Már sűrűsödött az éjszaka, a kórteremben mégis égett a villany. Mint egy sápadt Nap – gondolta, amikor először felneszelt. Csodálkozva látta, hogy ágya mellett egy fehér ruhás angyal ül. Sosem hitt a túlvilágban, vagy más effélében, most nem tudta elképzelni, mi történhetett. Talán már ott is van, a másik oldalon? Lehet, hogy mégis van valami a halál után?
Aztán észrevette, hogy a karja jó vastagon be van tekerve ragtapasszal s valami műanyag cső…Infúziós állvány… Félig telt lefordított palack… Akkor mégsem odaát van…
Undorító vizelet és székletszag csapta meg orrát, mintha egészen közelről, a matracából érezné. Kapart a torka, de nem fájt semmije. Lassan lecsukódtak a szemei.
Amikor újra felébredt, már nem volt az infúzió a karjába kötve s rögtön a WC-re akart menni. – Nagyon kell pisilni – gondolta s felült az ágy szélén. Nehezen tudott elindulni. Irdatlanul húzta a feje. A vaságyakba kapaszkodva valahogy mégis kitámolygott a folyosóra. Balra, balra kell menni, lehetőleg végig a fal mellett. Részegen imbolygott előtte a folyosó félhomálya. – Nem kelhet föl, nem érti? – érkezett hozzá a gépies hang, mintha valami távoli bolygóról szóltak volna hozzá. – Csak a WC-re – motyogta s aztán megfordult vele a világ. A kopott, hideg kockaköveken feküdt, félig egy asztal alatt. – Na, ugye megmondtam! – süvöltött a hang. Egy szék vagy asztal vaslábában üthette meg magát, az ajka mintha megduzzadt volna, biztosan föl is repedt. Kip-kop, siető fapapucsok közeledtek, s érezte, hogy ketten felemelik a földről. Erősen szorították a karját, szinte fájt. – Én csak a WC-re akarok… – próbálkozott újra, erőtlenül. – Feküdnie kell – mondta az egyik nővér. – Nem tudok, nem tudok már feküdni, nem akarok, a WC-re szeretnék, oda kell kimennem. – A másik fehér köpenyesnél injekciós tűt vett észre. Akkor eszmélt rá, hogy csak a durva vászon kórházi hálóing van rajta, semmi egyéb. Erőszakkal ki akarta szabadítani magát, de képtelen volt.
– Bevisszük a négyesbe – határozott a hangosabbik nővér. – Nem, oda aztán végképp nem! – A négyes kórterembe nem megy, bármi történjen is. Kiabált, kapálódzott, ahogy csak bírt.
Pár másodperc múlva mégis ott feküdt a hálós ágyon, beadták neki az injekciót, itt aztán reggelig biztosan aludni fog, mondta a nővér mérgesen, s határozott mozdulattal berántotta az ágy rácsát. – Legalább a lakatot ne, drága nővérke, ne, ne – esdekelt sírva, de könyörtelenül helyére kattant a lakat nyelve, s a zárban elfordult a kulcs.
Bezárták.
A folyosóról beszűrődő halvány fénynél is jól látta, hogy ketrecben van, ketrecben, mint a befogott vadállatok. Iszonyat és leírhatatlan félelem fogta el. Hangosan, sírva ordibált egy ideig, markolta, rázta a rácsot, rángatta a hálót, nővérke, nővérke, engedjen ki – nyöszörögte, aztán lassan hatni kezdett az injekció, mert kisvártatva elcsendesedett.
Arra ébredt, hogy kinyitották a lakatot, elhúzták a rácsot. – Visszafekhet a helyére – közölte a nővér szenvtelen hangon, s ő lehajtott fejjel tántorgott vissza a kettes kórterembe. Bebújt az ágyába, fejére húzta a takarót, s szeméből szivárogni kezdtek a könnyek. Ide-oda áramlottak agyában a zavaros gondolatok. Összefüggéstelen képkockák, mint egy megvágatlan film, aminek már fölvették a jeleneteit.
A gyógyszereket hetek óta magánál hordta. Valami szokatlan zaklatottság fogta el mindig arra a gondolatra, hogy nála van a rengeteg nyugtató, s bármikor megteheti, ha úgy érzi, nem bírja tovább. A haláltól nem félt, inkább csak attól, hogyan tud majd tovább élni, ha esetleg mégsem lesz „befejezett”… Egész életében mindig mindent elbaltázott, a házasságát, a tanulást, a szerelmeit, soha semmi nem sikerült, miért éppen ezzel lenne szerencséje? Talán mégis jobb lett volna a vonat elé …- nyilallt belé.
