III. HANSI
Örök sötétség ez, vagy csak a hideg pince fénytelensége? Várnom kell. Türelem. Elmúlik kinn a nap s én kimehetek innen. Úgy, mint minden este. Karola meleg teste vár a tiszta ágyban. De miért fáj a lábam? Egyre jobban fáj a lábam.
Sötét sincs, ég az éjjeli lámpa. A karosszékben Erika alszik. Az örök kötése lecsúszott a földre. Karlnak sípulóver. Igen, úgy emlékszem, azt mondta, azt köt. Nem bírja már szegény a sok éjszakázást. tizenkettő elmúlt. Nem adta be az orvosságot, azért fáj olyan kegyetlenül a lábam… helye.
Sohase képzeltem, hogy a hiány fájhat, hogy egy halott testrész fantomként visszajárhat. Oly elevenen fáj, teljes hosszában. Pedig meghalt régen. Saját szememmel láttam, hogy bedobták a szemétkosárba. Üszkös volt, fekélyes, rothadó és lila, mintha az életem minden mocska csak oda gyűlt volna. Szinte jól esett, hogy megszabadítottak tőle. Arról nem volt szó, hogy tovább is kísértsen.
Hát nincs mód más, csak a halál, hogy a mocsoktól megszabaduljál? Na, meg a tabletták. Akkor is érzem, csak mintha másnak fájna… s bármi megvetendő ez, mint hozzáállás — mégis sokkal könnyebb — valóságos áldás.
Na, vedd be szépen, mert újra kínrímekben kezdesz gondolkozni, s ez rosszabb, mint hogy részletekben halsz meg.
Csak az agyam bírja ki!
Negyven éve ez a fő imádság. Már akkor elkezdődött a katonaságnál, amikor az első, velem egykorú „ismeretlen katona” szétroncsolt koponyájára hánytam. S folytatódott a szökés után, hat hónapon át, amíg a sötét pincében vártam a napnyugtát, hogy az Isten egéből legalább csillagokat lássak, s mikor azon kínlódtam, hogy ha Karolához érek, azonnal magömlést ne kapjak. A hideg pincében egész nap a Karola meleg ölén járt az eszem s úgy felcsigáztam a képzeletem, hogy mire valóságosan mellette feküdtem, már semmire sem voltam való. Csak a második, harmadik ölelés volt igazán jó. Néha kegyetlen önzéssel felébresztettem, pedig fáradt volt és aludt. De képtelen voltam mellette lenni ébren és nem kívánni. Életem első asszonya volt.
Félig kamasz fejjel is tudtam, hogy egy ilyen nőt nem szabad csak úgy gyorsan elmocskolni, de hiányzott a tapasztalat. Szegény Karola! Ha annyival maradt, nem sok jót kapott. Csak felelősséget és gondot, amit nagylelkűen magára vállalt. S te elfogadtad! Tudod, hogy aljas vagy? Nem hiába büntet a sors… azzal is, hogy többé nem kívántál asszonyt, úgy igazán, mint akkor, bár ezt akár áldásnak is tekinthetném, mert az ölelés azért jó volt mindig. Ezért meg Tánjának tartozom… Neki sem! Megfizettem a lábammal. Az ember mindenért megfizet, tudatosan, vagy öntudatlan.
Egy-lucsok vagyok, és pokolian fáj a lábam…helye. Mikor tanulom meg végre, hogy csak volt. Múlt időben, akár az élet.
Ha még egyszer fürödhetnék egyet! Bár, ha akkor a lábfagyáskor nem fürösztöttek volna, talán lábam lenne.
Volna… lenne… csupa feltételes mód, akár a ha.
Ha akkor az, az orosz nem erőszakoskodik Karolával, vagy ha Karola hagyja… Persze, hogy aljas vagyok, de az is egy lehetőség lett volna. Szóval, ha akkor nem kellett volna megvédenem őt, ha nem kiabál, ha megjátszhatom, hogy alszom és nem hallok semmit, nos, akkor még imádkozhattam volna a józan eszem után egy hónapig a pincében és megúszom Szibériát.
Ha… lett volna… és hagyta volna… De nem volt ha, csak a hadbíróság. Mégis volt egy ha, mert ha nincs András bácsi, hát menten kivégeznek.
— Német az istenadta, de nem nagyon — mondta a jó öreg a parancsnoknak — hiszen azért szökött meg a frontról, hogy maguk ellen ne harcoljon.
Még csak igaz se volt. Azért szöktem meg, egész egyszerűen, mert féltem a haláltól. A harc nem érdekelt semmilyen oldalon. De voltam annyira bölcs, hogy ezt nem mondtam meg. Hát életben hagytak — mint azóta annyiszor. Akkor tanultam meg, hogy igaz a közmondás: „Hallgatni arany”. Azt, hogy bólogatni gyémánt, csak sokkal későbben tapasztaltam.
Tanulékony állat az ember. Sokmindent kibír. Néha érdem ez is.
Lám, Szibériát is…
Na, ne sajnáld magad! Nem is volt olyan rossz. Miért nem vagy őszinte? A sötét pincerabság után kész kirándulás. Visz a marhavagon, a kisablakon át látod a kék eget és van, akihez szólj. Nem vagy egyedül az ismeretlenségben, ez is valami. Ahány ember, annyi regény. Könyvekre sincs szükséged, hogy ne unatkozz.
És hányan maradtak ott…
Marianna, aki a nővére helyében önként jelentkezett munkára, mert az éppen terhes volt. Vitték mind a kettőt. Csak a nővére jött haza a kicsi leánykával. Az egyetlennel, aki harminchét csecsemőből életben maradt. Milyen furcsa játékszere vagyunk a sorsnak. Ha velem nem esik baj, hát ő is csak éhen hal, mint a többi harminchat.
Marianna tizennyolc éves volt, törékeny szőke szépség. Az ólombányába vitték dolgozni. Nehezen bírta a csillét, szakadt meg alatta. Az orosz bányamester megszánta egy párszor és segített neki. Egy nap aztán tonnányi kő zúdult Mariannára. Felborult egy csille. Kátyáé volt, a bányamester szeretőjéé. Élve szedték ki alóla Mariannát, egy hét múlva levágták mindkét lábát… — „és szerencsére maghalt.” Így mesélte a testvére, akiért feláldozta magát. És akkor ez normálisnak tűnt nekem!
Vajon rólam is azt mondják majd, szerencsére? Egyáltalán, van olyan, hogy a halál szerencse?
