A dáma
A mező, mint egy ókori, bölcs bálvány
Sokat látott, mosolytalan alakja,
Az ég felé nyújtózkodik:
Közelednek a csillagok.
Az egyiket lassan kezembe szorítom,
És neked adom:
Fogd kezedbe kezét,
Mi kezed fogja,
S így énünk,
Mi pillanatnyi nyom csak
A széltől kísértett
Végtelen sivatagban,
A rét, és te, és én –
Az ég markában piheg.
A füvön fekszel, és a galaxisokat nézed –
Tudod, csak álom vagy – s így bármit megtehetsz.
Az út vonala szemöldökünkre fekszik,
És pupillánkra saját tükörképét feszíti,
S benne engem, s téged,
Hisz az út, a végtelen út
A holdat maga előtt görgeti.
Milyen lenne a visszatérés?
Mint egy ünnep az élet hajnalán,
Mikor egymásra látunk egy fogadáson,
És aztán már megnyugodva,
Tüzünk elfeledve,
Megszokásból, hogy a sors
Sors legyen,
Egymás mellett maradunk?
Vagy tánc egy Csáth novellában,
Hol a karcsú alakomra feszülő szmoking felett
Sárgán, betegen dereng szemem,
S az erkélyre te kisérsz a halálba?
Vagy közöny egy párkány muskátlija mögül
Alakom meglátva a véglegesen,
Visszavonhatatlanul elszürkült,
Idegen belvárosi utcán?
Fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
Vagy csend, és méltóság,
Mi az ellenség levágott fejének
Fennkölt szertartásokon adatott –
Mikor meglátsz haldokolni.
És mindre bólogat.
A mária műanyag alakja
A kivert kocsiablakok mögött a szélre
Bőszen bólogat.
A másik vándor alszik:
Talán Istent keresi álmában.
El is tűnik:
A galaxisok őrült száguldásában
Az ébredés az álomba ragadta,
S talán ott remeg összegörnyedten
Egy kihalt bolygó felszínén.
Talán ő is száguld,
Teren, s időn kívül,
És megveti lábát a porban,
És csak néz,
Csak néz a magasba,
Hogy szeme sugara a galaxisok ködébe akadjon,
Hisz nincs mibe kapaszkodni,
Míg évek és mérföldek,
Miriád fényévek suhannak körötte
Hangtalanul.
Talán csak én vagyok így.
Talán nincs tér és idő.
De te most mellettem fekszel.
(Egy részeg házasságtörő kolonca
álom és ébrenlét között
egy gyűrött fényképet szorít magához,
és oldalára fordul)
Most mellettem fekszel.
És nem kérdezed, miért rontottam el,
Nem kérdezed, hol vesztettem el magam.
S a csillagot tenyeredbe szorítod –
Ujjaid mögül kiserken a vér,
S te egy fűszálhoz érsz
Kezem felé félúton.
Aztán már csak belül
Váltják egymást régi városok
Meredő tornyai,
Majd szelíd, hullámzó búzamezők –
Kezed érintése most,
Egy pillanatig talán
Mindenhova elkísér.
Most van az a perc,
Mikor nem szabad megállni –
Repülni kell tovább.
És régi, elhagyott szobák,
És maszkabálban felejtett
Levetett pulóverek,
És alkohol dobogása
A gyomor szögletében,
És önutálat,
És a jelen jelenszínűen
Dobog a jelenben,
Egyedül, egy kocsma sarkában,
És kiüresedett hétköznapok
Az ágyon heverve –
Most mind újra megtörténik,
S te végre
Átéled velem
Egy érintésben,
Te céda,
Vagy sors,
Vagy csak egy fénykép,
Te, aki a végtelenbe,
Életem befejezéseként,
Oda, hol senki nem lát,
Mikor egy hotelszobában
Egyedül megöregszem,
Velem utazol.
(A fekete szűz a buszon utazik,
kora hajnal van – tél, még sötét.
Kint a karácsonyi vásárok
forraltbor-illatukkal hívogatják
az egymás mellett megnyugodott,
kabátba rejtőzött,
egymásnak ismert,
régi s új párokat.
