Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok VII.

VII. A párizsi teaillatú diáklány

 

Változást gőzölgő kínai csésze.

 

Teázó a semmi közepén.

Asztalkámon kis, színes terítő, keleti mintákkal,

körülöttem egyetemisták beszélgetnek

képzelt szerelmekről, vágyott forradalmakról,

sosemvolt barátokról, szakításokról,

és a francia nyelv zenéje

vöröses fényűre festi

a szemközti szekrénykében

alvó könyvek poros gerincét.

 

A másik vándorral négy napra elváltak útjaink,

hogy karácsonyozzunk – ki-ki egyedül,

a maga módján.

Párizs egy régi teázójában üldögélek

december huszadikán a sarokban,

egy kis asztal mellett, és

míg mézes Lapsang Suchongom hűlni hagyom,

ócska útinoteszem lapozgatom.

A sárgás lapokra bámulok – magamba szívom a tea illatát,

és az ablakon beszűrődő fény sugarait

sálként a nyakamba kötöm

Párizsban, egy késő délután.

 

Vörös falak közt fehéren világlik:

porcelán. Szeme feketéje csillan.

A délután utolsó perce illan,

a teaszűrő már túl hosszan ázik,

 

engem néz, ha nem is nézhet erre,

sálja színei a földre lógnak,

a sarok árnyai most még megóvnak:

szeme feketéje – gondolok szederre.

 

Sovány lányka a szomszéd iskolából,

csendes álmok árnya homlokán,

és rám néz most egy faasztalka mellől

Párizsban, egy késő délután.

 

Szederteát rendelek a pincérnőtől:

a falnak dőlök, kezemmel az agyaghoz érek,

hogy érezzem a francia, pinceillatú teázók

rakott téglafalának hűvösét,

és szemem sarkából látom porcelán félprofilját –

engem figyel.

Tizenhat év körüli lehet. Bőr irattáskája

a fotelra akasztva, könyvei az asztalon hevernek.

Ölében egy teáscsészével melegíti

hófehér, csontos, hosszú ujjú kezeit.

Engem néz. Kicsit félve, nagyon komolyan.

Engem néz. Óriási, fekete szemekkel

Párizsban, egy kora este.

 

Álmodik: vajon honnan jöhettem,

s lesüti szemét, hogy csak pont mi ketten –

ő csendesen (csak most meg ne halljam) –

ne lássunk még át a Párizsi esten.

 

Ő csendesen, hogy álma megmaradjon,

(láttam, amint noteszemet leste),

hogy iskola után álmodozzon,

s én láttam, mily ruganyos a teste.

 

Ő itt álmodott minden délután,

a sárga fények titkait kereste,

s az álmodozás lassan megszokás lett

itt minden párizsi kora este.

 

‘Iskola után mindig ide jár,’

súgja a pincérnő fülembe, mikor teám kihozza,

lehajol, ‘nagyon magányos szegény,

a föld felett lebeg,

és közben saját itt töltött,

unalmas délutánjaiban meg-megbotlik,

néha sokáig marad,

és egészen magába zuhan,

ahogy egyre vörösebbek lesznek itt nálunk

a teázóban a fények,

egyre erősebb lesz a doh szaga,

s orrlyukain bekúszik az este,

a harmadik, negyedik tea fölött,

és néha nem is veszi észre,

mikor este szólunk,

hogy már zárnánk,

csak ül, és fekete szemeivel valamire vár –

segítsen szegényen,

ha érti, mire gondolok.’

És a teapultos lány visszatér

többi vendégéhez,

s még egyszer hátranéz rám –

karikás szeme sarkában

egy apró, elfelejtett mosoly.

 

A párizsi teaillatú diáklány

nem tud még semmit az igazi világról,

az útról, az egymást követő,

de egymást soha utol nem érő kilométerkövekről,

de mindent megálmodott,

s most álmai gyújtópontját

szememben találta meg,

ahogy minden délután várja,

hogy megtalálja valahol –

egy könyvben, egy Enya dalban,

egy földben érlelt tea illatában –

szemeim, szemei fókuszában.

 

Ideül, mellém, a sarokban lévő

poros, árnyakba simuló kanapéra.

Némán figyel, ahogy a noteszt nézem,

és látja: fejem lehajtva aztán

porcelán-kezeit figyelem.

Ébenfekete szemével rám néz,

és a gyermekek mindent megálmodó,

tudatlan arcával azt kívánja halkan,

egy felnőtt hangján,

míg kezembe adja törékeny kezét:

‘Kérlek, mesélj.’