De ott Szibériában én tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam. A pincében beszerzett tavaszi krumplicsíra színemmel még a tábororvos se vállalata a felelősséget, hogy leküldjön a bányába.
— Levegőre van szüksége. Adják ki mezőgazdasági munkára! — mondta, miután megvizsgált
Így kerültem Tánjához. Így kerültem a föld alól az Isten szabad ege alá, haragos fenyvesek, csörgedező patakok közé s bármilyen furcsa, ez — akkor — maga volt a boldogság.
Alföldi gyerek lévén életemben először jártam erdőben úgy, hogy a bokor mögött nem kellett géppuskafészket keresnem. Daloltak a madarak s én világgá kiálthattam:— Élek, élek!
Csak Karola hiányzott a tökéletes boldogsághoz. Ha őt is elhozzák… bolond gondolat volt, szentigaz, de titokban ezt kívántam. Aztán belenyugodtam a megváltoztathatatlanba.
Legalább engemet nem kell eltartania. Csak nyűg voltam a nyakán.
Írtam egy rövidke levelet: megvagyok és ő minden gondolatom. Úgy is volt. A levél pedig olyan bizonytalan, hogy odajut-e valaha…
— Erika, Erika! — ne félj, nincs semmi baj, csak leesel a székről. Mondtam, hogy ne virrassz. Feküdj le nyugodtan, a gyógyszert bevettem.
— Hogy aludhattam el? Édes jó Istenem!
— Eredj, ne sopánkodj! Csak kimegy a szemedből az álom. Jó éjszakát!
Mintha anyám lenne, olyan csoszogva jár. Csupa leélt élet, csonkuló gyertyaszál. Kinn vonyít a Burkus, holdat s halottat vár… Ne vonyíts! — jövök már… De csak lassan jövök. Tudod? — a lábam fáj. Arcom felsebezte millió hókristály. Fáj a fény! Ne vonyíts, Volgácska, kiskutyám!…
— Jaj ! Ne fürössz Tánja! Fáj, nagyon fáj!
Ég az örökmécses. S fáj. Nagyon fáj. Az ember aludni sem képes.
Valamikor azt hittem, az lesz a leghosszabb nap, amit ott töltöttem a templomerdőben, abban a hófúvásban. De az élet ráduplázott. Mostanában kiderül minden napról és éjszakáról, hogy az a leghosszabb. Csupa ilyen leghosszabb napból és éjszakából áll össze ez a nyúlfarknyi élet.
Fáért küldött Tánja. Nem először küldött. Sok fát elhasználtunk.
Szombat délután volt. Tányocskát, a kicsit, az anyjánál hagyta. Csak másnapra vártam a gazdasszonyt haza. Szürkületre megjött. Nagy üst vizet forralt. Behoztam a dézsát. A szárítóspárgán lepedőt dobott át, kettéválasztotta vele a konyhát és mögötte vetkőzni kezdett.
— Kifagyott a lelkem.
— Majd most megmelegszel — morogtam a lepedő túlsó oldalán s a vackomon a fal felé fordultam.
Nem mondta, menjek ki. A macskát sem küldte… lehet, annyiba vesz… vagy tán annyiba se?
Megloccsan a kád víz, szivárog a padlóba, látom, mert közben a lepedőt bámulom.
— Hozzak törlőrongyot? — kérdem készségesen. Kívánom, hogy végre igennel feleljen.
Megtörtént a csoda. Így most bemehetek én is oda… oda!
Megbolondulsz, Hansi, ha nem hagyod abba! Rendben van, emlékezz, ha ez jót tesz neked. De fejezd be végre a kínrímeidet!
Ez már több a soknál!
Akkor, inkább egy nagyot aludnál!
Hol a fenében van az a Diazepám? Egy, kettő — elég lesz?!
Mekkora fehér test! Kitölti a dézsát.
— Tánja asszony! Ha gondolja, megmosnám a hátát…
Az érintésemtől csupa libabőr lesz. Ropogós a húsa, mint a mogyoróbél. Mit izzadsz, te bolond, nem te ülsz a kádban? Tánja asszony mosolyogva néz hátra. Na végre! Már sántít rendesen a rímem, a ritmusról nem is beszélve…Jó ez a bogyó.
— Majd, ha készen vagyok, te is megfürödhetsz.
Szégyenkezve dugnám a vézna testemet, oly semminek érzem, bujasága mellett. De nincs kegyelem! Megdöböcköl, ledörzsöl, megtöröl… S az ágyába enged.
Hogy mi mindent tud egy érett női test. Hány éves? Harminchat vagy negyven. Ha az utcán látom, eszembe sem jut, hogy kívánatos lehet. Tele van a világ ilyen hervadásra ítélt, elnyílott virággal — a buta férfinép nem fordul utána.
Beszélni sem tudtunk jóformán egymással, mégis többet adtál, te, mindenki másnál.
Megőrülök! Hogy’ lehet ilyen bamba rímekben emlékezni arra, ami életem legnagyobb élménye maradt? Arra, aki megtanított, hogy nem én kell akarjak. Ha méltóképp el tudom fogadni, amit a társam ad, ha viszonozni tudom, hogy engem akar, akkor vagyok igazán férfi. Tánjától tanultam. Pedig egy szóval sem mondta, de iskola volt minden ölelése.
— Nem úgy, te gyermek! Ne siess, ne rohanj! Semmit se késel le. Lásd, öröm lakik a teljes mozdulatlanságban s az eleven bölcső csendes ringásában. — Így beszélt a teste.
Már nem gyötört a vágy Karola után. Csak a szombatot vártam csendes megnyugvással. Vigye az anyjához Tányocskát és moshassam meg újra a hátát. Lehet, hogy hozzáöregedtem? Lehet. De jó volt, hogy nem háborog a testem. Megleltem a hosszú szeretkezések boldog nyugalmát.
Szívesen mentem hát fáért, ahányszor csak küldött. Hiszen az újabb fürdőzéshez kellett. Lenyelek még egy nyugtatót. Ökör vagyok, hogy ekkora adag sem használ?
Azon a napsütötte reggelen fogtam a kicsi szánt, a fűrészt, a fejszét és a köteleket. Tánja futva hozta a kosztos tarisznyát, egy kicsi kulacsban jó házi pálinkát…
Ez attól van, te gárgyult, hogy már annyiszor elmondtad magadnak ezt az egészet, mióta betegen nyomod az ágyat, hogy rájár a nyelved a verses mondókára.
