Fél három körül lehetett, amikor kivágódott a hálóajtó, és az a marha Tolnai őrmester szadista kéjjel üvöltözni kezdett: riadó, riadóóó!
Még pár másodperc ajándék félálom után kiugráltak az ágyból. Mindenki morgott, kapkodva öltöztek, egymást akadályozták, közben megérkezett a századparancsnok is és már ő is kiabált.
Persze voltak ilyen helyzetre kisebb fogások, a ruhát nem gombolták be csak a kabátot, a csizmába is csak beleugrottak és rohantak az alakuló térre, az eleje pedig már indult is kifelé a laktanyából.
Út közben kapták az eligazítást, a várostól négy kilométerre a Fenyves tanya magasságában „betört az ellenség”, rohanvást oda kell érni, lendületes rohammal kiűzni őket és utána már mehetnek is tovább hajcsikálni, ha nótázva visszaértek.
— Hogy azt a büdös, krokodilbőrű jó nagynénjét a marhának, aki pont Mikulás napra ezt kitalálta — morgott valaki, félálomban törtettek előre a földúton, sötét volt, egymást taposták.
Erőltetett menetben negyven perc alatt értek a helyszínre, a fenyők mögül valakik vaktölténnyel lövöldöztek, a századparancsnok elbődült: harchoz előre!
Rohantak a fenyők felé, ők is lövöldöztek és közben majd kitörték a nyakukat az ott lévő gödrökben, pár perc alatt elérték a fákat, aztán a parancsnok lefújta az akciót.
Sorakozót rendelt el, összegyűltek.
— Na hát ennél ezért volt már jobb is, úgy látszik ellustult a nép, jó lesz sűrűbben gyakorolni — kommentálta az őrnagy az akciót. — Tíz perc pihenő!
Mindenki a csizmájához kapott és igyekezett lehúzni a lábáról, valami nem stimmelt vele, de idáig nem is gondolhattak arra, hogy megnézzék. Szinte mindenkinek feltörte a lábát és hamarosan kiderült mi volt a gond.
A ballábasban egy kisebb csoki mikulás, a jobb oldaliban pedig egy szaloncukor volt benne, érezték, amikor beleugrottak, de nem volt idő megnézni, kivenni. Így aztán laposra menetelték, közben megolvadt és szétterült a csizma alján büdös ragacsként.
Nem is tudtak mit kezdeni vele, valamennyire levakarták és már hangzott is a parancs: kettes sorokban sorakozó!
— Mi az a vakarózás a csizmával? — érdeklődött a századparancsnok.
Többen megmutatták neki, majd hanyatt esett a röhögéstől.
— Ez a KISZ ajándéka volt Mikulásra, de nem volt bekalkulálva a riadó — hahotázott. — Ott a Télapó bácsi — mutogatott Kovács tizedesre, a KISZ titkárra.
— Na jó, akkor még tíz perc pihenő Télapó ünnepre — mondta jószívűen, és beült a GAZ-ba.
— Na megállj, te disznó Kovács — hördültek fel többen, szegény mentette az irháját, Tolnai őrmester vörös fejjel üvöltözött: csendet, rendet!
Végül is valahogy megnyugodtak, Kovács megúszta néhány hógolyóval, sorakoztak, elindultak befelé.
— Nótát! — rendelkezett Tolnai, elkezdtek valamit kínkeservesen kántálni.
— Állj! Azt énekeljék, hogy: „Télapó itt van, leng a szakálla, hó a cipője, szél a subája”…, de hangosan ám, mert úgy megfuttatom az egész bagázst, hogy még egy hét múlva is sírni fognak!
Többen emlékeztek rá az óvodából, valahogy elkezdték. Nem stimmelt a menethez, fáradtak is voltak, egy darabig kínlódtak vele aztán abbamaradt, igaz közben Tolnai is beszállt a kocsiba.
Fél hatra értek be, az ébresztőig még pont volt annyi idejük, hogy a csizmából kimossák a ragacsot.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.26. @ 11:53 :: Torjay Attila