Elmúlt már az ünnep, a szép Karácsony, sok helyen a fát is leszedték, és kirakták a kuka mellé. Egy ilyen, díszét?l fosztott, megsárgult fa volt Petiék kapuja mellett is. Az emberek jöttek-mentek, ügyet sem vetettek rá, csak elvétve akadt, aki bosszankodott, mert meg kellett kerülnie a járdából jókora darabot elfoglaló, er?sen kopaszodó t?level?t.
Már szürkület volt, Peti a napközib?l ballagott haza ráér?sen, miközben azzal szórakoztatta magát, hogy a tornazsákját lengette körbe-körbe. Közömbösen haladt el a fa mellett, amikor halk pisszegést hallott. Körbefülelt, de nem látott senkit. Ment volna tovább, de újra meghallotta a jelzést. Kicsit meg is ijedt, és arra gondolt, hogy gyorsan besurran a lépcs?házba, mert a szülei szigorúan ráparancsoltak, hogy idegenekkel ne álljon szóba.
– Itt vagyok! – hallotta tisztán a cérnavékony hangot, de hiába meresztgette a szemét, csak nem látott semmit. – Nem látsz? Itt! Itt! Itt vagyok!
És megrezdült az egyik bels? ág. Peti közelebb lépett, de most sem látott senkit a fa mögött. De most már egészen vadul rángott a fa egyik ága, s a kisfiú félelemmel vegyes kíváncsisággal fürkészte, hogy mi lehet ott. És végre meglátta! Azon az izg?-mozgó ágon egy feny?toboz volt, s egy pici valami ült rajta, méregt?l eltorzult arccal.
– Na, végre! Hallod, hogy te milyen fél?s legényke vagy! – kezdte szemrehányással a bemutatkozást. – Én Toboz manó vagyok. Téged hogy hívnak?
– Kamarás Péter… – válaszolta megszeppenve a kisfiú.
– Na, Péter öcsém! Lenne egy kis feladatom a számodra. Vállalod?
– I-igen… – hebegte Peti.
– No, ne félj már ennyire, nem eszlek meg! – nevetett a manó szélesen, és feljebb ugrált az ágakon, hogy szemmagasságba kerüljön a kisfiúval. Barátságosan rákacsintott, és folytatta. – Ezt a tobozt kellene elvinned magaddal egy olyan helyre, ahol kikelhetnek a benne lév? magok. Vállalod?
Peti csak bólogatni tudott, mert úgy meg volt illet?dve, hogy egy szó sem jött ki a torkán.
– Jól van, rendes fiú vagy, Péter! Akkor elmondom, mi a teend?d. Keresel egy védett helyet, ahol nem nagyon járnak az emberek, mert a nagy bakancsukkal kitaposnák a pici feny?ket. Vigyázni kell rájuk, mert nagyon törékenyek, amikor kikelnek, meg utána is egy-két évig. Néha megnézheted, hogyan fejl?dnek, ha nagy a szárazság, egy kis vizet locsolhatsz rájuk, de semmi más dolgod nem lesz velük. És mire te megn?sz, ?k el is hagynak a növésben. No, hát akkor, válaszolj nekem! Vállalod-e ezt a nemes feladatot? – kérdezte a manó ünnepélyes komolysággal, és mélyen a kisfiú szemébe nézett.
Peti mostanra megnyugodott, és ? is komoly arccal tekintett vissza rá.
– Vállalom!
– Ez a beszéd, pajtikám! – Toboz manó pici arcán hatalmas vigyor terült szét. – Csapj a tenyerembe!
A kisfiú er?sen gondolkodóba esett, hová is kellene csapnia, mert a manó maga is igen pici volt, mekkora lehet a tenyere? De nem sokáig töprenghetett, mert nyúlt felé egy kéz, s ahogy közeledett, egyre nagyobb lett, a végén épp az övével egyformára n?tt. Jó sokáig paroláztak, akkor a manó mélyen meghajolt, és azt mondta:
– Most vedd le a tobozt, és vidd magaddal! Ha pedig rátalálsz a megfelel? helyre, ültesd el! Nem kell sok, egy maroknyi földet dobj rá, a többi a természet dolga. Örültem, hogy találkoztunk! És ne feledd, ha teljesíted a vállalásod, akkor te a természet barátja leszel, kés?bb is vigyázz rá minden módon!
Ezzel elt?nt. Peti hiába nézte a fát, hiába a környékét, Toboz manót nem látta meg újra. Pedig milyen jó lett volna ?t is hazavinni, és tovább beszélgetni vele!
Letépte a tobozt a fáról, és kicsit bánatosan elindult a lift felé, közben az orrához emelte a rozsdabarna termést. És míg élvezettel szívta be a gyanta friss illatát, elhatározta, ezt a feny?ültetést megbeszéli Apával és Anyával, akkor ?k is segítenek jó helyet találni a feny?magoknak.
A szül?k lelkesen fogadták Peti szándékát, hogy feny?t akar ültetni, és már a következ? héten elmentek kirándulni. Találtak is megfelel? helyet.
A tobozt lerakták egy bokor védelmébe, anya a táskájából egy kis zacskót vett el?, és Petinek nyújtotta:
– Föld van benne, öntsd rá!
Aztán még gyengéden meg is taposták, hogy a szél ne fújja, az es? ne mossa el olyan könnyen, ha majd enged a fagy.
Telt az id?, a tobozból három pici feny? kelt ki, és szépen növekedni kezdtek. De az egyiket elrágta valami kártev?, a másik elsatnyult, és elpusztult. Csak egy maradt: Feny?ke. A családban így nevezték el, s minden évben többször elsétáltak hozzá.
Petib?l közben komoly fiatalember lett, de mindvégig nagyon büszke volt Feny?kére, és titkon remélte, hogy egyszer még Toboz manóval is találkozik, mert szerette volna megköszönni neki, hogy annak idején ?t választotta a feladatra.
Vajon a Ti karácsonyfátokon van-e toboz? Ha találsz rajta, ültesd el! Toboz manó nagyon fog örülni, és akkor hálálja meg a jócselekedet, amikor nem is gondolod.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Józsa Mara