Muszáj ezerszer visszakérődzni az egészet? Muszáj! Hát jó. De akkor próbálj legalább valami új részletre visszaemlékezni!
Az erdőn innen csillogott a hó. Persze, hogy csillogott, hiszen sütött a nap. És akkor mi van?
Az van, hogy jó volt az erdőbe beérni, nem fájt tovább a szemem az erős fénytől. Az óriási szál fenyők ágai úgy hajoltak össze fenn, mint egy gótikus katedrális boltívei. Így már egészen emberien hangzik. A fény csak csíkonként, pásztázva bújt át a réseken, mintha valódi mozaikablakok lennének. És csend volt. Áhítatos, békebeli csend. Csak a hó ropogott a lábam alatt. Csikorgott is néha. Hideg volt, de nem éreztem. A vágter felé tartottam északi irányba. A fák mohakérge mutatta az irányt. Mögöttem jól látszott a szántalp mély nyoma. Néha nyögve roppantak az ágak a hó súlya alatt
Munkához fogtam. Nem túl vastag fákat méteresre vágtam s a szántalphoz erősítettem. Utána jókedvűen kiürítettem a tarisznyát. A kulacs alján maradt még pálinka. Ha nagyon elfáradok, majd kiiszom. Elindultam vissza. Terhet húzni feltartott fejjel nem lehet. Csak az utat figyeltem, a szánnyomaimat. Dúdoltam is, persze: — Erdő mélyén, estii csendben / hallom a csalogány bűvös daalát / Szívembe zeengi bánaatát — s a refrént újra — Szívembe zeengi nagy bánatát. Aztán előröl újra. Vajon hányszor énekelhettem el az esti csendet, mire észrevettem, hogy sötét lett?
— Ilyen késő volna?
Kimásztam a hámból, az eget kémleltem, kerestem a napot, de szürkeségen kívül semmi más nem látszott.
— Na, ma havazni fog. Sietni kell haza!
Haza. Igen, így mondtam. Mert szabadon járkálhattam félnapi gyalog megtehető távolságnyit, fedelet adtak a fejem fölé, asszonyt az ágyamba, gyengécske kosztot — s a legidegenebb földnek azt mondtam, haza…
„A Föld az ember lakhelye” — nagyon szépen hangzik! — „és mindenki szabadon választhatja meg az országot, ahol élni akar” — ez meg még szebb!
Nálam ez úgy módosult, hogy mindig otthon próbáltam érezni magam azon a helyen, ahol éppen élni kényszerültem. Ne túlozzuk el! Élni nem kényszerített senki. Azt csak én akartam, mindig, a leglehetetlenebb helyzetekben is, mint most is. Tehát mindig ott éltem, ahová éppen kényszerítettek. Először azzal, hogy a világra hoztak, ott, ahol. Aztán megszabták, hogy merre jöjjek-menjek és meghagyták a jogomat arra, hogy otthon érezzem magam benne, vagy kilépjek a buliból. Hát ezért mondtam, valószínű, hogy sietnem kell, HAZA.
Vagy, talán, nem is számítottam Embernek?
Siettem. Már amennyire lehetett, mert hullni kezdett a hó. Akkora pelyheket én életemben nem láttam. Olyanok voltak, mint a szentostya elsőáldozáskor.
Hull a hó a szürke, magas égből,
Mely elborítja nagy Szibériát.
Egy kunyhó látszik ki a messzeségből,
Melynek rács borítja kicsi ablakát.
De kunyhó nem látszott sehol, a szánnyom is csak imitt—amott, hát abba hagytam a dúdolgatást, elhatároztam, leürítem a fát. Gondosan négyszögbe raktam, hogy másnap megtaláljam. Az üres szánnal futólépésben indultam tovább. Elszabadult a pokol —, hideg, szibériai változata. Azt a visító szelet hallom azóta is, ahányszor a bal fülemre fekszem. Nem értem, hogyan rekedhetett örökre ott? Fújta a havat, lentről és fentről, kásás jeget vágott az arcomba a lecsüngő fenyőágakról, éreztem, hogy átfúj a testemen… mint mostanában, néha, mikor a hideg lel.
Teljes erőmből küszködtem a széllel, nem vettem észre, hogy a jobb bakancsom fűzője kibomlott. Mihelyt mélyebb hóba léptem, kijött belőle a lábam. A szánra ültem, próbáltam visszahúzni, közben megtelt hóval. Visszaráncigáltam a jeges kapcára, de bekötni nem tudtam, olyan érzéketlenek és merevek voltak az ujjaim.
— Nincs tovább. Sose jutok haza. Itt kell elpusztulnom, ilyen kegyetlenül. Árván marad a kislányom, ki neveli majd fel?
— Ki tudja, mi mindent el nem siratok még — akkor érdekes módon a valódi otthonomra gondoltam —, s közben szép csendesen kihűlök egészen, ha egy furcsaság észhez nem térít. Jéggé fagyott a könnyem! Apró jégszemcsék peregtek az arcomon végig — akár a gyöngyszemek —, könnyek helyett.
— Ebben a kegyetlen országban még sírni sem lehet, hát akkor nem sírok! — Nekiálltam megépíteni azt a hótorlaszt, ami megmentette az életemet. Két fenyő közé kötöttem a szánt, széliránt. Két oldalra odacipeltem az elhagyott hasábfát s beálltam a mélyedésbe, mint katonáéknál az őrbódéba. És szüntelenül toporogtam. Egy bakancs, egy mezítláb, egy bakancs, egy mezítláb, mert a cipőm fahordás közben végképp elmaradt valahol.
Nagyanyám Fogarasi havasbeli meséire emlékeztem, farkasordító telekre, eltévedt szerelmesekre, kik egymás karjába borulva örökre elaludtak. Megállni és elaludni nem szabad! Egy bakancs, egy mezítláb, mozogj tovább! …Ma egy láb, egy csonk, egy láb, egy semmi.
Egyszer csak bántani kezdte a szemem az erős fény. Újra ragyogott a nap, kevéssel a látóhatár felett. Betájoltam magam s elindultam Tánja háza felé.
Arcom felsebezte millió hókristály. Fáj a fény! Ne vonyíts, Volgácska, kiskutyám!
Na, térj szépen észhez, Hansikám, Hansikám!
