1.
Azon a bizonyos napon is egy ismer?söm, Árpád miatt mentem abba a kórházba. A 104-es kórteremben feküdt, egy autóbalesetben súlyos mellkasi sérülést szenvedett. Több m?téten is átesett, végül stabilizálták, és néhány nap intenzív után az elfekv?ben helyezték el. Kezdett már felépülni, én pedig mindennap látogattam, beszélgettem vele. Kapcsolataim révén elintéztem neki ezt-azt, próbáltam javítani a helyzetén. Melyikünk ne ismerné a magyar egészségügyi intézmények állapotát és a bennük uralkodó körülményeket… Ezen akartam én segíteni. Gyerekes gondolat, de úgy éreztem, hogy akár a legkisebb figyelmességgel is jobbá tehetem azt, amit ott egy sérült embernek el kell viselnie.
Egy kedd délutánon bementem a kórházba, hogy meglátogassam Árpádot, de ágya üres volt. Az öregúr, aki vele szemben feküdt, azt mondta, hogy elvitték egy vizsgálatra, mindjárt visszahozzák. Fogtam egy széket és leültem, gondoltam megvárom, úgyis van még b?ven id?m. Lapozgattam Árpád újságait, néztem kifele az ablakon, rendezgettem barátom ágyát, de még mindig nem hozták ?t vissza. „Biztos a lenti tömeg" – gondoltam magamban. Csak ültem ott, néztem a terem falait. „104-es; az els? m?tét után, jobb hátsó ágy" – futott át az agyamon, azonnal oda is pillantottam. Igen, az én bajaim kezdete után ott feküdtem. „Üres ágy. Milyen ritka…" – futott át az agyamon. „Vajon azóta hány ember vérezte vagy hányta teli azt az ágyat? Hányszor nyomhattak ott csöng?t a n?vérnek? Feküdt ott olyan, aki többet nem kelt fel?"
Szomorkás gondolataimat és „nosztalgiámat" a vizitel? orvos zavarta meg. Feltépte az ajtót, berontott:
– Hogy van, Pongrác? – kérdezte kis mosollyal az arcán az öregúrtól.
– Fáj! – mondta ? mély, rekedtes hangján.
– Próbáljon meg járni vele, majd kés?bb visszanézek!
– Egyedül nem megy doktor úr! Kérem, segítsen, támasszon meg!
– Ugyan, Pongrác! – ekkor kicsit felemelte hangját, mosolya elt?nt az arcáról – Nem érek rá, sürg?s esetem van lent! – És ezzel fogta magát és kiment, mintha páciense egészsége nem is érdekelné.
Érdekes, hogy az orvos nem is zavartatta magát, hogy ott vagyok. Mintha csak arról lenne szó, hogy szegény Pongrác lemenjen vásárolni a boltba, hogy hozzon a doktorbácsinak egy kis kenyeret meg tejet.
Ekkor néztem ?t meg magamnak el?ször komolyabban. Velem egymagasságú, kicsit pocakos úr volt, megközelít?leg hetven éves. Borostáján látszott, hogy jó néhány napja nem tudott felállni, a tükörhöz menni, megborotválkozni. Csak nézte a plafont, mintha onnan várna segítséget. Szabályosan, lassan vette a lélegzeteket, kezeit összekulcsolta mellkasán. Pont úgy feküdt ott, mint egy haldokló ember, aki az utolsó kenetet várja. Oldalról semmilyen kifejezés sem tükröz?dött az arcán.
Amint így méregettem ?t, hirtelen odafordította a fejét. Ekkor néztem el?ször a szemébe. Sötétbarnák voltak, valamiféle bölcsesség sugárzott bel?lük. És egyfajta kérés is, ahogy hosszú másodpercekig figyelt. Olyasmi, mint amikor egy magatehetetlen ember két kezét nyújtva néz rám gyermeki szemekkel – pont úgy nézett Pongrác is. Egy dolgot megtanultam a kórházban: ugyanúgy születünk, ugyanúgy halunk meg – utólag visszagondolva talán ez az ösztönné vált tan volt az, amiért – leginkább szánalomból – megkérdeztem:
– Segítsek sétálni egy kicsit?
– Ezeknek aztán úgyis mindegy, hogy én mit csinálok itt! Tegnap még fájdalomcsillapító sem akadt az osztályon! Akkor meg egy láb mit számít nekik? – vágott vissza kicsit morcosan, érezhet?en az orvos miatt felgyülemlett dühét zúdította rám. Néhány pillanat csend következett, majd újra megszólalt:
– De tudja mit fiatalember? Ha így akarja, hát segítsen megsétáltatni az öreget! – hangja ekkor már sokkal nyugodtabb volt, és még egy kicsit el is mosolyodott. Egy kép jutott ekkor eszembe, amikor a Vietnámból hazatér? sebesültek gyermekeikre támaszkodtak, és úgy vették át érdemérmeiket.