A buszon utazik,
a hetes buszon,
és egy öreg hölgy
vastag bundában,
giccs-fülbevalóval lamentál:
‘Mindig tudtam, hogy ilyen semmirekellő.
Ott kevesebb fizetést kap,
Nem ad haza szinte semmit.
Nézd már azt a büdös részeget.
Így döf hátba az összes –
de majd a poklon megbűnhödnek, hidd el.’
– Kopaszodó, üres tekintetű férje bólogat,
Míg a dáma sorba szedi szörnyű sérelmeit.
A fekete szűz kinéz az ablakon,
de a szándékoltan hangos szentencia
fülébe vág.
‘Aztán milyen rakott krumplit adtak?
Egy pár kolbászdarab,
valami tejfölszerű massza,
elfőtt krumpli,
rántás – az volt bőven –
a főzés jó családokban
már csak nem ilyen.
Csináltam én neked valaha ilyet?
Ezek majd bánkódnak,
mikor a poklok tüzén fognak elégni.
Aztán a gyerek is –
úgy örültem, mikor felsírt –
mondtam is a Jolánnak,
mennyire örültem.
Most meg a gyerek bulikba jár,
és ilyen meg olyan csitrikkel kerülgetik egymást.
Mondtam is neki, hogy rám ne számítson.
Hogy rángatja a buszt ez az a sofőr –
az ilyeneknek kéne bevonni a jogosítványát –
rohadjanak meg még az ég alatt,
ha Isten úgy ítéltetett.
Aztán meg mindig késik a hozott ebéddel
a benzinkútról.
Pedig nem volt könnyű kiváltanom
a segélyt –
a sok nyomorult sátán fattya előttem
sorokban állt –
és láttad volna, milyen megvetőn nézett rám
az ügyintéző, mikor bundámban megjelentem.
Mondtam neki: vallásos vagyok.
Azok?
Nem érdemlik meg.
Én harcoltam. És megérdemlem, amim van.
Nehogy már ne nézhessem a tévét a konyhában!
Irigyek mind.
Irigylik a segélyt.
A dölyfösség bűn.
A misén meg is mondtam a szemébe
a szomszédasszonynak.
Megátkoztassanak.
Beszéltem a Bélával,
mondtam neki,
Ha a főnök ilyen kiszámíthatatlan,
keressen nekem más állást –
jó párszor megvendégeltük, csak megérdemeljük.
Ez a bunda is – elkértek érte annyi pénzt,
hogy ne irritálja a csuklómat.
Na majd visszaviszem,
és megmondom nekik.
Rohadt egy világ.
Mit néznek?
Talán nincs igazam?
Nézd a kis szöszit –
azt hiszi, a világ ura –
Hol volt ő még akkor, amikor én már
a napi betevőért küzdöttem?
Az ilyenekre dönti rá Isten az eget.
Micsoda kosz – Sándor, hogy nézel ki –
így nem mutatkozom veled.
Vedd fel rendesen azt a sapkát –
nézd meg, az a nő is hogy bámul –
az ilyenektől tartunk ott, ahol.
Fázom.
Ölelj át, vén macim.’
S a fekete szűz leszáll.)
A mező, mint egy ókori, bölcs bálvány
Sokat látott, mosolytalan alakja,
Az ég felé nyújtózkodik:
Közelednek a csillagok.
Kezünkben tartjuk.
Hiszen most, hogy nem vagy itt,
Talán végre megigazulsz.
A semmi közepén, a réten,
Ahogy a lámposzlopok
Kergetik hiába egymás árnyékait,
Lassan lemegy a hold.
Kezed kezemben
Minden szónál igazabbul
Szól elszalasztott múltjainkról.
És éveken, fényéveken száguldunk át meg át,
És csak a háttér változik, és te ott állsz
A régi sáladban, és figyelsz,
És kezed kezemben marad,
Amikor mindent feladok,
Amikor a forgatagban sodródom,
Amikor vidéki gyárak kapuján
Egyedül bemászom,
Amikor tőled végleg elbúcsúzom
Amikor otthagyom az otthont,
Amikor már nem várom hívásodat,
Amikor beszállok a kék fiatba,
És amikor újra megtalállak.
