A férfi több mint két éve ette az özvegyek keser? kenyerét, le is soványodott rendesen, már lyukat sem talált hozzá a nadrágszíján s az arcán is egyre mélyültek, sokasodtak a barázdák. De nemcsak rajta látszott meg, hogy nincs asszony a háznál, hanem a portán is. Az ablakokon alig lehetett kilátni, a szobák sarkában pókhálók lengtek, a kamra polcain üresen sorakoztak a bef?ttesüvegek, de a padlás, a pince is kongott. Állatok hangja sem verte fel az udvart, elmondható, hogy ennek a jóembernek nem volt se kutyája, se macskája.
Nem volt ez ínyére sehogyan sem, mert hiába dolgozott nap, mint nap, a munkájának nem látta sem eredményét, sem értelmét.
Az egyik délután, ahogy lógó fejjel masírozott hazafelé, valaki ráköszönt:
– Jó napot, István! Letelt a munka?
A férfi meglepetten kapta fel a tekintetét s egy mosolygós arcot látott maga el?tt. Az asszony egyik kezét a csíp?jén nyugtatta, a másikkal a kilincsbe kapaszkodott, olyanforma testtartásban, mintha régóta ácsorogna a kapuban, mintha várt volna valakire. A harmadik szomszédja volt, egy elvált n? két, messzire sodródott, feln?tt gyerekkel.
– Jó napot! Mára letelt – mondta kimérten s már indult volna tovább a torpanásból, de az asszony elállta az útját.
– Jöjjön be hozzám, egy kis segítség kéne! – mondta gyorsan s látva a férfi elképedését, rögtön hozzátette. – Hallottam, hogy maga ért a villanyszereléshez.
A férfi ingatta kissé a fejét, hogy ért valamennyit, de hogy mennyit, az attól függ, mit kéne megcsinálni. Ám miel?tt tiltakozhatott volna, már mentek is befelé a szélesre tárt kapun, az illatozó rózsalugas alatt, majd hátra, a baromfiudvaron át az ólakig, ahol az egyik karámban az oldalára d?lt anyadisznó mellett egy csomó rózsaszín kismalac lökdös?dött.
– Szépek, ugye? – kérdezte nem kis büszkeséggel az asszony.
A férfi csak bólintott, mert a torkát er?sen szorította valami; nekik is voltak anyadisznóik, mindenféle állatuk, de a felesége betegsége elvitt mindent, mégse tudtak segíteni rajta. Kérd?n nézett az asszonyra; mi dolga lenne itt neki?
– Valami világítást szeretnék ide, mert most is éjjel ellett a Kucu, segíteni kellett neki, de elemlámpa mellett nehéz volt. Meg tudná csinálni István? – s mosolygott hozzá édesget?n.
A férfit zavarta ez a bizalmaskodás, ahogyan a félig idegen n? a nevén szólítja, de még inkább az a mosoly, az kuszálta össze az érzéseit, gondolatait. Mintha megérezte volna, nem annyira a világítás miatt van ? most itt, egyebet is várnak t?le, s azt sokkalta jobban.
– Meg. – mondta, s maga is meglep?dött a saját hangja hallatán.
Az asszony nevetett, és rátette a kezét a férfiéra.
– Jöjjön beljebb, megbeszéljük.
S mentek. A házban, legalábbis ahol hellyel kínálta a háziasszony, pedáns rend, az ablakon habos tüllfüggöny, a székeken hímzett párnák s minden szabad felület telis tele volt cserepes virággal. A férfi némelyiket fel is ismerte; a felesége is szerette a szépet, de aztán, ahogy ?rá maradtak, mind tönkrement, el?bb a levelüket hullatták, majd kipusztultak sorban egymás után.
Az asszony térült-fordult, tányéron pogácsát hozott, majd tálcán egyensúlyozva, poharakat, üdít?t s maga is lehuppant, szemben a férfival. Nyúlt az üdít?ért, tekerte le a kupakot, majd felnézett a férfira, hosszan, rebbenéstelen szempillákkal:
– Vagy inna inkább egy sört? Van az is! Meg fröccsöt is hozhatok, ha azt jobban kívánná a pogácsára. Jaj, még nem is kínáltam! Vegyen István, sajtos! – tolta közelebb a tálat, talán túlságosan is nagy lendülettel, mert egy pogácsa megingott s legurult, egyenesen a férfi kézfejéhez. Az asszony felnevetett. – Na, ezt meg kell ennie, ha már így kiválasztotta magát.
S felpattant, futott ki, majd egy szalvétát tett a férfi elé, aki közben felemelte s aprót harapva enni kezdte az elé pottyantat. Nagyon ízlett neki, nem is tudta leplezni elragadtatását, másodjára egyszerre bekapta a maradékot.
