Kár lenne tagadni, a Náncsi bizony nem volt erkölcsös, madam volt a bajai kuplerájban a háború el?tt és bizony kés?bb sem tagadta meg a test gyönyöreit.
A család pedig kitagadta, azt sem volt szabad tudnunk, hogy létezett.
Dédnagyanyám, a szigorúan vallásos család dédelgetett csemetéje, aki minden vasárnap buzgón koptatta a templom kövét és engem nagyon-nagyon szeretett, folyton vele példálózott, de a nevét ki nem mondta volna soha.
Hárman voltak testvérek: Matyi, Náncsi és Ã??.
Dédi régen özvegy volt, amikor megszülettem és attól a perct?l kezdve én lettem számos dédunokája közt a kedvenc, a Pucimári. ?örökölte a hatalmas házat, a bajai kádármester büszkeségét s a vagyon jó férjet hozott, aki aztán hamarosan el is távozott ebb?l az árnyékvilágból, én már nem ismerhettem meg.
Náncsi történetének én jártam utána.
Az oroszok bejövetele után a kuplerájt feloszlatták, Náncsiról egy ideig nem jött hír, talán börtönben lehetett, vagy valamelyik férfi bujtatta. Aztán megjelent újra, takarította a romokat kopott munkásnadrágban, szervezkedett, intézkedett, kiabált nagy hangon. A volt szeret?it?l rejtett pénzeket zsarolt ki a gyermekvesztetteknek, az özvegyeknek. Óvodát ügyeskedett össze, öregek otthonát.
Náncsiból „intézmény" lett, mindenkit ismert és mindenki ismerte. Rekedt hangjától volt hangos az alvégi kocsma, az ? dalára kapálták a paprikát a TSZ-ben és t?le rettegett az elnök, amikor valami vérlázító eset miatt rányitotta tekintélyt nem tisztel?en az ajtót:
– Hé, te Jani! Már akkor ismertelek, amikor érettségi után el?ször óvakodtál be a kupleráj ajtaján! Olyan pattanásos voltál, hogy a fejed jó lett vón jelz?lámpának! Hát ne mondd nekem, hogy nem szégyelled Isten el?tt ezt a köpenicki disznóságot!
Ehhez hasonló történeteket suttogott a város és dédike elborzadva, tág szemekkel, kommentár nélkül hallgatta ?ket.
Már öt éves voltam, amikor el?ször találkoztam Náncsival 1970-ben. Dédike vitt ki a bajai hagyományos szombati nagypiacra. Rám keményre vasalt, fodros kis ruhácskát adott, a hajamat szigorú copfba fonta, kezemet szorosan tartotta.
Fekete ruhájában, a szemére húzott kend?jében ijeszt? látvány lehetett. A kofák tisztelettel, halkan köszöntötték, nem alkudott, alacsony áron kapott mindent, én pedig mosolyogva, a kis tündérek ártatlanságával habzsoltam be az ajándék cseresznyét, maroknyi meggyet, zsenge borsót.
Aztán egyszer csak felhördült a zsibongó piac. Fura fazon érkezett, b? nadrágos, durva arcú, kérges kez?, siet?s lépt? öregasszony. Harsány hangja betöltött mindent, fülsiketít? volt, érthetetlen:
– Szervusz Rozál! Az idén nem szép a meggyed, tavaly szívesen sütöttem bel?le, de ett?l még a szájam is összefacsarodik! Nocsak! Bálint! Használt a gyógyszer? Mondtam én, hogy jó az a doktor, mondtam én! Hát te Sára? Szépek ezek a nyulak, látom remek a szaporulat!
Dédike egy pillanatig nézte a közeledtét, majd siet?sen megkapta a kezemet, rángatott volna, de én nem hagytam, megvetettem magam és néztem tátott szájjal a Náncsit. Azonnal tudtam, hogy ? az.
Nem átallott hozzánk lépni. Dédike dacosan húzta szorosra a fejkend?jét, komoran a szeme fölé igazgatta, száját összepréselte és nem nézett volna rá a világ minden kincséért sem.
– Ej, de szép lett ez a kisangyal, te Kató! Meg se érdemled öregkorodra ezt a kincset! Remélem nem a csuhások kedvére neveled ezt a bogárszem?t, más világ jár mán Kató!
Barátságosan megcsippentette az arcomat, két nagyot cuppantott az arcomra, legyintett egyet dédnagyanyám konok hallgatására, kis kosárkámba négy szem selyemcukorkát pottyantott, majd továbbállt harsány, rekedt kacagással.
Dédike nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét, fáradtan topogott tovább a kis formás, csatos lakkcip?ben.
Két selyemcukrot akkor délután elástam a kert végében a málnabokroknál. Azt gondoltam, hogy majd feln?tt fejjel visszajövök értük, hogy sose felejtsem el Náncsit.
Évek teltek el, én okosodtam, hírek jöttek a Náncsiról. Kitüntették. Pestre hívták, de nem ment. Minisztériumi állása lett volna öreg korára, de ? maradt. ?Bajáról soha…
Tíz éves lehettem, amikor történt valami. Dédike a zöldséggel babrált, amikor a csikót?zhely felett vékonyan megrepedt a fal és leesett egy sose használt mázas tál, Náncsi nászajándéka dédikének. Éppen rajzolgattam az asztal végében, riadtan néztem rá.
Dédike lassan letette a kést és csak ennyit mondott:
– Most halt meg a Náncsi.
Szavai kés?bb igaznak bizonyultak, a bajai kórház egyértelm?en abban a percben rögzítette a halált.
Dédike a konyha sarkában lév? gipszb?l készült, harsány szín?, csúf Mária elé térdelt, de nem imádkozott.
Nézte, nézte, aztán fuldokolva, nyögve, öklét a szájába tömve sírni kezdett…
Tudta, hogy valamit elrontott. És én sok évtized távlatból is azt remélem, hogy ott a túloldalon a két testvér, két igazán jó ember… merte ?szintén felvállalni a szeretetet!
Legutóbbi módosítás: 2008.01.04. @ 10:24 :: Markos Klára