Engem is meglepett, hogy elfogadta segítségkérésemet, de felálltam, odamentem hozzá, ? pedig belekapaszkodott a karomba, majd nehezen, nyögve fölállt. Ekkor láttam meg egy pillanatra a kötést a medencecsontjánál. Rátámaszkodott a vállamra, és így bicegtünk el az ajtóig. Kicsit nehezen tudtam megtartani azt a mintegy száz kilót, amely teljesen rám nehezedett minden második lépésnél, de nem érdekelt. Éreztem, hogy adok. Egyfajta aha-élményem volt, valami átjárt belülr?l – „talán szegény ember egy-két nappal korábban elhagyja ezt a rothadó helyet" – gondoltam magamban. Én is mit meg nem adtam volna még annak idején, hogy csak egy nappal el?bb hazamehessek… Pedig a seb mindenhol ugyanúgy fáj, és ugyanúgy nem boldogul egyedül az ember, de az otthoni ágy kényelmesebb. Na és persze a mama kicsit másképp lát el, mint az állandóan rohanó n?vérek.
„Így van ez" – gondoltam, amikor kimentünk az ajtón, és a teljesen üres els? emeleti folyosón kezdtünk el sétálni. Szinte nem is figyeltem Pongrácra, a saját gondolataimban merültem el. Láttam magam el?tt minden egyes embert, akivel egy kórterembe kerültem, a n?véreket és orvosokat, akik emberfeletti erejükkel folyamatosan azon voltak, hogy a betegeknek – köztük nekem is – jobb lehessen. Pongrác szinte megsz?nt létezni, csak vele lépkedtem, de a tudatom a múltamban volt.
Az els? néhány lépés után elkezdett hozzám beszélni:
– Kassai Pongrác vagyok! Örök hálám, fiatalember! – ekkorra újra mogorva lett arckifejezése.
– Latos István! Örvendek!
Néhány métert bicegtünk tovább csendben. Az öregúr minden második lépésekor felszisszent, nagyon fájhatott neki. Gondolkodtunk, vajon mit is mondjunk egymásnak. „Értelmeset kérdezek majd, ha az állapota iránt érdekl?dök" – siklott át agyamon:
– Mi történt magával? Csak nem combnyaktörés?
– Dehogynem! Ezek a rohadékok meg valamit elrontottak az els? m?tétnél, mert nem volt nekik raktáron valami! Aztán bekatétereztek, össze-vissza dugdosták belém a csöveket, a hasamban is volt vagy két-három, és az intenzíven vártam, amíg kap a kórház protézist, amit belém ültethetnek – kis szünet után folytatta. – De honnan is tudnád te ezt? Te ezt a világot nem ismered! Nekem meg annyi maradt, hogy újra elkezdjek járni! Hogy is érthetnéd…
Csak hallgattam, ahogy Pongrác közelr?l, egyre er?söd? hangon mondja ezeket a fülembe, nem válaszoltam semmit. Szó nélkül mentünk tovább újabb néhány métert. „Én ne érteném?" – gondoltam. „Ha csak egy lábtöréssel megúsztam volna… Honnan is tudhatja ez a vén róka, hogy én nekem miminden bajom volt! Csak itt sajnáltatja magát, ahelyett, hogy próbálkozna járni! Fene az ilyenbe, na majd én megmutatom neki!"
És ezzel odamentünk az ablakhoz, szóltam neki, hogy támaszkodjon meg a falnál. Nem értette miért, az arcáról azt olvastam le, hogy menteget?zni akar, hogy ne hagyjam ott. Furcsa megbánás ült ki az arcára. Mint egy gyermekére, aki érzi, hogy rosszat csinált, de nem akarja, hogy a szülei egyedül hagyják, hogy magában nyivákoljon tovább. Nagyon megijedt, hogy otthagyom, és akkor nem tud visszamenni. Talán attól félt, hogy az én szememben is csak „tárgy" lesz.
Mikor nekid?lt a falnak, hátrébb léptem és megmutattam az oldalamon és a hasamon a csövek nyomait. Pongrác értetlenül nézett rám. Nem tudta mire vélni, láttam az arcán a katarzist, ahogy szíve szerint visszavonna mindent. Néhány másodpercig álltam így, majd leeresztettem a pólómat, és mélyen a szemébe néztem. Sokszor hiszem azt, hogy szavak nélkül kommunikálok emberekkel, pusztán azzal, hogy a szemükbe nézek. Akkor is úgy érzetem. Utólag nem is tudom, mit mondhattam volna…
A hosszú és igazán bens?séges másodpercek után Pongrác szó nélkül ráállt a jobb lábára, és döcögve, nyögve, de egyedül végigment a folyosón.
2.