Ó, bárcsak halt volna meg, hogy többé ne kelljen a szemébe nézni az embereknek! Már réges-régen nem szeretett senkit, s úgy érezte, őt sem szeretik. Üres volt a lelke. Célok nélkül vergődött, kedvetlenül vonszolta magát az idő s a tér változó dimenzióiban, s várta, hogy vége legyen egy percnek, egy órának, egy napnak, egy évnek. Az életnek. Csak egy növény vagyok, gondolta néha, keserű öngúnnyal. Hol voltak már a ki nem mondott, el nem gondolt álmok, amelyek ott fészkeltek tudata legmélyén, s erőt adtak a hétköznapokhoz.
A kórház WC-jében reszkető kézzel bontogatta ki a rózsaszín tablettákat. Egyszerre nem bírta mindet lenyelni. Háromszorra kellett. Visszafeküdt az ágyába, fejére tette a fülhallgatót, hogy többé ne jussanak el hozzá a külvilág zajai. …”aludj el kedvesem,” énekelte Koncz Zsuzsa.
Két erős férfi vonszolta végig a folyosón ernyedt testét, majd kiszakadt a karja, úgy markolták. A fürdőbe vitték. – Nyelje már le azt a rohadt csövet, mert most már én dugom le! – kiabált idegesen az egyik markos ápoló, miközben egy tölcsérbe meregette a vizet. Hirtelen orra, szája megtelt hányadékkal, majdnem megfulladt. Mi lehet az a sok sárgás-fekete trutymó itt előttem, gondolta undorodva, tojásrántotta, jutott eszébe. Megpillantotta a doktornőt, aki rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy emezek kínozzák őt. Aztán nem emlékezett semmire. Majd csak a sápadt gömbre a mennyezeten.
Most, hogy újra visszafeküdhetett a helyére, nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy képtelen még egyszer belenézni a világba. Elgyötörten várta a másnapi vizitet. A kezelőorvosa nem állt szóba vele. – Haragszik rám – gondolta rettegve. – Miért haragszik, talán amiért élek? Vagy amiért meg akartam halni? – Naphosszat ezen töprengett. S, hogy mégiscsak jobb lett volna másként…
Remegett a gyomra, légszomj gyötörte, s a futni-, rohanni-, ordítani-, ütni-, ölnivágyás nyugtalanító kényszere nem oldódott fel az erőtlen tehetetlenségben. A tanácstalanságban, hogy mi lesz a következő percben, mi lesz holnap és azután? – Hétfőn bocsánatot kellene kérnem a doktornőtől – ötlött az eszébe. Egész hét végén ebbe a gondolatba kapaszkodott. De a doktornő hétfőn nem dolgozott. Más helyettesítette. – Hogy van? – kérdezte tőle viziten az idegen orvos. Mondta, hogy nem tud aludni. A doktor firkantott valamit a kórlapra, odaszólt a nővérnek, s máris továbblépett a következő beteghez. Öt egymást követő éjszaka nem aludt, egy szemernyit sem. Nappal meg csak feküdt, szinte mozdulatlanul, nem akart látogatót, nem beszélt senkivel. A hatodik nap délután odavánszorgott az ügyeletes orvoshoz. A fiatal doktornő nagyon együttérzően viselkedett. Még egy másodpercre meg is érintette a vállát, amint elment mellette. Ez meglepően jól esett neki. – Mégis ember vagyok talán – gondolta, szinte borzongva. Az altató mellé injekciót is kapott, így végre aludt néhány órát. De rémálmok kínozták. Verítékben úszva ébredt.
Másnap reggel már bent volt a kezelőorvosa. Viziten kérte, hogy négyszemközt beszélhessen a doktornővel. – Szólok, ha lesz időm magára – válaszolta az kimérten. Amikor az orvosnő üzent érte, sietve bújt a köntösébe, de rögtön kimondhatatlan szorongás öntötte el. Zsibbadt mindene. Egész teste remegett, ahogy a rendelőbe lépett. Bocsásson meg… – kezdte, könnyektől átázott zsebkendőjét gyűrögetve, miközben leült az orvossal szemben. A doktornő alig szólt. Hagyta, hogy ő beszéljen. – Bocsásson meg doktornő, megpróbálok tovább élni. Nem akarok, de azt hiszem, nincs más választásom – mondta fahangon, meggyőződés nélkül. Felemelte a fejét, a pszichiáter szemébe nézett, tekintetük egy pillanatra találkozott. Úgy látta, mintha a doktornő szigorú vonásai kissé megenyhültek volna.
Azóta él.
Már értékeli a mindennapok apró örömeit, célokat tűz ki, persze csak neki való, apró kis célokat, amiket meg is tud valósítani. Újra érzi a virágok bódító illatát, örül a nyári napfénynek. Igazi barátai még nincsenek, (bár már akad egy-két rokonszenves ismerőse) egyedül hadakozik az élettel, de egyre ritkábban fordul elő vele, hogy növénynek érzi magát.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.17. @ 16:13 :: Hevesi Éva