Úgy egy kilométerre a tanyától estem össze. Arra még volt erőm, hogy egy csutakra felkússzak. — Így nehezebben temet be a hó — nyugtattam meg magam s attól kezdve csak azt ismételhettem:
— Nem szabad aludjak, nem szabad aludjak!
Még napnyugta előtt rámtalált Tánja, pontosabban Volga. Olyan emberi hangon sírt.
Előbb hóval dörzsölgettek. Aztán soron kívül Tánja megfürdetett. Azóta fáj… a semmi. Érdekes módon, akkor megvolt a lábam és úgy éreztem, hogy hiányzik, mindaddig, amíg Tánja a fürdővízbe nem rakott. Most meg tökéletesen érzem, ami nincs. Hát ilyen megbízható szerszám az emberi érzékrendszer. Egyetlen állandója van csupán: a fájdalom.
Két hónapig csak mankóval vánszorogtam s vége lett a szombati esti édes—ketteseknek. Beutaltak a tábori kórházba. Helyemre kirendelték Tánjához Marianna nénjét a kislányával. Ma sem tudom a nevét, talán Ilsének hívták
Tánja, mikor látta, hogy a nő hiába szoptat, a kicsi csak egyre sír, egy bögre kecsketejet hozott a kislánynak. Nagy dolog? Hát persze. Ezzel mentette meg az életét. A saját gyermekét rövidítette meg vele, hiszen őt sem vetette fel a nagy jólét. Így jutott a Tánja jóságából másnak is, mint nekem. S így vált szerencsévé egy életnek az én szerencsétlenségem. Harminchat csecsemő halt a barakkban éhen. Harminchat új élet, békében született… Békében?
Hagyd abba Hansi!
Miután járni tudtam már, az asszonnyal újra kicseréltek. De Tánja igazán hősiesen viselkedett. Minden nap elvitte a táborig a bögre tejet. A kerítés mellett találkoztak, este, míg egy nap az őr Tánját észrevette. Ráfogta a puskát. Attól kezdve fényes nappal ment oda s a kerítés lyukán bedugta a csuprát.
Mikor hazaengedtek bennünket, eljött elbúcsúzni Tánjához az asszony. Addig már elég jól megtanult oroszul. Ígérte, hogy otthon szerez aranyat, ha az kell, vagy bármi egyebet, amit Tánja kíván.
— Asszonyok vagyunk. Én tudom, hogy te is megtetted volna ugyanezt, az én helyemben. Ha mindenáron adni akarsz valamit, hát add a kislányodnak a nevemet.
Úgy tizenöt évvel ezelőtt egy hetivásáron összetalálkoztam azzal az asszonnyal. Kérdeztem, mit csinál a kislány?
— Szép nagy lány azóta, megkérték a kezét.
— S minek keresztelte, amikor hazajött?
— Elisabethnek! De mindenki csak Tánjának hívja, a nagyanyja kivételével. Sírógörcsöt kapott szegény Édes, amikor meghallotta, hogy’ akarom elnevezni. — „Nem volt eleged az átkozott oroszaiból?! Megölték a húgod, téged meghurcoltak s akkor még Tánjázol?!” — Mit tehettem? Neki is igaza volt. De nekem is. Ezzel a névvel a lányom életéért tartozom. Maga tudja a legjobban.
A tartozást? Igen, én azt tudom. Fájdalommal is lehet fizetni? Vajon?
S emlékezéssel is, amikor már rég nincs az életemben. Főleg, ha a tegnapi napra sokkal, de sokkal keservesebb emlékezni. Irisz, kicsi leányom. Itthagytad apádat!… Te szó szerint vetted, hogy az ember szabadon választhat lakhelyet, és nem kértél engedélyt senkitől. Tőlem se!
De vajon emberebb lettél-e attól, hogy ragaszkodva a nemzetközi okmány pompás szövegéhez, kiválasztottad otthonul a legszebbnek gondolt kész országot, a legfinomabb kész ennivalót, a legpuhább vetett ágyat? Nem emberibb vonás-e, ha a semmiből otthont teremtesz a családnak, ott, ahol először megláttad a napvilágot? Még akkor is, ha állandóan érzed a másságod — mert éreztetik veled. Mégis ez az igazi otthonod, ez a szülőfölded. Itt porlad dédapád, nagyapád s az apád… Igen, hamarosan. S te nem jössz el, — mert nem jöhetsz el —, a temetésemre sem!
Egy zseb szart nem érnek ezek a tabletták! Milyen hosszúak az éjszakák és még sokkal hosszabbak a nappalok! Csak fekszem tétlen, behunyt szemmel, látszólag némán…Miközben folyton perelek a jelennel és mondom fáradhatatlan a múltat magamnak, tízedszer, századszor. Mert bármilyen nehéz volt életben maradni, bármennyire nem sikerült igaz—embernek lenni — ez legalább elmúlt.
Csak a jövőről gondolkozni nem szabad!… arról a kurtácska jövőről, ami még hátra van. Amibe az is beletartozik, hogy vizelnem kell, s nem tudok segítség nélkül. Csengetnem kell Erikának. Különben is, — reggel van.
* * * * *
— Nem azért jöttem, hogy megvigasztaljalak, hanem, hogy eleresszelek. Tudj meghalni nyugodtan. Mehetsz, már rég nem szeretlek és nem is haragszom rád. Tavaly ősz óta idomítom lelkem a közönyre. Amint látod, sikerült. Már beszélni is tudok veled, ha akarod meg is csókollak… Nem kell egy roncs csókja? Értettem. Én olyan értelmes vagyok!
— Ne haragudj! Szeretnék méltóképpen elbúcsúzni tőled. Hadd csókoljam meg a kezed!
A kézcsók, az igen rendjénvaló volt. Senki más jobban meg nem érdemelte. De lehet-e valaha is méltó módon elbúcsúzni attól, akit olyan méltatlanul hagytunk el?
Már úgy nézett ki, egy megfagyott lábbal levezekeltem, hogy németnek születtem. Hazamehetek, és minden a rendes kerékvágásba terelődik újra… Tánja sírt, persze. De nem voltam biztos, engem búsul-e, vagy azt, hogy még mindig nem jött meg a férje. A sírástól megöregedett. — Az anyád lehetne! — futott át az agyamon és hiába szégyelltem, ha egyszer eszembe jutott.
