a sírkert ezer lánggal
hívogat
csalogat még egy szél tépázta torz ölelésre
s én ördögborda ágyra
mint szentélyre
kifektetem sután
pislákoló emlék-mécsem
kalapos hölgy prémbundája
gallérjánál didereg
és szitál az ég ezüst könnyeket
sült gesztenye illatra
aggatott
törpe emberek
s a viasz fények arcukra lebegnek
és viasz fények a szobrok tövében
a házak szögletében
és a víz tükrén amott mely lomhán csordogál
lennék én kanóc
gyantán érlelt lánggal utcáid bejárni
és elsiratni a lecserélt neveket
szorosabban is ölelhettél volna
hogy ágyazzam fészkem
kivethetetlen
nem lennék most ennyire
tehetetlen
leroskadok kopjafáid elé
és már csak képzelem
hogy a pincetorkán még ott a légely
szomjamat oltani
