Bántotta is nagyon, hogy ? nem képes világítani. A többiek olyan szépen ragyognak, szórják a sugaraikat, csak ? ilyen halódó.
Egyre szomorúbb lett, bánatában elfordult a társaitól, magába zárkózott. Egy ronda, sötét éjszakán azt vette észre, hogy már az a kevéske fénye is elfogyott, ami régen volt. Elgondolkodott, hogy miért lehet ez? Hiszen már nem pazarolja az energiáját semmire és senkire. Nem beszélget, nem dúdolgat, nem játszadozik a szell?vel sem. Nem futkos naphosszat, és nem világít, holott az lenne a dolga, csak épp takarékoskodik. Spórol. És mégis egyre halványabb!
Úgy szeretett volna pedig ? is tündökölni, a társaival együtt kerget?zni a kék égen! De a bánat kiszívta az erejét. Már alig élt, hát úgy döntött, utolsó szeretetmorzsáit szétosztja fénysugártársai között. Legalább amíg pislákol még benne élet, közölhesse velük, hogy szereti ?ket, hogy ?k voltak a legfontosabbak a saját léte után. De most el?bbre léptek a sorban, és már ?k, a társai az els?k! Ha utána örökre ki kell hunynia, akkor is ad mindenkinek a fényéb?l.
És ekkor csoda történt! A morzsákra válasz érkezett. Sok-sok milliónyi kis fénycsepp, ami fénytengerré válva feler?sítette a halódó sugárka energiáját. Mintha csak milliónyi apró tükröt tartott volna valaki az útjába, ami visszaszórta rá a saját fényét.
Ekkor a kis fénysugár megértette, hogy nem tarthatja meg magának a fényt, adni kell mindenkinek, mert akkor él, akkor er?s, ha mindenki táplálja, mindenki továbbadja. Ha nem áll meg a körforgás. Amióta ezt belátta, egyre er?sebb lett, egyre csillogóbb. Egyre magabiztosabb. Szóba elegyedett fénysugártársaival, összebarátkozott velük, adott és kapott sok-sok szeretetet.
Szinte észrevétlenül lett egyre ragyogóbb. Kés?bb felköltözött az égre, hogy mindenkire szórhassa sugarait, válogatás nélkül. Este, ha elkezd sötétedni, ? a legels?, aki megjelenik, és reggel az utolsó, aki elhagyja az égi színpadot. Úgy hívjuk: Esthajnalcsillag.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Steffer Erzsébet