A vonaton hazafelé az igazi otthon drága képeit láttam magam előtt! Anyámat, ahogy hajnali dagasztás után a kemencébe befűt és megsimogatja a szakajtóban puffosodó kenyeret — „Kisfiam! Neked káposztalevélbe tettem egyet.” — Nagyon éhes lehettem. Apám hajnali köhécselését véltem hallani, szinte láttam, kicsire húzott istállólámpával a kezében az ágyam mellett elosonni, megy etetni a lovakat, de engem nem zavar… Akkor már egy hete nem feküdtem ágyban. Karolát láttam, a kicsi ház előtt, az udvaron és Katókát — a kislányomat —, a mosdótálban pancsolva, éppen úgy, mint azon a délután, mikor részemről a különbékét megkötöttem s a kukoricába bújva vártam, hogy beesteledjen. Akkor már tíz napja nem mosdottam.
Arra nagyon vigyáztam, hogy még véletlenül se képzeljem Karolát pucéran az ágyba, mert tudtam, hogy egyszeriben odalenne Tánja minden jótéteménye, és újra pokollá válna a testem, amelyen uralkodni megtanított.
Akkorra már tudtam, hogy nem kívánkozni kell az asszonynép után, hanem ha rákerül a sor nagy élvezettel lefeküdni velük, és utána nyugodt lélekkel törődhetik a férfiember ennél fontosabb dolgokkal is, például azzal, hogy megteremti a betevő falatot a családja számára. Mert nem volt az rendes dolog, hogy hónapokig Karola tartott el. No, a pincébe lakni sem volt se rendes, se normális és éjszaka jönni csak ki a föld színére, mint a vakondok… Mint ahogy egy távoli ország földjét szántani—vetni se. De majd most, még egy kicsi, egyre közelebb kerülünk a határhoz… Nem engedem többé Karolát dolgozni, otthon maradhat rendezni a családot.
A határállomáson hatalmas izgalom vett erőt mindannyiunkon. Miközben a vagonok alatt kicserélték a tengelyeket, az átvevő katonatiszt egyenként szólított ki bennünket. Vasutjegyet kaptunk s egy papírt, amivel negyvennyolc óra múlva a rajta kijelölt katonai parancsnokságon jelentkeznünk kellett. Az én cédulámon Slobozia állott, hirtelen azt se tudtam, merre van.
— De kérem! Én Bánátban lakom.
— Maga csak azt hiszi. Maga ott csak lakott. Nincs időm! Lelépni!
Soha nem felejtem el azt a közömbös arcot.
Míg Slobozia felé rázott a vonat, találgathattam, mi történt. Anyám utolsó levele arról értesített, hogy apámat visszaengedték a kényszermunkáról. Igaz, a házban mások laknak, de ők ketten jól elférnek a nyárikonyhában. Szó se volt róla, hogy költözködni akarnának.
„Mi megvagyunk öregesen, ahogy az Isten rendelte. Csak azt tudhatnám, hogy te egészséges vagy-e. Az éjjel olyan rosszat álmodtam. Vigyázz magadra, kisfiam! Most magunkról írok megint. Nagyon sokat szomorkodunk, hogy vajon, mit csinálsz abban a nagy távoli idegenségben, van-e mit egyél?”
Hát igen. Ez fél évvel ezelőtt íródott. A Karola levele még régebbi. Egyszerre kaptam meg s azóta semmi. Próbáltam elővenni a hátizsákból, de abban a tömegben mozdulni sem lehetett. Úgy látszik, az egész világ egyszerre útra kelt.
De hiszen tudtam én kívülről is, azt a levelet:
„Drága Hansikám!
Öt éve nem láttalak. Meg kell nézzem a fényképet, hogy tudjam, milyen vagy. Nálad fénykép sincs rólam, hát bizonyosan elfelejtettél. Meg is változtam. Nem vagyok olyan sovány. Képzeld el, felvettek munkásnőnek egy nagy gyárba és hat hónapi tanulás után megszereztem a szakképesítést. Úgy bizony, mire haza jössz Karola helyett egy valódi vasgyúrót találsz, mert egy acélműben dolgozom, ahol kábeleket gyártunk. Egy lyukon csak jön egy izzó acélkígyó, mert egészen olyan. Azt kell elkapnom egy lapos fogóval. Megpördítem magam körül és beillesztem egy nyílásba, ami úgy működik, mint a húsdaráló rácsa, csak a hús helyett acéldrótok folynak ki belőle. Kicsit meleg van, nehéz a fogó s egy percig se lehetek figyelmetlen, de végre van biztos jövedelmünk, amíg te is haza jöhetsz közénk.
Egy héttel ezelőtt behívott az üzemi párttitkár és azt mondta, megérdemlem, hogy beléphessek a Pártba. Adjam be a kérvényemet. Na ehhez mit szólsz Hansi? Még vezetőségi tag is lehetnék. Valaki lesz Karoládból, pedig csak a te szerető asszonyod akarna lenni. Mondtam is neki, hogy én nem érek rá politizálni, de azért jól esett, hogy elégedettek a munkámmal.
Hát siess haza kedvesem, mert van énnékem még ennél nagyobb meglepetésem is, csak végre köztünk lehess, hogy minden, de minden jó legyen. Vigyázz a drága egészségedre! A télen sokat aggódtam miattad. De most, hogy tavaszodni kezdett, egy kicsit reménykedőbb vagyok. Nagyon várunk haza! És írj, ha lehet. Ha megengedik — és ha ide ér.
Sok szeretettel csókol: Karolád.”
Csupa bizakodás az egész levél s most, hogy jöttünk már hazafelé, reám is átragadt. S akkor a papíron az állt: Slobozia.
A parancsnokságon végre megtudtam, miről van szó. A szüleimet kényszerlakhelyre telepítették a Bărăganba. A településnek még nincs neve, majd holnap elvisz egy teherautó. Nem, most nem azért, mert németek, hanem mert kulákok.
— Népszipolyozó, napszámosnyúzó, zsíros-parasztfajta vagy fiam te is, még ha most ilyen nyápican nézel is ki. Osztályellenség vagy. Ott a helyed a szüleid mellett!
Nos, a legutolsó mondatával egyetértettem én is. Karola jól van, van munkája, megbecsülik — jól teszik —, vezetőségi tag is lehet belőle — s még a végén ő dönti el, hogy ki, hol és hogyan éljen! Elöntött az indulat.
Igen, az én helyem az öreg, elhurcolt szüleim mellett van. S ha egyszer arra kényszerítenek, hogy nem mehetek haza, hát Karolának olyan mindegy, hogy Szibériában, Romániában vagy Honoluluban vagyok-e.