Az asszony kedvtelve nézte s meg se várta, hogy lenyelje a falatot, újra meg újra kínálta, noszogatta, egyen még, vegyen még. ?közben szórakozottan üdít?t töltött mindkét pohárba, csak amikor a férfi arra nézett, akkor öntötte el az arcát a pír:
– Jaj, milyen lehetetlen vagyok! Kínálom mindennel, aztán itatnám er?vel a magam ízlése szerint. Mit hozhatok István?
– Jó lesz ez, nem vagyok egy ivós fajta – mosolygott kényszeredetten a férfi, és nyúlt a poharáért. A tányérban már csak két pogácsa árválkodott, szívesen megette volna azt is, de restellte magát így is. Kiitta az üdít?t, alaposan megtörölte a szalvétával a száját s kezeit egymásba kulcsolva az asszonyra nézett. Elégedett volt. – Aztán hogy legyen az a világítás?
Az asszony elmondta az elképzelését, ? bólogatott, majd megígérte, hogy megnézi, a szükséges anyagokból mi van otthon a sufniban, s ha kell valami, holnap beszerzi, és holnapután be is vezeti a villanyt a disznókhoz.
– Hadd legyen nekik összkomfort, ha már így kényezteti ?ket – próbált meg viccelni, de érezte, nem túl jól sikerült. Az asszony mégis hosszan kacarászott rajta. Egy ideig még beszélgettek apró-csepr? dolgokról, de amikor már többet volt köztük a csend, mint a szó, a férfi felállt s az ajtó felé indult.
– Várjon egy cseppet, mindjárt kikísérem! – libbent az asszony a konyha felé, majd papírzacskót nyomott a férfi kezébe. – Ne tagadja, láttam, hogy ízlett! Majd megeszi tv-zés közben.
István elvörösödött és amilyen gyorsan tudott, kívül volt az ajtón, aztán szaladt ki a kapuhoz. Addigra csillapult valamelyest a zavara, hogy képes volt az asszony szemébe nézni.
– Akkor holnapután itt leszek… Viszontlátásra!
– Isten áldja István! – hangzott a viszonzás valami furcsa elfojtással.
A férfi elgondolkozva ballagott hazáig s kedvetlenül nyomta le a kapukilincset. Úgy nézett körül a gazos, rendetlen udvaron, mintha idegen lenne ott; bántotta a szemét az összevisszaság, a félig kid?lt kerítés, az omladozó vakolat, a gondozatlan sz?l?lugas. Bement a házba, egyenesen a szobába s bekapcsolta a tv-t. Elnyújtózott a fotelban és kibontotta a zacskót. Beleszippantott a pogácsák illatába s lehunyta a szemét. Látta maga el?tt az asszonyt, a mosolygós arcát, a nevet? szemeit, és mélyet sóhajtott. Valami elkezdett hiányozni, nagyon, de nagyon.
István másnap korábban kelt, mint szokott s miel?tt elindult volna a munkába, hátrament a szerszámos kamrájába. Matatott pár percig, amíg kiválasztotta a megfelel? vezetéket, kapcsolót, foglalatot, dugót, aztán néhány szerszámmal egyetemben az egészet egy reklámszatyorba dobta. Odaállította az ajtó mellé, hogy alkalomadtán csak fel kelljen kapnia.
Az asszony háza el?tt elhaladva furcsa-szapora szívdobogás tört rá, még a kezét is felemelte s a mellkasára szorította, hogy lefogja, ha netán ki akarna ugrani a helyér?l az ostoba ketyere. A lépéseit is lelassította egy kicsit és fülelt a ház felé er?sen, de nem hallatszott onnan semmi. Csend volt az egész utcában s faluszerte, csak néhány kakas kukorékolt hol itt, hol ott. Korán volt még, nem csoda.
Munka után nem sietett haza, téblábolt a munkahelyén, takarítgatta a gépét, a munkapadot, felsöpörte a környékét. A vonathoz is andalogva ment s megállt még a kirakatok el?tt is. De rég volt ilyen! A feleségével sétált így legutóbb, de akkor tél volt s a karácsonyi ajándékokhoz gy?jtöttek ötleteket. Hirtelen eszébe jutott, hogy mennyit nevettek a kutyacsizmán s ezen most is mosolyognia kellett. Még hogy csizma kell a kutyák lábára! No, hiszen! Ezen a régi emléken révedezett, úgy elmerülve a múltban, hogy csak késve fogta fel, amit a következ? kirakatban lát; ékszerek voltak, sok fényes csecse-becse. A szemét akarata ellenére vonta oda két karikagy?r? s ? az asszonyra gondolt. Izgalommal, reménykedve. Aztán nyomban el is restellte magát, nem is tud róla semmit, még a nevét se, hess, bolondos ábránd!