 

És szemében a vágy,

az ezer még meg nem élt kis csoda,

(míg el nem fonnyad,

s lesz több éves,

megérthetetlen, túlfűtött kamaszkor,

sokéves távol, mindennapiság,)

mint hagymák bokrétája,

az ezer meg nem élt kis csoda,

és tudom: én megmutathatom neki,

hisz van négy napom,

én megmutathatom,

és aztán tőlem ezt,

s hogy én mutattam meg, lényéből

el nem vehetik.

És ha én lehetek egy

párizsi estén

az iskola melletti teázóban a vándor,

a legjobb barát,

a szerelem,

a szerető,

kiről majd később is csak mint egy

elképzelt álomról beszél,

ki mégis itt volt

a kis kávézóban egy szürke párizsi hétköznapon

iskola után,

ki mégis mindenné vált

egy örökkévalóságig,

egy hétig,

mialatt bejárták az egész világot,

ki felnőtté tette őt,

ki után már nincs új,

és nincs csoda,

ki kezébe kapta a lehetőséget,

hogy felnőtté tegye,

hogy elvegye szemeiből a gyermeki odaadás

törékeny lángjait,

ha én lehetek ez neki,

a hétköznapok kávéházi álma,

a vándor,

a barát,

a szerető,

akit sosem felejt el,

és aki sosem felejti el,

akivel majd nyakláncot cserélnek,

és akivel egy megszokott másikkal kötött

unalmas, belenyugvás illatú házasság alatt

vasárnap délelőttökön

az ablakon kinézés

rá gondolva enyhet adhat,

 

ha én lehetek pont itt,

pont most e csoda neki,

akkor megfogom a kezét

egy Párizsi estén

a teaházban –

 

és mesélni kezdek –

nincs visszaút.

Megfogom törékeny kezét,

magamba szívom tekintetét,

és mesélni kezdek

otthonomról,

a fekete szűzről,

régi, kamaszfényben lángoló karneválokról,

a cédáról,

a másik vándorról,

a spanyol lányról,

dámákról, apákról, anyákról,

orgiákról és liturgiákról,

míg eltűnik mögülünk végleg a teaház,

és mi már az utcán állunk

egy véletlen, sorsdöntő

párizsi éjszakán.

 

Csak egyszer világíthat le úgy az ember életében,

ahogy ő fog emlékezni a ma esti holdra,

mikor ketten ültünk a kőkerítésen, és ő hallgatta szavaim.

Néha beszélt, esetlenül, bátortalanul,

és én ilyenkor gyengéden megszorítottam kezét,

mialatt ő vállamra hajtotta fejét

a vakon fénylő, merengve derengő Párizs fölött.

 

Kockakövek koppantak lábunk alá, míg

a bérház ajtajáig elkísértem. Most jártam először Párizsban,

és mégis: úgy érezte, én vezettem a kis sikátorokban –

pedig csak ő tudta az utat.

Mikor megérkeztünk, megsimítottam arcát,

s tudtam, ha most megcsókolom,

soha nem lesz a régi,

elveszíti a délutánokat,

a sárgás, álmokkal kergetőző

teaházi hétköznapokat,

önmagát, gyermekkorát, a fehér szárnyakat.

Megsimítottam arcát, és ő még

a kapu szárnyát tartotta,

táskája mellette hevert a földön:

hazaindultam ócska motelembe.

Nem néztem vissza rá,

csak éreztem, ahogy lehajol,

és a macskakőre simuló árnyamon

még végighúzza kezét,

és színes sálja a karácsonyi

párizsi éjszaka köveire hull.

 

Másnap ott ülök a sarokban

a vörös fényekben,

s a hosszú hajú lány épp kihozza

második csésze teám,

mikor bőrtáskájával vállán

megérkezik

iskola után.

Valahogy olyan más –

komoly nagyon,

és úgy ül le mellém,

mintha épp most váltunk volna el.

Beszél kis, lényegtelen életéről –

nem tudok figyelni rá.

 

A könyvek poros gerincén

megcsillan a késő délután,

és fényei hegyén eltipeg

halkan, a sarok árnyaiba bújva

a változás.

 

Lassan újra lábaink közé kúszik az este,

és hajunkba kapaszkodva feltámaszkodik

az est.