Soha se hittem, hogy visszasírom a zord Szibériát. Harmincnyolc fokos melegben gyúrtjuk a vályogtéglát, hogy az egyetlen létező barakk helyébe minden családnak aprócska házat építhessünk, mielőtt a tél beáll.
Először volt alkalmam, hogy megcsodáljam a fajtám szívósságát és teremteni tudását. A hitleri hőbörgés a magasabbrendű fajról mindig hidegen hagyott. Jó egyetértésben éltünk itt, magyarok, románok, szerbek — hát az akkori propaganda rám hatástalan maradt. Most először éltem együtt nagyobb tömegben a fajtámbeliekkel és most először láttam, hogy mire képesek. Csak csodálni lehetett, hogyan varázsolják termővé a pusztaságot, hogyan ásnak kutat, hogyan építik a házat, hogyan készítenek bútort a semmiből. Évszázadokkal ezelőtt ugyanezt megtették már egyszer az őseink, akik ide betelepedtek. Vérükké vált életet teremteni maguk körül, életet és civilizációt.
Földművesek voltak ők is elsősorban, akár a többi román, vagy magyar kulák. De micsoda különbség! Az én svábjaim kovácsok, lakatosok, kőművesek, szobafestők, ácsok, asztalosok, szabók, suszterek is tudtak lenni, ha az kellett. S én megtanultam mindezeket a szakmákat a mesterek mellett. Napi tizenhat órás kemény robotolás sulykolta belém, hogy közéjük tartozom. Hat évvel Hitler bukása után, életemben először voltam büszke arra, hogy németnek születtem.
— Azért sem lehet kiirtani minket! Azért is élni és szaporodni fogunk! — minden este, elalvás előtt ez volt az esti imádság.
Aztán megtetszettem Erikának. Szőke volt, fehér húsú, akárcsak Tánja, csak nagyon fiatal és tapasztalatlan. Hamarosan terhes maradt. Akkor már biztosan tudtam, hogy szétválnak az útjaink Karolával. Legyen ő „uralkodó osztály” és megbecsült párttag — én maradok, aminek születtem. Megírtam a levelet, hogy szabadnak tekintem s feleségül vettem Erikát. Ki-ki a saját sorsával — zártam az önmagammal folytatott vitát, mert hiszen Karola mégsem volt mindegy nekem.
Akkor nem tudtam, hogy még egy fiam is van, és el sem tudtam volna képzelni, hogy egy olyan tüzesvérű szép nő, mint ő, egész életében egyedül marad.
S nem tudtam azt sem, hogy bennem milyen mélyen van beoltva. Hogy rajta kívül, úgy igazán, asszonyt még álmomban sem kívánok. Mert az álmaimba mindig visszajárt. S ha ébren korrektül teljesítettem is a tudatosan vállalt kötelezettségeimet — ha meg is tudtam parancsolni magamnak, hogy ne gondoljak rá —, az álmaimnak medret szabni nem lehetett.
Mikor hazaértem és meggyőződtem, hogy az a jó munka és megélhetés, amivel engem nyugtatni akart és úgy dicsekedett, nem más, mint szűkös mindennapi kenyér, egy férfiakat is próbára tevő nehéz munka fizetségeként, felajánltam a segítségemet. Akkorra már homorúra roggyant a kicsi háza teteje — fordítva, mint az emberek. Ha én állni tudnék, kérdőjel forma lennék. Talán mert az egész élet egy nagy kérdőjel…
Karola büszke volt és makacs. Nem fogadta el a segítségemet. Szóba se állt velem. Csak azzal az utcáról összeszedett öregasszonnyal üzent ki nekem — akit az anyja halála után magához vett —, hogy nincs szüksége semmire és senkire, rám a legkevésbé. Legyen annyi jó érzés bennem, hogy nem háborgatom többé.
Ez eleinte úgy felbőszített, hogy a torkát fojtogattam gondolatban s százféleképpen elképzeltem, hogy megölöm. — Mi az Hansi? Tán nem volt elég neked a bűnhődésből olyasmikért, amiért nem voltál hibás? Most már a börtönt is ki akarod próbálni? — a gyilkosságról letettem.
De számtalanszor elképzeltem, hogy elüti az autó, a vonat, felnyársalja az izzó acél. Akkor végre elvehetem a gyermekeimet és megszabadulok a lelkiismeret furdalástól — és Tőle! Mert miféle dolog, hogy meg van nélkülem és mindenki nélkül? Hogy elég önmagának. Büszkeségem halálos sebet kapott, de mégis, mindenek ellenére Karola nagyon mélyen bennem maradt. Mint betokolódott puskagolyó Mihály barátom tüdejében. Húsz év múlva váratlanul útnak indult, akkor meg kellett operálják.
S Karola tudta ezt tudta, mert lám, útnak indult ő is és azt mondta: „Nem azért jöttem, hogy megvigasztaljalak, hanem hogy eleresszelek. Tudj meghalni nyugodtan.”
Eleresztett. És megvigasztalt, bár nem akarta. Megvigasztalt, mert elhozta a fiamat. A fiamat, akit úgy hívnak, mint engem, s aki pontosan olyan, mint én akkor, amikor elhagytam. Mintha egy régi tükörbe nézhettem volna újra. Mert hiszen tudtam róla, hogy van — messziről láttam is néha, ámbár inkább kerültem a találkozást —, de mostanig nem éreztem igazán, hogy az enyém. Most először hallottam tőle azt a szót, hogy Apám! Mert apjának szólított. Szép tőled, Karola, hogy nem nevelted ellenem, hiszen megtehetted volna.
— Hogy érzi magát, apám? Azt mondják nagybeteg.
Soha ilyen tisztán nem éreztem, hogy élek, akkor is, ha a föld alá tesznek.
Karola, kedves, mivé lettünk? De él helyettünk a fiunk. És a lányaink is, persze. Kató, akit tíz éve nem láttam, tán meg sem ismerném, és Irisz, akit többé soha se látok. De élnek. S bennük tovább élek én is. Ez olyan jó érzés, hogy még a lábam helye sem fáj már.
Köszönöm, hogy eljöttél. Eddig úgy éreztem, egyetlen lányom van, és az Irisz. Hogy őt elvesztettem, mindennél jobban fájt. Érette dolgoztam annyi éven át, fájdalmak között, nehéz betegen is. Neki építettem puha fészket — biztos várat. Ha már nektek semmit se építhettem… Az életem van ebben a büdös házban, s neki nem kellett!