Az út ujjunkra csavarodik –
Gyűrűd, s gyűrűm lesz ezer éven át.
S még ma este, indulás előtt,
Mint majd száz év múlva újra,
Ajkadig vezet.
Megcsókollak.
A századik csók,
S az első.
Mert most megint ott állsz
Meztelenül a fürdőszobában,
Kócosan,
És hagyod hogy arcom
Hajadba fúrjam.
Hisz csak álmodom –
Most minden lehet.
Hagyod, hogy igazi valód
Ölelhessem végre magamhoz
Annyi álmodott,
Bejárt ösvény után –
A kis lakásban.
És nem indulsz el reggel.
A reggel összegörnyed
Szenvedélyünk súlya alatt.
Így kell lennie az álmokban –
Ha már nem lehet igaz.
Talán csak egy lélegzeted
Egy fáradt estén, mikor
A tér, s idő
A paplanba kócolódik,
És elernyed,
Mikor bárhol járhatsz,
Ahol csak meglátlak,
Ahol meglátsz engem –
Talán csak egy lélegzeted
Kúszik orromba
Nickelsdorfban,
Egy elhagyott réten,
És ezzel mindened feláldozod:
Bejárunk ezerévnyi távolt.
Céda lepled levetve meztelen állsz.
Nem keresel. Mindenhol megtalálsz.
Magányos utamon a sávolt
Rét fekete és fehér, s hiába szállsz:
Mellettem maradsz sztrádaköveken.
Most fiatalon, és most együtt, öregen,
Átélünk múltat, jövőt, és egy galamb
A fekete szűz lába előtt piheg.
Hosszú utat tett meg. Beteg.
És ő lehajol, és kezébe veszi.
Távol. Elmúlt. Nem lehet.
És még velem vagy,
És a lét és az idő
Kudarcot szenvedve
Kezünk összekulcsolt
Mostjában elhever.
Rám nézel, és a sajnálat szemeidben,
Az út, mit sosem jársz be,
(lábnyomaim mellé képzelt lábnyomaid
elhaványodnak)
szemed árkaiba ássa magát,
hogy béklyó legyen.
Még rám nézel, és egyszer,
Századszorra,
Először
Megcsókolsz
A száguldó galaxisok felett,
És ahogy a rét testet ölt,
És konstituálódnak a szörnyű jegyek,
Az út mentén isten hozzád-ot intesz,
És szeretsz, szeretsz, szeretsz.
És megteríted az asztalt,
És a tavaszi rét rézsűi mögött
Kerti ruhában, bodzát szedve a vázába,
Frissen főzött teával az asztalon
A ház fala mellett ülsz,
És kötényed morzsolod dúdolva,
Ahogy vársz rám.
Reggelre ébredek.
Kezed melege kezemben hever.
Egy biciklis az úton elteker –
Bécsbe tart. Arra megyek.
A másik vándor másnaposan
Szentenciákba önti életünk.
A mária tovább utazik velünk,
És ágyadon egy új nap megfogan.
Észre sem veszed.
Szabad vagy.
Nem is voltál itt.
Szabadság.
A sztráda kövei matt-szürkén hasítanak
A puszta elmosott ábrázatába.
A kék Fiat előtt háromszögekbe zárva
Újabb végtelenek.
A mária bólogat, szemembe néz.
És én csak a jegenyéket látom.
Amint csíkká mosódnak,
És mögöttem múlttá mennek össze:
A szélvédő üvegén az ablaktörlő
Ritmusa remeg fülemben,
És csak nézek, nézek
Ki az ablakon –
–
A dáma férje mellett vár a pályaudvaron.
A spanyol lány férje mellett ébred.
A fekete szűz egy parkban ül.
Te: itt sem voltál.
Csak egy furcsa álom.
Neszezés, felébredsz:
Egy fáradt galamb szállt le
Ablakod párkányára.
———————————-
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
Legutóbbi módosítás: 2008.01.08. @ 18:19 :: Kovács-Cohner Róbert