Én nem akartam, ellenkeztem is talán,

lassan mégis az ócska motel előtt találtam magam,

míg ő magabiztosan átkarolt –

nem mehetünk be ide.

‘Ez egy más világ, amit még nem szabad látnod,

hisz én sem értem egészen -‘mondanám –

de nem biztos, hogy

valóban ki is mondtam valaha.

 

A linóleumon fekvő csikkek közt ösvényt vág magának,

és úgy vezet fel az ócska PVC lépcsőházban,

mintha járt már volna itt,

és mintha ezer közös kaland után,

egy hosszú út közben térnénk be itt,

kiélten, züllödtségünk napjaiba bújva

a közelgő öregkor elől

az éjszakák sorának közepén.

Hisz csak tegnap láttam őt,

egy párizsi teázó, s most olyan más –

mintha az ő alkotott világa

a csodáról, amit évek óta halkan,

ártatlanul, szerényen álmodott

tanulás közben a teaházban,

most, hogy jelenné vált benne,

igazabb lenne, mint a valóság –

mintha tényleg egy pillanatra elhinném neki,

hogy ezer éve ismerem,

és én mentettem meg őt,

mintha elhinném, hogy száz orgia után

elválaszthatatlanul, két megfáradt,

poros, izzadt, öreg-motoros

tér be csupán egy útmenti motelbe,

ráncos, naptól edzett bőrrel,

flaskával övükön,

a harmadik doboz cigi után,

mintha tényleg ezer éve ismernénk

a hotelek ilyen PVC lépcsőházait,

a villogó, kiégő neonszálakat

a félemelet előterében,

az ajtókat,

és az utat, ahol újra játszhatunk,

az ágyat, amire mondákat betűz éjjel,

titkokat fest ránk a hold,

míg ő bort önt a számba,

és én cigim tartom oda neki egy slukkra,

amíg kint vár a Harley,

és már semmi nem lephet meg minket –

érintésével belém kúszik képzelt világa

– képzelt, züllött kalandor hercege -,

és elhiszem, hogy nem csak egy tizenhat éves,

álmodozó diáklány,

hisz ő mutatja az utat,

ez már az ő területe,

színes kavalkád-álma birodalma,

a lépcsőház, a hosszú motorút,

és egy fáradt, zülledt, részeg éjszaka –

 

az ágyban eggyé leszünk,

míg a lehúzott redőny mögött

csíkosra fest minket a hold.

 

Aztán csak áll a néma csendben,

a sötétkék és fekete határán derengve –

az erkély korlátjára támaszkodik.

A távolba néz –

én mellette állok,

s Párizs

éles fényeivel

sajgó ölembe mar,

és homlokomig emelkedik lassan,

halántékomon lüktet

a végtelen város.

Porcelán bőrére nézek –

innen már nincs visszaút.

 

Talán nem is sír,

ahogy a végtelenbe réved.

Álmai átvették a valóság helyét,

s én az lettem, aminek álmodott,

és ő az lett, amitől álmaiban

kéjtől remegve irtózott.

Pislákoló láng a sztrádán vonagló

szél elől menekülve –

otthontalan lány a semmi közepén.

Hol van már a teaház,

a diáklány csendes álmaival –

mellettem áll törölközőbe burkolva,

nem is fázik talán,

és én félek tőle,

hisz nem ismerem,

és ő fél magától,

mert most született: ezer évesen.

Nincs mit helyrehozni.

Nincs már ugyanúgy.

Nem süt le többet úgy a hold.

Mindegy az együtt és mindegy a külön.

 

Útra született. Az úton született meg.

Öregen született egy párizsi éjszakán,

s én azzá váltam, aki álmaiban eltöri őt,

s ő azzá lett, kit már nem érhet csoda,

ki álmaiban csikkek szőnyegén vág keresztül

a rablóval ezer éve már,

kit rég egy teaházban, tankönyvek felett álmodott.

 

Félek tőle.

Attól, amit tettem.

Amivé tettem.

Nem merek hozzáérni.

S ő kócos hajjal, fehér bőrével

feketén,

feketén a távolba néz,

az útra, mi előtte áll,

amit egy éjjel maga mögé álmodott.

A párkányon áll és a távolba néz

Párizsban december huszonegyedikén.

 

Holdkórosként a száraz nappalok

rőzséjében kóborolok apró lángként,

s lángra gyújtom a karácsonyi fényeket.

