Pénzszűkében voltunk, mint rendesen, de mégis el akartunk menni a gyerekekkel kétheti tengerparti nyaralásra. Így kerültünk Costinestire, egy nyomorúságos parasztház elképzelhetetlen szegényes szobájába.
Fiatalok voltunk és élveztük a tengert a gyerekekkel együtt. A baj csak akkor kezdődött, mikor visszajöttünk a lubickolásból és meleg vizet kértünk a gazdától, hogy lemosakodjunk az összkomfortos lavórban. Még embert nem láttam így megrökönyödve, mint a házigazdát. Mi jut eszünkbe mosakodni, mikor most jöttünk a tengerből?! Persze nem tudtuk neki megmagyarázni, belenyugodott, hogy bolondok vagyunk.
Az udvaron állt egy sánta asztal és látom, hogy egy fiatalasszony azzal van elfoglalva, hogy egy padlizsánt vastag szeletekre vág, és egy vizes fazékba rakja.
Hallottam, hogy németül beszelnek a férjével. Köszöntem és megkérdeztem, hogy mit csinálnak. Hát „Obergine” levest. Na mondom, ilyent még nem ettem. Honnan a recept? Az nincs, de gondolták, hogy vízbe főve jó lesz. Miért, nem így eszik?
— Bizony nem — próbáltam elmagyarázni —, hanem parázson megsütik, hámozzák, fabárddal aprítják. Hagymát vágnak, vagy üvegreszelőn reszelnek hozzá. Utána keverik össze olajjal, borssal.
Így kezdődött az ismeretség, amiből később barátság lett. Kelet Németországból jöttek, nemrég házasodtak össze, és annak dacára, hogy Markus orvos volt és Usi fogorvos, nem volt egy vasuk sem, s kerültek ők is a mínusz ötcsillagos szalonba.
Ettől kezdve együtt jártunk a tengerre, és együtt harcoltunk a házigazdával egy kis meleg vízért.
Sokat beszélgettünk a román és az NDK-s paradicsomról és mikor elváltunk, megígérték, hogy jövőre meglátogatnak bennünket Temesváron.
Minden eddigi nyári ismeretséggel ellentétben, szorgalmasan írták a leveleket Weimarból, és én is válaszoltam rájuk mindig. A következő nyáron tényleg eljöttek, és nem győztük őket vineta (padlizsán) salátával tömni. Miután a piacra mentünk velük görögdinnyét venni, elcsodálkoztak, hogy két hatalmasat vásároltunk. Hiszen ez vagyonba kerül! Tőluk tudtuk meg, hogy az NDK-ban a dinnyét szeletenként árulják a cukrászdában. Később, mikor mi látogattuk meg őket, elcsodálkoztunk, hogy sorba állnak román vagy bolgár paradicsomért. Furcsa volt, sok más árúért meg mi álltunk sorba otthon, amiért meg itt nem kellett.
Usiék imádták a hegyeket és vagy velünk, vagy a gyerekekkel be is járták őket. Így kerültünk a legutolsó Romániai közös kirándulásunkon a Nera völgyébe. Ez a gyönyörű vidék közel volt a Jugoszláv határhoz, és persze a határőrség egyik elő állásánál felvették az adatainkat, és figyelmeztettek, hogy okvetlenül jelentkeznünk kell náluk, miután visszafele jövünk. Ezt meg is tettük, miután végigjártuk a sziklában vésett utat úgy húsz méterrel a folyó szintje fölött. Az út néha pár centiméter széles volt, és a falon levő láncokban kellett kapaszkodjunk, hogy le ne zuhanjunk. Megérte, egyike a legszebb helyeknek, amelyen életemben jártam.
Mikor a barátaink hazaindultak, megbeszéltük, hogy egy pár hét múlva mi fogunk vendégségbe menni hozzájuk Weimarba.
El is indultunk a Skodával, és miután Pesten és Pozsonyban megpihentünk, folytattuk utunkat Weimar felé. Estére ott is lettünk volna, ha nem hajtok el az autósztrádán a Jenai leágazás mellett.
Észbe kaptam, de késő volt. Sehol egy lélek az úton, így aztán megfordultam. Egy lélek még is akadt a Jenai leágazásnál. Uniformisban. S hogy közelebbi ismeretséget kössünk, meg is állított bennünket.
