Lázár lassan, lustán sétált a csendes, őszi délutánon, a Kossuth út bal oldali szeméttartóit nézte át. Főként üres üveget keresett, de hát talált már ő ilyenkor szendvicset ki sem csomagolva, fülhallgatós kisrádiót is, olyan ez, mint a lottó, vagy nyersz, vagy nem.
Nejlonzacskójában már több üvege volt, ahogy számolta, közeledett a 400 forinthoz és még nála is volt vagy ugyanennyi tegnapról. Lesz kenyér, szalonna és két literes bor, holnap talán ki se jön a városba, marad a kiserdőben a kunyhójában.
Félúthoz érve elindult a zebrán a másik oldalra, lustán körülnézett azért, és automatikusan visszahőkölt, vagy kilencvennel közeledett egy piros autó. A kislány, akivel együtt léptek le a járdáról egy lépéssel előtte, megkövülten állt, Lázár eldobta a zacskót és nagy lendülettel nekiugrott, még sikerült átrántani a felezőhöz. Az autó lassítás nélkül eltűnt, Lázár feltápászkodott, felállította a kilenc év körüli kislányt is, szegényke teljesen sokkos volt, meg sem tudott mozdulni.
— Egész szépen megúsztam — gondolta Lázár. Valóban csak a jobb kézfeje vérzett, kicsit fájt az oldala is és elszakadt a pulóvere. Hát azért tényleg nem volt kár, bármelyik kukában jobbat lehet találni.
A zebra környékén összegyűltek páran, néhányan gratuláltak Lázárnak és valahonnét előkerült egy rendőr is, többen egyszerre magyarázták neki az eseményeket, egy vörös képű, kövér ember kiabálva gesztikulált, a rendőr egy noteszba jegyezgetett, aztán egyre többen érkeztek, szinte mindenki egyszerre beszélt. A kislányt leültette a járda széli padra, még mindig remegett, fel sem mert nézni, a butik kirakatából kibámuló kék plüssmacira szegezte a tekintetét.
Lázár arra gondolt, hogy megveszi neki, be is ment, megkereste a polcon, volt nála annyi pénz. A kasszánál ugyan kicsit kellett várni, közben többen elhúzódtak mellőle, fintorogtak, vagy két hete nem fürdött már.
— Kérem, mindent tegyen ki a zsebéből — szólt rá a pénztárosnő, Lázár kicsit csodálkozott, de automatikusan pakolta ki a zsebét.
— Nem loptam semmit — motyogta —, ezt a játékot vettem.
Bicska, aprópénz, gyufa, kulcsok. A kulcsok még régi életéből maradtak, nem nyitottak semmit, Lázár kabalából hordta magával.
— Nincs nálam semmi, higgye el — próbált magyarázkodni az ötvenes, vörös hajú pénztárosnőnek.
— Karcsi — kiabált a nő a raktár felé —, jöjjön, legyen szíves!
Karcsi is megjelent, közben Lázár kipakolta a másik nadrágzsebét is /fél alma, cigaretta, összehajtogatott reklámújság/ és várakozóan nézett a nőre.
— Biztos vagyok benne, hogy eldugott valamit — kiabált a nő.
Lázárnál felment a pumpa és elkezdett vetkőzni. Levette a pulóverét, garbóját, aztán a nadrágját is, páran röhögni kezdtek, a nő vörös lett, beszaladt a raktárba.
Karcsi valami elnézéskérést motyogott és megkérte Lázárt, hogy öltözzön, Lázár lassan, előkelően öltözött, mint a Windsori herceg, aztán kifizette a macit és kilépett a butikból.
De közben odakint már megváltoztak a dolgok, a rendőr eltűnt, a bámészkodók is, és Lázár a kislányt sem látta sehol, bárhogy is meresztette a szemét.
Tanácstalanul állt a macival a kezében, nézelődött és végül egy kissrác kezébe nyomta.
— Tessék, ez a tiéd, neked adom.
A gyerek jól megnézte Lázárt, aztán eldobta a játékot és elszaladt. Ezen aztán Lázár tényleg elképedt, végül nem is vette fel, ott hagyta ahová esett, és megkereste az üveges zacskóját.
Közben azon spekulált, hogy most mihez is kezdjen, hiszen a maci elvitte a pénzét, így vagy étel, vagy pia.
— Végül is — gondolta —, nem kell minden nap enni.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.04. @ 14:47 :: Torjay Attila