfi utca sarkán lassított, itt szokott támadni az öreg Kovácsné harapós kutyája, nagyon utálta a katonákat, résen kellett lenni. És mi lenne, ha egyszerűen lelőné a kutyát, és a vizsgálóbizottságnak megjátszaná az idegileg kimerültet, akinek nem lehet fegyvert adni a kezébe? Megvan! Ez és az indokolt leszerelési kérelme! Karácsonyra talán már otthon is lesz. Hiszen csak meg kell védenie magát, ezért nem ítélhetik el.
— Na, gyere te piszkos blöki!
Kibiztosította, felhúzta a géppisztolyt és lassan, figyelmesen lépdelt, de valamiféleképpen a Kovácsné kutyája nem volt látható. Kis kitérőt tett a Kápolna köz felé, de sehol sem látta, úgy tűnik másmerre kódorgott.
Savanyú képpel ment tovább és az járt az eszében, amit a lassan leszerelő öreg katonák szoktak a bosszantásukra kántálni: nektek ez a hét, jövő hét, meg ’57. 1957. Úristen de messze van, talán sosem jön el! De hát úgyis engedélyezik a leszerelési kérelmét, a parancsnoka szerint is volt rá esélye.
Már rég elhagyta a falut, és a friss havat taposva lépésenként ismételgette: leszerelés, leszerelés, leszerelés…
Lassan kiért szolgálati helyére a folyó kanyarjához, megszomjazott közben, de a kulacs már kiürült.
Az erdő alatt futott egy kis patak, tiszta vizéből sokszor ivott már, ám most be volt fagyva. Nem baj, majd betöri a jeget a fegyver tusájával, legalább nem hiába cipeli egész nap.
Ahogy a bokrok között csörtetett a patak felé a nyaka, csizmája tele lett hóval. Káromkodva lépett a patak partra, nekikészült a jégtörésnek, közben változatlanul a leszerelés körül forgott az agya.
És ha nem engedélyezi a parancsnokság? Ha mégsem tud leszerelni? Ha Marika elveszett, ha nem tud segíteni az anyjának, a testvéreinek, akik nagyon-nagyon szűkösen élnek?
Akkor még két év! Két év bezártság, napi megaláztatások, várni a leveleket, fájó szívvel számolni a napokat a szabadságig.
És nincs szabadulás…
Nem tudhatta, hogy a legeslegfelső főparancsnokságon már döntöttek a leszereléséről.
A fegyver az első ütéstől elsült, a rövid sorozat pontosan a homloka közepén találta.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.18. @ 16:47 :: Torjay Attila