A párizsi teaillatú diáklányt két napja nem láttam:

másnap az ágyon egyedül ébredve

egy percig elhittem, hogy csak álmodtam őt,

s valahol él egy diáklány színes sállal,

és álmodhat tovább, hisz mi soha nem találkozunk.

 

Nap telt el nap után, és én nem gondoltam rá:

abba talán belehaltam volna.

De a szeder illatát éreztem minden reggel,

mikor felébredtem,

és ágyam túlfeléről forró, fiatal testének melegét

minden reggel éreztem bőrömön,

így hajnalban mindig meghaltam én is

az ő álmaival, amit valahol távol

már nem álmodott.

 

A Karácsonyra készülő Párizst jártam három napon át,

holdkórosként, lakását keresve,

s ha találtam egy házat, ami ezer évesnek tűnő,

éjszakai emlékemre hasonlított,

az éjszakára, mikor még talpunk alá szöktek a macskakövek,

és sárgán derengett ránk a hold,

ha szemem sarkában megláttam egy házat,

másfelé vettem az irányt.

 

Tudtam: soha nem láthatom a színes sálas,

teaillatú gyermeket, aki szeme lángjával

rabló-kalandorrá változtatott engem,

és megfáradt, felnőtt, kiégett, züllött amazonná magát,

nem találhatom meg soha többé a gyermeket, hisz megöltem,

csak álmai maradtak belőle:

álmai két megelevenedett torzszülöttje.

 

Szenteste napján egy karácsonyi vásárba értem,

s orrom megcsapta a forralt bor illata.

Párizs szürkéjét elvakította a vidám zsivaj,

de én saját csendem összehúztam magamon.

Épp a vásáron szeltem át, mikor szemem sarkában

megláttam őt:

a lányt, akit a teaházban láttam –

 

színes sálja a szélben az ég felé mutatott,

ő volt újra, az álmot álmodó,

és forralt bor illat, orromba áradó,

s ő egy másik lánnyal beszélt, s kacagott,

 

ott állt a gyermek,

és én meghallottam a vidám zsivajt,

és eszembe jutott a Másik Vándor,

és elfelejtettem tekintetét az erkélyen,

hisz megláttam régi önmagát,

vállán irattáskáját, ócska tankönyveivel,

s elindultam felé újjászületetten.

 

Mikor meglátott, elém szaladt, átölelt,

majd mesélni kezdett nevetve,

s két szó között szájon csókolt újra és újra,

amíg barátnője felé vonszolt,

bemutatott neki, és mesélt neki és nekem tovább

csip-csup élményeiről.

Nem tudtam, álmodom-e.

Egy pillanat alatt mindent visszakaptam.

Néztem fekete, lángoló szemét,

ami azt hittem, örökre fakóra váltott,

néztem kezét kezemben,

és tudtam: soha nem történt meg

az a szörnyű éjszaka.

 

Forralt bort ittunk este nyolcig,

majd elbúcsúztunk barátnőjétől,

és kacagva lakásuk felé indultunk.

Alkonyszínbe öltözött a karácsonyi Párizs.

Még mindig nem tudtam, hol vagyok,

álmodom-e,

mikor anyjának bemutatott,

és a családi asztalhoz ültünk.

Az őszes hajú, törékeny asszony

elmondta a karácsonyi imát,

majd ennünk adott, és

közben hallgatott,

ahogy lánya mesélt, csak mesélt

mosolyogva

a sült pulyka illatú konyhában

és sálja még mindig nyakában lógott,

és aztán fények áradtak felénk a szobából,

és a karácsonyfa,

és ajándékok,

és anyja eldúdolt fiatalsága,

és a sütemény, amit eres kezével nekem csomagolt,

és radiátor mellett ülés,

és nevetés, nevetés,

és a párizsi teaillatú diáklány keze kezemben,

és a pillanatnyi, könnyű feledés,

és mellettem az ablak mögül Párizs ezer szemével

minket figyel,

és beszélgetés éjfélig,

és anyja a karosszékben kötöget mellettünk,

és a fenyő illata,

és arca tükörképe

ahogy forog

forog forog forog

a karácsonyfa díszein,

majd anyja, ahogy az ajtóban áll,

és azt mondja, aludni megy,

és a lány, amint visszanéz rá kedvesen,

és a parketta bézs színei,

és a nappali,

és az ősz hajú asszony eltűnő alakja,

és a sárga fények

és

 

ahogy anyja eltűnt a szobában,

arca visszaváltozott.