Nem is olyan rég, ?sszel, ugyanabba az épületbe mentem el a leleteimért. Már tudtam, hogy negatívak, mert el?tte beszéltem az orvosommal. Bementem, elkértem ?ket, beszélgettem néhány szót vele, aztán eszembe jutott, hogy nemrég a gimiben, társadalomismereten azt mondta a tanárunk, hogy ha találunk embert, aki rossz helyzetben van, azt kérdezzük meg, hogyan jutott oda.
Nos, megkérdeztem az orvosom, van-e valaki az osztályon, aki nehéz helyzetben van. Elmosolyodott, majd bólintott és intett, hogy kövessem. „Van valaha olyan nap ebben a kórházban, hogy mindenki jó helyzetben van?" – merült fel bennem. Felmentünk az els?re, a 107-es szobához. Adjunktusbá, ahogy én hívtam, megállt egy pillanatra az ajtó el?tt, egy pillanatra rám nézett, majd kopogott, és kinyitotta az ajtót. Bementünk, és megálltunk a négy ágy egyike fölött. Az ott fekv? öregúr nagyon morcosnak t?nt, más nem is volt az elfekv?ben, csak ?. Kopaszodott, nem borotválkozott napok óta, kezei és körmei koszosak voltak. Nagyon meg volt lepve – nem tudta mire vélni, hogy egy olyan ember lép be az ? kórtermébe, akin nincs fehér köpeny.
– Károly, engedje meg, hogy bemutassam Istvánt!
Kezet nyújtottam neki. ?továbbra is nagyon értetlenül feküdt ott, de végül kezet fogott velem. Furcsa kézfogás volt – annak ellenére, hogy egy nagyon beteg tekintet? férfi nézett fel rám, markolata er?s volt, nagyon tisztességes, a maga módján méltósággal teljes.
– Nos, Károly, nagyon örvendek! Els?éves szociológus vagyok, és szakdolgozatot írok a kórházakról. Emiatt vagyok most itt – csak a vízfolyásszer? hazudozáskor eresztettem el a kezét.
– Ülj le! – hebegte az öregúr, még mindig meglepve. – Majd én mesélek neked mindjárt olyat err?l a pokolról!
„Pokol" – visszhangzott a fülemben, mikor odahúztam a másik ágy mell?l a kis sámlit és ráültem. Igen, pokol. Sokat gondoltam már rá, hogyan is lehetne a „meghalató intézetet" egy szóba összezsúfolni, de ez még nem jutott eszembe.
– Hogyan került a kórházba? Mi történt önnel?
Kérdésem közben az orvosom kiment, és bezárta maga mögött az ajtót. Károly pedig, immáron sokkal biztosabb, teljesen nyugodt hangon megszólalt:
– Három hete egy autóbalesetem volt. Ripityára tört a bokám, és ekkor hoztak ide be. Két m?tétem volt, mindkett? sikertelen. És most itt rohadok, mint egy dögl?d? kutya!
– És hogy van most a lába? – kérdeztem gondolkodás nélkül, szinte fel sem fogva szavait.
A válasz ?szinte volt. Károly mélyen belenézett a szemembe, látszott rajta a gy?lölet, amit irántam, és az ilyen kérdez?sköd?k iránt érez. Dühöt láttam, mérhetetlen dühöt és magatehetetlenséget. Az a vad érzés kerített engem is hatalmába, ami Károlyt. Én is éreztem ilyet néhány hónappal azel?tt, tudtam, mire gondol. Ki is akartam volna mondani, vagy mutatni valahogy, de ? megel?zött.
A takarót felemelte a bal lábánál a jobb kezével. Ekkor láttam meg, hogy is van a lába: a sípcsontja felét?l hiányzott.
Jó néhány másodperccel kés?bb eszméltem csak fel. Sok ilyet láttam már, frisseket, üszkösöket, vérz?ket, de ez más volt. Ezt most egészségesen láttam. Amikor ilyenek voltak körülöttem, én is egy voltam a sok „tárgy" közül. Mikor feleszméltem, Károly monológja kell?s közepén volt. Szinte ordított, sziszegett a düht?l. Nem bírta magában tartani mérgét. Miközben beszélt, folyamatosan a szemembe nézett:
– … amikor ott feküdtem a legutolsó protézist szedte el? az orvos. Gondolkodott, hogy a másik ember kapja-e, vagy én – hát a másik kapta, a fiatalabbik. Hogy lehet az, hogy nincs két protézisük? Hogy lehet az, hogy erre nincs pénz? Mit vétettem én, mi? Nekem ki ad lábat? Miért nem ad erre fentr?l senki pénzt, miért?! Mit ártottam én ennek az országnak a vezet?inek, hogy a lábamra nem tudtak rászánni néhányezer forintot?
Károly néhány nappal kés?bb meghalt. A boncnok tökéletesen és biztosan megállapította a halál okát; jobban, mint bárki más meg tudta volna, aki már beszélt vele akár egy kicsit is ott, a Pokolban: végelgyengülés.
2004. december
Legutóbbi módosítás: 2008.01.24. @ 14:22 :: Latos István