Legyek igazságos. Benne van az Erika élete is.
Úgy illene, hogy kárpótlásul azért, amit elmulasztottam, most Kató és Hansi kapják meg a házat. De akkor mi lesz Erikával? Már, ha itt marad… mert menni akar, állítólag miattam. Ha én már nem leszek és mégis úgy határoz, hogy Iriszhez költözik — ami érthető, hiszen neki csak ez az egy gyermeke van — szóval, ha Erika elmegy, akkor oda a ház is. Kénytelen eladni az államnak annyiért, ami talán a kivándorlás költségeit se fedezné. A szülői házat semmiért vették el, az újraépítettet bagóért. Ezért érdemes volt gürcölni, spórolni! Itt annak van igaza, aki semmit sem csinál, amije van elissza, elherdálja. Majd kap valamelyik hülye kivándorló német után egy jó házat, ha egyébként ügyesen forgatja a nyelvét nyalás közben. Csak az én két másik gyermekem nem kap tőlem semmit, a halálom után sem.
Melyiket szeressem? Hogyan lehessek igazságos? Mert hiszen Erikának is sokmindenért tartozom. Nekem adta a fiatal életét, amikor már beteg voltam. Nekem adta Iriszt, aki harminc éven át mindenért kárpótolt. Velem dolgozott férfierővel — asszonykitartással — egy életen át. És tűrte, hogy csak akkor vagyok vele, ha ő akarja. Egy asszonynak, azt hiszem, tulajdonképpen ez nagy sértés. Lehet, emiatt perlekedett velem, ezért volt sokszor ideges. Én sohasem kérdeztem az okát. Elfogadtam olyannak, amilyen — pedánsnak, szorgalmasnak, hízelgőnek és pattogónak.
— Majd elmúlik neki — gondoltam, amikor láttam, hogy felrobban. — Amelyik úton megharagudott, ugyanazon meg is békél. És nem is tévedtem. Amilyen hirtelen felcserszent, ugyanolyan gyorsan elmúlt a rosszkedve.
Hozzám tartozott egy életen át, apró zsörtölődéseivel és puha simogatásával, akár a lábam, mely néha fájt, de azért szolgált hűségesen. S ahogyan soha nem gondoltam, hogy valaha láb nélkül maradok, ugyanúgy nem jutott eszembe, mit csinálnék én Erika nélkül. Annyira természetes volt a létezése, észre sem vettem. Nem tudom, megmondtam-e neki valaha is, hogy hálás vagyok mindenért és szeretem…
Lám, most is itt virraszt mellettem, S én alvást színlelek, hogy beszélgetni ne kelljen, mert félek megkérdezni, hogy mit tegyek a házzal. Inkább nem akarom tudni, hogy a halálom után mit határoz. Szeretném hinni, hogy itt marad, és naponta kijár a sírhoz, lemossa a követ, akár a padlót idehaza és hoz két szál virágot. De van-e jogom az egész életét kisajátítani? — azért a kevésért, amit tőlem kapott. Na, mozdulj meg végre! Szánd rá magad!
— Vizet innál édes? Vagy valami más kell?
— Tudod, hogy aludtam? S álmodtam. Valamit. Majd később elmesélem. Öt éve ez az első este, hogy nem fáj semmim. Erika, hiszed ezt?
— Nem csak hiszem, tudom. Megmondta az orvos. Nagy árat fizetsz, de meggyógyulsz. Készítek vacsorát. Egy kicsi joghurtot?
— Ma inkább húst ennék, paradicsom szósszal. A tegnap kínáltad.
— Kínálom én ma is. Ahhoz, hogy meggyógyulj, enned kell rendesen. Várj, megmelegítem.
Paradicsomszósz… ez a lényeg! A házról nem mersz beszélni. S arról sem, hogy tudod, vétettél ellene — nem ezt érdemelte.
— Most felülünk szépen. Gyorsan lemosdatlak. Majd, ha felfrissültél, az étel is jobb lesz.
Ahogy áthajol, fogd meg a derekát!…
— Mit csinálsz?! Felborul a mosdótál.
— Erika! Te olyan szép vagy!… és olyan jó!… Én azt álmodtam, hogy… Erika, mondd, mondd, hogy nem utálsz ilyen nyomorékon. Vagy ne, inkább ne mondj semmit! Csak feküdj mellém! Érezzem a testedet úgy, mint egyszer, nagyon rég.
Bocsáss meg nekem, egyetlen igazi asszonyom, társam a bajban és nyomorúságban! Bocsáss meg, hogyha tudsz… ha lehet… és örülj velem együtt — hisz látod, Karola elenged. S én élek! Újra élek!
* * * * *
Nem! Azt nem engedem, hogy a másik lábamat is levágják! Teljes hosszúságban akarok feküdni a föld alatt, ha élni nem lehet. Pedig fel is keltem. Mankóval kimentem a fürdőszobába. Néha az ablak elé ültem nézni az életet. Asztal mellett ettem, ahogy szoktak az emberek s máris elhittem: viszontlátom Iriszt és a kicsiket. Milyen korlátolt tud lenni az ember és milyen hiszékeny!
Csak tűrni tudnám a fájdalmat, ne kiabáljak! Vagy lenne vége minél hamarabb! Meddig még — Úristen! —, mikor lesz már elég?!
— Embólia. Ezen sajnos, már csak amputáció segít.
Na nem! „Levágták mindkét lábát, szerencsére meghalt”, akkor már inkább mondják, hogy le akarták vágni a másik lábát is, szerencsére meghalt. Két pont között legrövidebb út, az egyenes. Élet és halál közt mi értelme még egy keserves kitérőnek? Egyenesen előre, teljes magasságomban az Úr színe elé, teljes hosszúságomban apám s anyám mellé.
— Erika! Könyörgök, add be az injekciót, nem bírom ki hat óráig!
— Túl sok lesz. Tudod jól, megmondta az orvos.
— Szarok az orvosaidra! Add már be, ha mondom!
— Miért vagy goromba? Nem tehetek róla, hogy ilyen beteg vagy. A te hibád, hogy visszautasítod a műtétet, és még te kiabálsz.
— De üvölteni is fogok! Érted? Üvölteni, mint a megvadult sakál, hogy összecsődüljenek a szomszédok, lássanak csodát… Jaj jaaj!..
