Füst lengett ég felé, könny?, szürke, puha kéz,
mely ujjait lassan gomolyogva tárja szét
s hamut szór, míg a nyugvó kovács fel nem ébred,
hogy parázsból építsen palotát az égen;
áldozatként Pompei virágzó városa égjen!
Dörej reng a b?szen fortyogó kráter mélyben,
morogva köpködi a sárga láva-mérget,
s egy sikoly… a legels? házak romba d?lnek,
lesújt a dühödt t?zhányó vörösl? t?re,
hogy Pompei egy halott világnak legyen ?re!
Z?rzavar; néhány kézben dárda villan,
mintha más ellenségekre várna e riadt
nép; de a kicsiny gyermekek már fuldokolnak,
az anya zokog, férfiak ereje lelohad;
Pompei, h? gyermekeid örök rabok karodban!
Porrá váltak és porban lettek id?tlenné,
életük földjeik haragja szelte ketté,
a falak még fehérek, a festmények szépek,
de ?rt?zek nem égnek fekete éjben;
a régi Pompei holtai ezekr?l mesélnek.
