Hogy is tagadjam azt, mi nem volt?
Bár meg sosem vetettelek.
Te voltál nekem a megváltás,
én pedig a kereszt neked.
Egymásba döftünk aznap éjjel,
hatolt a t?r és hullt a vér,
szentség, gyilkosság, egyre ment már,
jobbat egyikünk sem remélt.
Karmoltál, ütöttél, én meg vissza,
fizikailag, képletesen.
Most pedig itt fekszünk egymás mellett –
két megnyúzott, széttépett tetem.
Halálba küldtél, míg én téged
végül a Dunába löktelek.
Már csak néztem, a kék hullámok
hogyan dobálóznak veled.
Vádolni, számon kérni nincs mit.
Aki felel, már megfelelt.
Szerettük egymást – mit jelent ez? –
Ám a súlyát nem bírtuk el.
Több könnyet érted már nem ejtek.
Hullt elég vérb?l is, könnyb?l is.
Hercegn?, aludd hát örök álmod…
S eszedbe ne jusson az ébredés!
Legutóbbi módosítás: 2008.01.23. @ 11:26 :: Kántás Balázs