Lilla unottam bámészkodott az ablaknál. A csipkefüggönyön keresztül a szemben lévő Zalcer kávéházra látott, ahol Gombkötő doktor még mindig konyakozott, pedig már egy órája elment tőle. Elmosolyodott, mert a doki mellett a barátja, Lenz úr, a kóser mészáros várakozott egy spriccer mellett. Ő majd csak félhatkor nyomja meg a lakáscsengőt, hogy aztán tíz perc múlva, már jó kedvel loholjon haza a Dob utcába. Zárásra szeretett otthon lenni, mert nem szívesen hagyta a pénztárt az asszonyra.
A Hatvani utcában ilyenkor tavasz derekán, gyér volt a forgalom. A ráérők inkább a Duna korzón sétálgattak, vagy beültek a boltívek alá, ahol italmérést és kifőzdét is találhattak. Sötétedéskor már zene és tánc is volt, sőt egyéb is a parton.
Csak a puceráj előtt várakozott Baumgart tanácsos úr megszokott fogata, aki most elégedetten szivarozott Lilla budoárjában. Jogosan, hisz boldogan tűrte a megérdemelt büntetést. A kisasszony kinyitotta az ablakot, mert nem szerette a füstöt. Váratlanul elmosolyodott, mert a ló éppen kíváncsian felpislantott az ablakára és a tekintetük összetalálkozott. Szemével mintha azt kérdezné, hogy:
– Kérem szépen, mikor jön már az a vén malac?
Lilla aznap is, mint minden kedden, négytől félötig mímelte az alvást, olyan pucéron, ahogy az anyja szülte húsz éve. Hanyatt fekve, édesen szuszogott a rózsamintás pamlagon, s csak a jótékony szemek siklottak át a moly zabálta lyukas szöveten.
Ahogy ott Lilla lehunyt szemmel pillegett, csak lelkével látta maga fölött a fenyők koronáját és egy maroknyi kék eget, ahová hébe-hóba bekeresgélt egy csordától elbitangolt bárányfelhő. Majd gondolatai átszálltak az erdő szélén gunnyasztó faluba, ahová hazavárja Józsi vőlegénye. Annyi év után végre hazaengedte őt Boszniából a ferencjóska.
A legény büszke volt Marira, mert lány létére ismerte a betűket. – A Mari nevet, csak pestiesen ejtették Lillának.
Hogy közben Baumgart úr zihált a széken, mint egy igásló, nem zavarta. Na meg tilos volt észrevenni.
– Ha öröme telik benne? – de azért kellemes munka volt, mert még simogatnia sem kellett az öreget, hogy boldog legyen. Hirtelen nagy csönd lett.
Erre – betanult szerepe szerint -, Lilla váratlan felriadt. Öklével megdörzsölte a szemét meghökkent, majd dühös szikrázó szemekkel ránézett a tanácsos úrra, aki remegő ujjakkal éppen a nadrágját gombolta.
Akkor a főtanácsos úr olyan verést kapott Lillától, mint minden kedden, amiben már egy éve megegyeztek. Hiszen Baumgart tanácsos úr ezért fizette.
A szigorú büntetést azért kapta a tanácsos, mert megleste Lilla grófnőt – vagyis most őt – álmában. Még fejére is kapott a finom papuccsal, hogy tanulja meg, hogy soha többé nem szabad ilyet tenni.
Egy időre rá, mikor már az öreg eloltotta a szivarját, Lilla is visszajött az ablaktól, és értően masszírozta az öreg talpát.
Alapjában kedvelte ezt a kedves, magányos öregurat. Neki köszönhette, hogy csak finom urak jártak hozzá, akik őt egy ujjal sem illeték, csak ő kellett nekik ahhoz, hogy röpke negyedóra után, elégedetten távozzanak tőle.
Ezek után nem csoda, hogy büszke volt magára Lilla. Otthon, majd a templomban tiszta liliomként állhat az oltár előtt, mert megőrizte becsületét Józsinak.
– Mert mi is az egyetlen ékessége a szegény lánynak? A szüzessége. – Mondogatta is eleget a zsugori keresztanyja, aki az imakönyvön kívül, még rengeteg ájtatos mondást hagyott rá.
Az igaz – ő bizony nem züllött el, megmaradt ártatlannak ebben a bűnös nagyvárosban. Nem úgy, mint a Karcos Rózsa, aki már az első pesti éjszaka, nyolcszor vesztette el a lányságát a Tisza Kálmán téri „Kéthatos” garniszállóban.
Pedig szépen indult minden, mikor egy éve a levéllel megérkeztek Rózsával Pestre. Abban a Kanizsai patikárius ajánlotta őket Silberstein úrnak, a gyerekeihez pesztrának, és szobalánynak. A Budai állomásról elindultak át a hídon a Szentkirályi utcába, ahol az ékszerész lakott, miután egy piros sapkás hordár, útbaigazította őket. Igaz ugyan, hogy először kikeveredtek a Deák térre, de azért megérkeztek.
Hát nem a legjobbkor. Éppen Silberstein urat vezették megbilincselve egy zárt lovas kocsihoz, a kíváncsi bámészkodók között. Felesége sírva szaladt még egy darabig a kocsi mellett, de aztán kifulladt s szívéhez szorítva kezét, visszabotorkált a házhoz, maga előtt terelve a bambán bámuló, megriadt gyerekeit.
– Így jár az, aki rezet akar eladni, arany helyett – röhögte a bosnyák kucséber, és még időben elkapta a feléje tántorgó részeg akácfát, nehogy felöklelje őt a lutris kosarával együtt.
*
Befejező rész következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:53 :: kisslaki
