Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok X.

Nyomtatás

X. V-effektus

Az üresség érzése.

A düh, a könnyek.

A sikoly.

Menni és egyszerre maradni.

A fájdalom?

Az üresség érzése.

A folyosó, a villogó neon.

Az ápolók arca.

A várakozóké.

A tüdőgyulladásosoké.

A borostás nikotinistáké.

A fiatal fiúké.

Az anyáké.

Arckifejezések.

Mondatok.

Az üresség érzése.

Váróterem.

Kétszárnyú ajtó.

Csempék. Küszöb. Fák.

Menni és maradni.

Friss levegő.

Út, buszok, étterem.

Fal, anyag, textúra.

Az üresség.

A cipőm orra lekopott.

A düh, a könnyek.

A szemeteskukák.

Cipőm: régi, kopott.

Busz.

Textúra, tér, tapintás, érzékek.

Üresség.

AIDS:

Megyek, és egyszerre maradok.

–

Dodeskaden. Álom. Átmenet.

Vándor, utak, vonat: nem lehet.

Otthon vagyok, tudom. Tudom, tudom.

Nem zötykölődöm idegen vonaton.

Nincs a fájdalom, Párizs sose volt.

Csak anyám karja – álmomban átkarolt.

Nincs vándor, nincs számban az unicum-íz,

Apám zenét hallgat. Nevet. Für Elise.

A kéz, ha átkarol. Szüleim hangjai.

Majd vizet iszom, mert kiszáradok,

Ha felébredek, másnapos vagyok,

Szobám jól ismert, meghitt partjai.

Anyám rámhajol. Reggel lesz, fiam.

‘Csak öt percet adj, felkelek biztosan.’

Megsimogat, és megint útra kel,

Lélek-mosolyával rámlehel.

–

A jövő és a múlt egybemosódik.

Csak a tér van, és benne én.

Reggelek, találkozások, elhagyások.

Mikor a hajnal vállára vesz.

Erő karjaimban.

A remény ragyogása arcomon.

Sosem volt sok idő.

Sosem volt sok időm.

A megértés halántékomban lüktet.

Nyilall. Elzsibbadt. Nyilall.

A most: kezemben. Budapest.

A perc. Leejtem. Elinal.

Haza? Hova tartok? És te, hol vagy?

Azt mondtad, majd itt leszel sok év múlva,

Mikor mindennek vége lesz.

Nem vagy itt.

Nekem semmit sem jelentettél.

Mindig tudtad. Így megy ez.

Magadba karcoltad emlékemet.

A téridő vállamra nehezedik.

Most sem vagyok jobb –

Most ártatlan, formálható vagyok.

Formátlan.

És te, távoli emlék,

Nem vagy itt. Nem fontos.

Nem emlékszem, mit is mondtál.

De nem vagy itt.

Most, ha mindennek vége,

Ahogy a Citadellán megígérted.

Fájdalom?

Cipőm orra elkopott.

A téridő kusza masszájában

Alakot öltve mellettem lehetnél.

AIDS-es vagyok.

Kapaszkodók.

Nagy a forgalom.

–

Bolygógyűrte sáncok fénykörében

Felejtem, mi elfelejthető.

Az önmagáért árnyát kergető

Bolyong spirálos déenesében.

A másik messzi árnya rámhajol,

Elköszön – egy meteor fellángol,

Sarki fényt cipősarokra mázol,

Anyám eltűnik, s a vonat zakatol.

–

Csak elképzelt alakja vagyok egy hosszú versnek.

Mégis úgy fáj a levegő, ha arcomba hasít,

Mikor leszállok a vonatról Londonban,

És a téli hideg orromba kúszik.

A párizsi teaillatú diáklány az éjszakában

A linóleumon lépcsőházban épp egy zenész

Szobájába tart. Sokan vannak. Isznak.

Szeretkeznek. Kacagnak.

Füveznek. Szállnak, hogy megmeneküljenek

Az örök mától, és reggel ugyanaz az örök ma

Nézi végig kényszerleszállásuk

A semmi pergamen-sivatagában.

A diáklány meg fog halni nemsokára.

A huszonegyedik vers végén

Éjjel kapják majd el. Megerőszakolják,

Mielőtt a folyóba vetik,

Ahogy oly sok Emmát erőszakoltak meg,

És aztán bevégzi,

És anyja évekig vár még rá.

De mindezt én nem tudom.