Szeméből eltűnt a fény,

s bőre szürkére váltott.

Ruháján hosszú évek szenvedésének rojt-nyomai.

Színes, gyermeki sálja

Mellette hevert:

előttem ült megfáradtan,

felnőtten,

kárhozattal,

fájdalommal

szemében:

Az űr pupilláiban az én

bűnömről kiált.

Hisz csak ketten tudhatjuk.

Senki más.

Nem tudhatja a Másik Vándor,

anyja,

barátja,

nem tudhatja senki más.

De mi tudni fogjuk minden éjjelen,

mikor színes sálja lehull,

és arca álmai szörnyszülöttjének

szürkéjére vált,

és szeme fehérje sárgán beteggé színeződik,

mikor csak ketten vagyunk,

és szemembe néz –

mikor én is visszaváltozom,

azzá, amivé lettem egy párizsi éjszakán –

minden éjszaka lehull a lepel,

és a nevetés visszhangjain

felemelkedik a csend iszonytató alakja,

és megtámasztja az eget,

hogy alatta mi egymásra nézzünk,

és lássuk egymás szemében az űrt,

a halált.

 

Hisz megrontottam őt,

és megszülettem álmaiból feketén,

én, a rabló,

és megszületett ő,

kinek nem süt már többet a hold,

aki ezer éve felnőtt,

aki éjszakánként átvág a csikkek tengerén velem,

hogy közönnyel kéjben lihegve

szeretkezzen velem,

és aztán reggelig az erkélyen nézze a holdat fakó szemekkel,

közönnyel,

majd eltűnjön reggel nyomtalan,

és kacagjon, ameddig újra leszáll az est –

 

üres szemekkel bámult rám

a párizsi teaillatú diáklány,

és én az ajtó felé rohantam

iszonyatos bűnömmel vállamon,

s a hold az ablakban

fülembe sikította szörnyű csendemet,

és a párizsi teaillatú diáklány még mindig nézett utánam,

ahogy levágtattam a lépcsőházban,

 

ki a fagyba,

a hidegben, a macskaköves utcákon rohanok,

házak között, vásárok kihalt hantjain,

sikátorról sikátorig rohanok,

míg aztán minden erőm elfogy,

és én egy raktár tövében összeroskadok

a kék Fiat mellett a járdán

december huszonötödikén,

Párizsban,

egy téli hajnalon.

 

Az autóban ülök újra.

Reggel van.

Tovább utazunk.

A másik vándor beszél talán,

míg én a hátsó ülésen magamba roskadok.

Mesél Marseille-ről,

vidámparkokról,

szűz máriákról,

és ezalatt én

üveges szemekkel hallgatok

két régi, értelmetlenné vált, üres, kifakult fényképpel zsebemben,

s a következő, s az azutáni éjszakámra,

minden előttem álló iszonyú éjszakára gondolok,

mikor álmaimban életre kel, ő, akit megrontottam,

szürke arccal, és életre kelek én,

iszonyű teremtménye, és minden éjjel

csikkek szőnyegén gázolunk át a linóleumon

ócska motelek sötét lépcsőházain –

arra gondolok, mikor majd újra meglátom őt,

igazi arcát,

s ő meglátja igazi arcomat,

az útra, ami éjjelente előttem,

s most már előtte is kopjaként mered,

az erkélyre, ahol fásultan, könny nélkül néz a városra,

mikor leveti színes sálját, és hirtelen

a sötétkék és a fekete peremén,

halotti ágyunkban ezer évet öregedik,

a rablóra és torzszülöttjére,

akik összeláncolva kóborolnak örökké majd macskaköveken,

mikor leszáll az éjszaka,

eljövő álmaimra, és álmaira gondolok,

mikor felkel a hold, és életre kelnek

szörnyű árnyaink,

magam elé meredek,

 

míg a kék Fiat ablakán vidáman betáncol a nap,

és én kiszáradt szám keserén át rekedten mormolom

monoton-fásultan magam elé:

 

‘Repülni kell tovább.’

 

 

———————————-

 

Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)

I. A fekete szűz

II. A céda

III. A másik vándor

IV. A spanyol lány

V. A dáma

VI. A hagymaárus asszony

VII. A párizsi teaillatú diáklány

VIII. A két eladó

IX. A másik vándor 2.

X. V-effektus

XI. A lord

XII. Lindy

XIII. A mágnás gyermeke

Legutóbbi módosítás: 2008.01.11. @ 18:10 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.