Elkövettem a második butaságot, németül válaszoltam a kérdéseire, ezt nem kellett volna. Aztán frankón elismertem, hogy szabálytalanul fordultam meg.
— Tudtam — mondta —, mert a legközelebbi hely, ahol szabályosan megfordulhat, tíz kilométerre van innen és három perc alatt, nem vezethetett le húsz kilométert. Mivel őszinte volt és nem akart félrevezetni, a minimális büntetést szabom ki, azaz húsz keletnémet márkát.
Ez tényleg nem volt sok, és ráadásul volt is pénzünk, mert ezúttal, nem tudom milyen csoda folytan váltottak egy pár lejt. Rögtön kifizettem, kaptam egy nyugtát, és menni akartam, mert így is késő volt. Még meg kellett találnom Weimarban a barátaink lakóhelyét. Ám törököt fogtam. Nem engedett!
Rendőr barátunk elkezdte magyarázni, hogy a büntetéspénznek nem az a célja, hogy ő beszedje, hanem hogy a szabálytalankodót megnevelje, és ahhoz tudnom kell, mit vétettem. Azzal komótosan előszedte a bibliáját és egy félórán keresztül felolvasta a szabálysértésemre vonatkozó összes paragrafust.
Végre elszabadultunk. Elértünk Weimarba és egy kis keringés után megtálaltuk a barátaink lakóházát. Csengetésemre Usi jött ki, és nagy megrökönyödésemre megkért, száljak vissza az autóba, indítsam el a motort, mert mondani akar valamit.
Nem értettem mi történt, rosszat sejtve engedelmeskedtem, és visszaültünk az autóba.
— Képzeljetek — kezdte mesélni —, Markus a múlt héten kiküldetésbe utazott egy csoport kollegájával Nyugat Németországba, és ahogy az egyik kollega mesélte, visszafele jövet, mikor a vonat a határ előtt megállt majd újra elindult, ő ledobta a kis bőröndjét és leugrott a szerelvényről. Mire a velük küldött Stázis észbekapott a vonat messze járt és Markus is. Persze a Stazi fiúk rögtön megjelentek a lakásunkon, felforgattak mindent, és biztosan teleraktak „poloskákkal” azért mesélem nektek mindezt itt az autóban.
Nahát, gondoltam jól nézünk ki, ha ezek felveszik az összeköttetést a Securitateval, és kiderül, hogy együtt jártunk a Jugoszláv határon, nyakig vagyunk a pácba.
Nem akartuk egyedül hagyni a barátnőnket. Lesz, ami lesz, ott maradtunk egy pár napig. Elvittem az autóját a szervizbe, és én is csereltettem a mi Skodánkon egyet, mást.
Azután megegyeztünk, hogyha Markus ír nekünk, akkor úgy fogom megírni, hogy: A lányom írja Bukarestből, hogy…
Először akkor lélegeztünk fel, mikor visszafele átmentünk a német határon. Másodszor pedig akkor, amikor szabály szerint visszaadtuk a milíciának az útleveleinket, és nem kérdeztek semmit.
Majd két éven keresztül számoltunk be leveleinkben lelkiismeretesen arról, hogy mit ír a „lányunk” Bukarestből, amíg végre sikerült Markusnak kivinni a feleségét Nyugat Németországba.
Teltek az évek, jöttek-mentek a levelek Munchenből és Munchenbe.
Azután minket is kivásároltak, és miután egy kicsit magunkhoz tértünk, valóra váltottuk régi álmunkat. Egy Temesvári látogatásból visszatérve meghaltunk Bécsben egy hétre, és a szállodában, ahol szobát fogatunk, már ott vártak a barátaink. Tíz év után újra talajoztunk. Együtt jártuk Bécs látványosságait, és emlékeztünk vissza életünk legizgalmasabb utazására, azzal a jóleső tudattal, hogy sem a Stazi sem a Securitate nem létezik már. Mi mindannyian a szakmánkban dolgozunk, és már a plusz öt csillagos szállót is megengedhetjük magunknak.
Később ők jártak nálunk Hajfán. Aztán mi őnáluk, Münchenben. A fontos, hogy barátságunk mindmáig fennmaradt.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.13. @ 13:38 :: Galambos Viktor