Tényleg, de buta dolog; hogy is hívják? Nem létezik, hogy nem hallotta soha! Abban az id?ben költözhetett oda, amikor a felesége már nagyon beteg volt s neki akkortájt mondhattak bármit, csak egyre volt füle.
Valahogy meg kell tudnia, még miel?tt átmegy hozzá villanyt szerelni! Meg is van a módja! Örömmel, megvidámodva lépett be a villamossági szaküzletbe s egyenesen az utcabéli eladóhoz sietett.
– Szervusz, Pistukám! – nyújtott kezet a férfi. – Mit adhatok?
– Egy fali aljzatot keresek. Van?
– Miért ne lenne? – fordult az eladó az egyik gondolához s már mutatta is sorra a különféle darabokat. – Mit szerelsz?
István kicsit szégyenl?sen elnevette magát:
– Világítást a disznóknak…
Az eladó nem is leplezte csodálkozását:
– Disznókat vettél?
– Nem. Nem nálam lesz, hanem… Látod, a nevét se tudom annak az asszonykának az utcánkban, … a Patócs-házban… csak tegnap megállított, ahogy mentem haza, hogy megcsinálnám-e neki?
– Az a csinos elvált asszony? No-no! Csak vigyázz vele! Nagyon ágyba csalogató a pillantása! Bár igaz, te meg özvegy vagy, semmit nem vethetnének a szemetekre! – s barátságos cinkossággal megveregette István hátát.
– Ne kombinálj öregem, mondom, a nevét se tudom – fészkel?dött az izzadt tenyér alatt a férfi, miközben megpróbálta könnyedén kiejteni a szavakat.
– Ildikó! Ildikó a neve annak az asszonynak… Csak, hogy tudd! – nyomta a kezébe az egyik konnektort. – Ez jó lesz a disznóknak, de ne akarják megenni.
A villanyszerelés gyorsan elkészült, annak ellenére, hogy Ildikó ott lábatlankodott a férfi mellett s állandóan csacsogott valamir?l. István nem nagyon figyelte, hogy mir?l beszél, elég volt neki a szavak dallama, a mondatok végét lezáró csilingel? nevetés. Nem is titkolta, hogy ett?l milyen jó az ? kedve is, a tekintete id?nként pajkosan rá-rávillant az asszonyra. És túl az összekacsintásokon, valami más is kezdett kialakulni közöttük. Valami jóles? vibrálás vette kezdetét, ahogy egymáshoz szóltak, ahogy a nevetésük összecsengett, ahogy a pillantásuk egymásba kapcsolódott. Legalábbis a férfi egészen elzsibbadt t?le s hitte, így van ez az asszonynál is. S miért ne hitte volna, hiszen minden ezt igazolta: a szíves invitálás a munka után, a szépen díszített szendvicstál, a fagylaltkehely, s közben a vidám tere-fere. Az asszony el?re készült, mindenre figyelmes volt, hogyan is lehetne ezt másképpen értelmezni, mint hogy felébredt az érdekl?dése a férfi iránt.
István azon az éjszakán nem sokat aludt; újra meg újra maga elé idézte az asszonyt s képzeletben bátortalanul végigcirógatta az arcát, majd mind inkább belelendült az álmodozásba és felbátorodva egyre merészebb helyekre engedte a vágyát, közben lázasan suttogta a nevet: Ildikó! Ildikó! Gyönyör?!
Ezután hazafelé menet mindig izgatottan lesett be a kerítésen s nem hiába, mert egyre többet találta Ildikót a kapu közelében. Ilyenkor természetes volt, hogy váltanak pár szót, természetes, hogy az asszony közelebb lép, az is, ha behívja. Pár hét alatt úgy összemelegedtek, hogy jó ismer?sök módján jártak át egymáshoz, de még mindig csak arról volt szó közöttük, hogy a férfi segített ezt-azt a ház körül, az asszony pedig viszonzásképpen megvendégelte jó házi koszttal, amit?l Istvánnak kezdett jobb színe lenni. A beszélgetések pedig a lelkére hatottak kedvez?en, egy-kett?re mosolyra szaladt a szája s nevetett bizakodva a ráncai közül. Csak a bátorsága volt még kevés, hogy magához húzza az asszonyt, úgy férfi-módra.