— Hansikám, édesem! Tudom, hogy nagyon fáj.
— Jaaj!
— Ne! Kérlek, hozom már.
— Mit tudod, te, mi a fájdalom! Honnan is tudhatnád?
— Na ne viccelj! Te talán szültél már?
— Az értelmes fájdalom volt. Az élet fájt benned. De bennem a halál fáj! Hogy nem érted? Az a halál fáj, ami így is, úgy is eljön s mennél előbb, annál könnyebb…
— De nem az én közreműködésemmel, Hansi! Ha vállalnád a műtétet…
— Elég volt! Értelmes asszonynak hittelek. Fogd fel, hogy elég volt! Ezen most ne vitatkozzunk. Amíg a gyógyszer hatása tart, még gondolkozni is tudok. És nem tart túl sokáig. Hát el kell mondanom neked egy pár fontos dolgot. Végy papírt, ceruzát és írd, nehogy elfelejtsd!
— Rendben van, mondhatod.
— A legfontosabb, hogy nagyon szerettelek és nagy szükségem volt rád. Ne, Erika! Ne sírj, ezt ne csináld. Fújd ki az orrod és írd tovább! Elsősorban rólad kell gondoskodnom tehát. De adós vagyok a gyermekeimnek is, akiket nem szerettem, mert nem is szerethettem… Bár ugyanúgy szerettem volna bizonyosan, mint Iriszt, akinek nem volt szüksége a szeretetünkre. Hát nem bánom, ne írd! Nem zagyvaság pedig. Tudom, mit beszélek. Az egyetlen érték, ami utánam marad, ez a ház a fejünk felett. Szeretném, ha jól megértenéd. Téged illet, tudom. És mégsem hagyom rád. Kató és Hansi fogja örökölni. És ha elmész, mert valószínű elmész Irisz után, akkor ők kötelesek kifizetni neked azt az összeget, amennyiért az állam átvenné tőled. Ne mondj semmit, hisz nem tudhatod, hogyan lesz. Előbb látogasd meg Iriszt! Nézz körül jól, vajon bírod-e odakint — egyedül… Mert egyedül maradsz, nem nyit ajtót rád a szomszédasszony megkérdezni, hogy vagy. Lehet tévedek, újra tudod kezdeni az életed, hisz még fiatal vagy. De ha nem, ha mégis úgy döntenél, hogy itthon maradnál — amit most nem tudhatsz — akkor is a gyermekeimé a ház. Azzal a kikötéssel, hogy nem értékesíthetik, csak a halálod után. Amíg élsz, benne laksz. S most menj, hozd el a közjegyzőt, hogy hivatalosan is végrendelkezzem! Mondtam már, hogy ne sírj! Ne félj, amíg visszaérsz, biztosan nem halok meg. De azért csak siess!
— Megértettem. Megyek.
Hogy tönkrement szegény! Régebb, míg úgy éreztem, hogy várja a szabadulást, kaján öröm fogott el néha, hogy csakazértis élek. Ilyen önző és rossz tud lenni az ember. És akkor őtőle miért vártam többet? Most, hogy valóban bekövetkezik, mennyire megijedt. És én, én talán nem félek?
Dehogynem! Amíg az injekció hatása tart és csak módjával fáj a lábam, nagyon félek a haláltól. Aztán, amikor rákezd a fájdalom teljes erővel, istenigazából, akkor elér a bátorság — a halállal szembeni bátorság — és kibírhatatlanná válik az élet. Azt hiszem, minden ember tűrőképességének van határa: eddig — s nem tovább!
Én is elérkeztem ehhez a határhoz. Nem tűrök tovább, akkor se, ha a túloldalon a semmi vár, az örök sötétség, a sír hidege…mert tűrhetetlen, hogy újra fáj, fáj, fáj!
— Fáááj! — hát nem hallja senki se?
Ki hallaná? Erikát elküldtem. Ki ad akkor most injekciót? És kit érdekel, hogy csak tizenkettőkor kellene? De hisz itt van a fecskendő, mellette a fiolák. Nem is egy, kettő. Ha kettőt veszek be, tovább tart a hatás. Egészen biztosan. Csak sikerüljön ügyesen lereszelni!… Ez megvan. Most beledugom a tűt… kicsit melléje ment, de annyi baj legyen. Úgy sem érem meg, hogy befertőződjön. Ez az! A másikat… Hová szúrjam? A lábamba lenne a legkönnyebb, de ott nem kering a vér és nem lesz hatása. A bal karom alsó részébe valahogy csak bele találok… Ez is fáj, a fene egye meg! De sikerült. Bennem van. Egy kicsit kell még varjak… Hiába ordítok… Ó, csak ne kínozna!
Szűnik már. Mintha másnak fájna… De kiugrik a szívem, külön életet kezd. Megunta az örökös rabságot, széjjelveri a zárt bordarácsot…Verjed csak nyugodtan, nem vered hiába. Együtt szabadulunk. Ki a nagyvilágba. Öltözz fel melegen! Eső lesz, meglátod. Felhő csüng az ágon, kúszik le a völgybe. Hideg ködszitálás, permet lesz belőle. A nap izzó gömbje gurul le az égről, pipáló hegy csúcsán forró parázsként ül… Nem parázs. Nem is nap. Vérvörösen lüktet. Szív lesz az… Sárt freccsent. Az én bolond szívem.
Ne szórd rá a piszkot Erikám hajára! Mézarany és selymes, menyasszony uszálya. Nem is volt menyasszony… Nem is volt fátyola. Csak egy szerény kis virágkoszorúja, kék búzavirágból… Most is az van rajta.
— De jó, hogy megjöttél! Nézd, Irisz is itt van! Karl és a két kicsi, nyújtják a kezüket, csak tudnám elérni!… Belekapaszkodni…
És Hansi, a fiam — jól ügyelj anyádra! — olyan törékeny lett…
Ne eressz Karola! Vigyázz, az istenért! Az a drága csöppség beesik a tálba!..
Nagy szappanbuborék táncol a sugárban. Apró porszemek csak, — de nem! — Hókristályok… Arcom felsebezték… Fáj a fény!… Fáj a fény!
Jaj! Ne fürdess Tánja! Inkább gyöngéd kézzel tegyél le az ágyra…
Lásd, öröm lakik a teljes mozdulatlanságban — s a világmindenség örök ringásában.
* * * * *
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
