Az orvos szándékos lassúsággal csukta össze repedezett fekete táskáját, matatott még egy keveset kabátja zsebében és csak aztán fordult az ágy melletti széken üldögél? széparcú, hatvanas éveiben járó asszonyhoz.
– Itt már nincs mit tenni, nagyon sajnálom… – mondta és választ sem várva kisietett a fülledt betegszobából.
A konyhában ücsörögtek a férfiak, az öreg el?tt borospohár, halkan dünnyögött magában, a három középkorú férfi egy-egy sámlin kuporgott esetlenül, lerítt róluk, hogy nem szoktak hozzá, hogy napközben ily módon tétlenkedjenek.
Az ajtócsapódásra mindannyian egyszerre kapták fel fejüket, az öreg eltátotta száját és halkan megnyikkant, fiai naptól cserzett arcukat fordították némán az orvos felé, szájukat egyformán összepréselték.
Akkor sem szólalt meg egyikük sem, amikor a fehér köpenyes zsebéb?l mobiltelefont vett el?, intézkedett a halotti bizonyítványról, szállításról, majd kurtán biccentett és kilépett a napos udvarra.
Az öreg nagyot kortyolt az el?tte álló pohárból, láthatólag belesüppedt a borivás ?si élvezetébe, kizárva minden más hozzá érkez? ingert.
A szoba fel?l halk csukló nyüszítés hallatszott, majd motozás, valami csattant és megjelent az ajtóban a kisírt arcú asszony, a második legid?sebb testvér.
– Meghalt. Neki már jó – suttogta tágra nyílt szemmel, majd hangosan felzokogott.
A fiúk egyszerre álltak fel, izmos testükkel egy pillanat alatt megtelt, életre kelt a konyha, Jóska apjához lépett és a láthatóan öntudatlan ember vállára tette hatalmas tenyerét, Karcsi n?véréhez lépett és halkan a teend?kr?l érdekl?dött, csak a legkisebb, Laci állt tehetetlenül.
Aztán egy percre csend lett. Éva férje érkezett haza, széles, szomorú arcáról lerítt, hogy már tudta, mi vár rá.
Sorban lekezelt sógoraival, majd józan hangon figyelmeztette feleségét, hogy mindenkinek jól esne most egy kávé, de közben szeretettel és vigasztalóan simogatta az asszony sz?ke haját és arcára szorított kezét.
Kés?bb szállingózni kezdtek a feleségek, unokák is, megérkeztek a halottszállítók. Évának nem volt ideje saját gondolataira, szendvicseket varázsolt az asztalra, bort, üdít?t töltött, sürgött-forgott, irányította menyét és lányát, kínosan ügyelt rá, hogy az összegy?lt harminc ember semmiben se szenvedjen hiányt.
Nem sírtak, a családban úgysem látott férfit könnyezni soha senki, ahogy nagymami mesélte, ez évszázadok óta így van, a família fiai mindig kemény emberek voltak.
Csak a lányunokák törölték le néha arcukat dugva, az asztaltól teljesen elfordulva.
Mikor végre elcsendesedett a ház, Éva hátrasietett apjához, aki ugyanazon a széken ücsörgött, ahol kora délután hagyta.
– Na, végre eszetekbe jutottam! Rég vacsoraid? van, de rátok nem számíthat az ember! – morgott lánya felé – Nem tudom, hogy anyád merre csavarog, lassan teljesen besötétedik.
Az asszony fáradtan roppantott egyet derekán, meg sem hallva az öregember szemrehányó szavait.
– Talán jobb is, hogy elborult az agya és nem tudja, mi történt – gondolta, miközben gondosan megterített apjának és besurrant a szobába, hogy még az éjjel kitakarítson, reggelre semmi ne emlékeztessen arra, aki ma elment innen.
Semmi fájdalmas ne maradjon az után az asszony után, aki majdnem kilencven évet élt ezek közt a falak közt, akinek a kezéb?l sosem fogyott ki a munka, aki szinte támasz és zokszó nélkül nevelt fel öt gyereket, egyet eltemetett, aki hetven évig ápolta ígéretéhez híven magatehetetlen, agyhártyagyulladásban megnyomorodott, néma, vak húgát, akinek a terített asztalánál mindig volt hely a gyerekeknek és a számtalan unokának, aki csak adott, adott, adott és sosem kért.
A temetés napjáig csend telepedett a családi házra. Az öreg kés?n kelt, néha érdekl?dött felesége hollétér?l, de a választ nem akarta meghallani.
Evett jóíz?en, bámulta a tévét és iszogatott a rokonok által hozott jóféle borból.
Amikor a nagycsalád összejött, hogy utolsó útjára kísérjék az asszonyt, az öreg szinte vidám lett.
Nem értette ugyan, hogy mi történt, miért van itt ez a sok rokon, de egész életében szerette a nyüzsgést, a sok embert, úgy vélte lakodalom készült tán, iszogatta a fröccsét és nézte a családját.
Amikor öltöznie kellett, két fia és legnagyobb dédunokája segítettek neki felvenni az öltönyt, szótlanul hallgatták viccel?dését.
Végül az egyik férfi szólalt meg, rekedt hangon próbálta apját visszahozni a való világba:
– Meghalt anyi. Ma temetjük.
Az öreg döbbenten nézett fiára és értetlenül motyogta maga elé:
– Meghalt az anyósom, és nekem nem is szóltatok? Anyátok merre csámborog ilyenkor? Neki is szólni kellene!
A férfiak hallgattak, csak szemük kapcsolódott össze, belekaroltak az öregbe és lassan a temet? felé indultak vele, mögöttük lépkedett a néma, gyászoló tömeg.
A búcsúztatót a család rövidre kérte, a pap halkan darálta a szavakat, csak akkor emelte fel a hangját, amikor az asszony nevét említette.
– Búcsúzzunk hát Kocsis Erzsébett?l…
Az öreg, aki az els? sorban, fiai közt ült, felemelte fejét, szemében rég látott fénnyel világított az értelem és valami más is. Riadtság, vagy megbánás tán annyi elherdált évért, megértette végre, hogy az hagyta el, aki neki valaha a legdrágább volt, aki egy életen át gondoskodott róla, aki elnézte gyermeteg viselkedését, aki – talán mert sosem volt rá ideje – sosem veszekedett vele, aki mindent adott neki, amit?l embernek érezhette magát.
Megértette, hogy egyedül maradt hát és évtizedek óta el?ször sírni kezdett, fájdalmasan zokogott, kétségbeesett mozdulatot tett Jóska felé.
Sovány ujjai er?tlenül kaparászták a fekete öltöny szövetét, még azt is érezte, hogyan feszül meg fia karján a nehéz munkában kidolgozott izomköteg, Karcsi és Jóska egyszerre nyúltak apjuk keze, válla felé, támaszt nyújtóan, vigasztalóan.
És akkor a három fiú szemében is megjelentek az els? férfikönnyek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Markos Klára