De id?re megtörtént az is. Igaz, jókora vihar segített benne, amikor is Ildikó kétségbeesve, remegve kérte a férfit, ne hagyja magára, ? belehalna, úgy fél a villámlástól, mennydörgést?l. S odaült ? is a kanapéra. István átölelte a vállát, hogy megvédelmezze, de ebb?l a félszeg mozdulatból sokkal nagyobb vihar lett kettejük között, mint a kinti.
Úgy látszott, megy minden a maga természetes módján, hamarosan megtartották az esküv?t is. István odaköltözött Ildikóhoz s hajlott az okos szóra; nem kell nekik két ház, a férfiét adják el. Eladták. Házastársak ne legyenek bizalmatlanok egymással, legyen közös betétkönyv. Lett az is. Csak a boldogság volt nagyon múlékony. Vagy csak pénzfügg?? A kedves szavak, a finom vacsorák valahogy mindig a fizetés el?tti napra tev?dtek, utána meg egyre ritkultak. Pedig István megérdemelte volna a dupla porciót is mind a kett?b?l, mert két ember helyett dolgozott; munka után várta a gazdaság. Eleinte csak a ház körül, az állatokkal volt dolga, kés?bb az asszony elérte nála, hogy béreljenek földet.
Nem kellett sok id?, az a régi nadrágszíj megint csak túl b? lett István derekára. Ha panaszkodott, jobb ellátást kért, Ildikó durván beléfojtotta a szót:
– Mib?l telne s?r?bben húsra, mikor annyi a kiadás!
Másnap meg új színre festette a haját, vagy drága kencét vett. A férfi még ebb?l se értett. Húzta tovább az igát állat módjára, remélve, hogy majd a gabona leadása után, majd a f?szerpaprikából, de legkés?bb ?sszel, ha letörik a kukoricát, jobb falatokra is telik. De nem telt, vagy legalábbis ? nem kapott bel?le. Lassan odajutottak, hogy megt?rt személy lett, akinek a hátsó verandán vetettek ágyat s egy napon Ildikó indulatosan azt kiabálta:
– Maga ne mondja meg nekem, hogy mi lenne jó!
Maga? Hát hogyan? Már a szóval is ellöki magától, nemcsak testileg? István ett?l kezdve mind keser?bb lett. Tette a dolgát, de minden öröm nélkül. Csak tette, de akarni nem akart semmit. Egészen aratásig. Akkor odaállt az asszony elé:
– Kakaspörköltet ennék!
Ildikó megütközve nézett rá; megháborodott, hogy hétköznap húst akar? Nyitotta a száját, de a férfi megel?zte:
– Azt vágd le, amit a múlt héten kaptam a napszám mellé. Pontosan délre hozd utánam a táblába, különben baj lesz!
Ezzel a fejére nyomta a viharvert, töredezett fonatú szalmakalapot, és kilépett az udvarra.
– Vén hülye! – szólt megvetéssel az asszony s ahogy kinézett a függöny csipkéjén át, a szemébe pattant a kasza élér?l visszaver?d? napsugár.
István tempósan lendítette a kaszát, jó széles rendet vágott. Végigért a táblán, aztán pihenés nélkül fordult. Akkor letette a kaszát, a sarlóval felszedett egy ölnyit a levágott gabonából, alávetette a szalmából sodrott kötelet, összecsomózta s már hajolt a következ?ért. Id?nként felegyenesedett, hogy kitörölje a szeméb?l az izzadtságot. Addig a pár pillanatig felnézett a feje felett kereng?-daloló pacsirtára, de legtöbbször a közeli fasor felé tekintgetett és összesz?kült szemmel kémlelte az utat. Remélte nagyon, hogy id?re csak megérkezik az asszony!
De nem jött senki.
Kósza szél lebbent és harangszófoszlányokat kevert a kismadár dalához. A férfi felegyenesedett; jól hallja? Jól, bizony! Igaz, hol a „bim", hol a „bam" maradt ki, de hírt hozott így is: dél van.
István letette a szerszámokat egy fa mellé, és a zsebébe nyúlt.
– Ha nem ehettem kakast, majd a kakas esz meg mindent!
Gyufa sercent, láng lobbant. A szeme elé tartotta egy pillanatra, mintha faggatná: megbízhat-e benne? Aztán meglódította és a legközelebbi búzakévére dobta. Egy pillanat alatt magasra csaptak a lángok és osontak tovább a szell?vel. István odébb ment s még néhány helyen meggyújtotta a táblát, aztán felpattant a biciklijére és a falu felé kerekezett
Igazának tudatában motyogott maga elé, miközben nagyokat döccenve haladt a kátyús földúton.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.24. @ 19:00 :: Józsa Mara