Így nem is ezért fáj.

Nem is azért, mert a korcsmároslány

Hiába keres majd engem,

Nem is azért, mert a fekete szűz

Mindent hátrahagyva utánam indult.

Nem is azért, mert a céda beteg, hisz erről sem tudok.

Csak egyszerűen fáj, ami megint eljött –

Hogy megint eljött

– Hogy megint az orromba csap valahol Londonban a hideg –

hogy megint van, és érzek tovább.

Fáj ez a elrontott, rosszul folytatott szimfónia,

Hogy tovább kell mennem,

Hogy értelmeznem kell a múlt időt,

Hogy csak állok zakómban, sálamban a brit pályaudvaron,

Mikor már vége kéne legyen,

Nem szabadna éreznem többet,

Meg kéne szűnjek létezni,

A galaxisok őrült száguldásában

Molekulaként, értelem nélkül keringenék,

De csak állok képzelt zakómban, és úgy fáj,

Hogy vagyok, vagyok,

S nem tudom mi jön, s hogy jön még valami,

Hogy a másik vándor hosszú útra kelt,

S hogy mégis érzek, és ha csak egy versben létezem,

Mégis ember vagyok:

S azt sem tudhatom már, mi volt,

mire emlékezhetem, mire kellene,

hisz mögöttem átírják a verset.

Volt két kép, utak, egy barát,

Volt egy lány, volt fájdalom,

És van megint. Semmi se.

Az idők felénél gyökértelenül állok,

Míg szárnyrakap a részeg író kénye-kedve.

Elsodor, mint gyenge tutajokat

A hömpölygő Missisipi.

A pályaudvar szürke színei

Egy kis szobor gipszén megpihennek.

Szélén egy beázott kis veremnek

Tükröződnek a váró fényívei.

A tél magába fáradt, s kis tetem

Most – már csak latyakhalom

A peronra vetve: ‘vérré olvadom

Párizst, s ráncként homlokodra teszem.’

Itt állok, ócska vers képzelt alakja,

S mégis fáj: megint útra kelek.

Pár gépelt sorban újra elveszek,

Én: a költő megformált salakja –

A kéken derengő régi máriaszobrot tartom kezemben,

És arra gondolok: mégiscsak igaz.

Igaz vagyok annyira, mint bármi más,

Mert elhiszem, hogy létezem,

És miért lenne igazabb a valóság,

Mint a képek, a szavak írmagba hasító,

Vasárnapokon látszó tűnő szivárványai.

Nekem ennyi maradt.

Mint mindenkinek.

A semmi, ami bennünk mindenné lehet.

Galamb, repül tovább, ha elhisszük,

Hogy egyszer otthonra talál.

Talán álmodunk.

Talán csak vers vagyunk.

Az én világom.

A mária szemét nézem, és még van erőm

Az esőcseppet könnyének hinni.

A másik vándor utolsó őrizett kincse

Kezemben heverve az égbe bámul,

S a szélben bólogat rugós, kopott műanyagnyaka.

És a váró felé indulok.

A jegenyék meghajolnak előttem,

Ahogy az ócska faajtót kitárom,

S még meglátok a padon egy csapzott hajú,

Részeg diákot.

–

A másik vándor újra stoppol,

Sorsa hajtja vissza, végre előre.

A céda a Citadellánál előre dőlve

Az űrre, kigyúlt meteorra gondol.

Álmaik egyszer keresztezik egymást,

Amíg a korcsmáros lány útra kel.

A szűz a nyirkos sztrádán alszik el,

Mind külön várják, s együtt – a megváltást.

A világ nem is figyel, ő is alszik,

Ahogy benne versek, világok születnek,

Álmodnak ők is, egymáson hevernek,

Míg egy folyó sírva megvonaglik,

És mindenhol várnak, hogy szimfóniává

Legyen írva-történve végre minden,

Túl az át-on, messze bent az innen,

És Beckett-ben hisznek, és melódiává

Festenek ezer rőt stopposutat,

S a vázlatot mindig továbbrajzolják,

A máriaszobrokat zsebükbe tolják –

S nem találják megváltásukat.

De szimfóniává lesz, ha végre megleli,

Egy vándor, aki nem is létezik,

S míg isten alszik, egy megérkezik

A másik álmaiba, és átöleli:

Álmaik talán keresztezik egymást,

Míg a vonaton alszik.

Hűvös. Márványfalak a szem határáig.