Gyermekeim nagy állatrajongók. Imádják ?ket, de csak messzir?l. Olyannyira, hogy Robi els? mondatai közé tartozott a nem bánt, amit f?leg – és azt hiszem kizárólag – akkor használt, mikor meglátott egy kutyát (Enik? is hihetetlen mászási technikákat képes gyakorolni rajtam, amikor egy kis állat megközelíti).
Egyik alkalommal, mikor vidéken a nagymama szomszédjánál megnéztük (természetesen az ölemb?l) a disznókat és a baromfiudvart, Robi átszellemülve, csillogó szemekkel élvezte az „állatkertet". ?nevezte el így a baromfiudvart. Láttam rajta az izgatottságot, az érdekl?dést, de egyben a félelmet is, melyet számomra ismeretlen élmény táplált. Ez a kett?sség az id? múlásával sem változott. Míg rettegve félt minden él? és mozgó dologtól, arra vágyott, hogy saját házi állata legyen. Addig rágta a fülünket, amíg a végén belementünk, hogy ha nyuszit nem is, de egy tekn?st kaphat majd, ha iskolás lesz, mert akkor már elég érett lesz ahhoz, hogy tudjon róla gondoskodni. Annyira megörült, hogy f?nek-fának elújságolta, micsoda szerencse fogja ?t érni, s nem érdekelte, hogy még b? másfél évet kell várakoznia. Ez döbbentett rá, hogy milyen fontosak neki az állatok, s hogy mennyire szeretne egyet.
Fél évvel kés?bb, mikor egy biológushallgató ismer?sömmel beszélgettem, szóba került Robi, és a se veled, se nélküled kapcsolata az állatokkal. ?azt javasolta, hogy a félelem legy?zéséhez szerezzünk be neki botsáskákat. Azok könnyen kezelhet? és viszonylag nyugodt állatok, meg lehet ?ket fogni és akár simogatni is, mivel nem csípnek. Fel is ajánlotta, hogy ha szeretném, segít szerezni párat.
Botsáskát! Hm! Sosem jutott volna eszembe, hogy egy botsáskát simogassak, de hát ? a biológus, ? tudja. Hazamentem és megbeszéltem a családommal. Robi nagyon lelkes volt, s nagy meglepetésemre Petya is rábólintott e kísérletre. Pár hónappal kés?bb megérkeztek a sáskák, öt darab. Akkor ért a sokkoló hír, hogy ez nem is olyan egyszer?, ahogy én azt elképzeltem. Úgy gondoltam, hogy ha megunjuk, legfeljebb szabadon engedjük ?ket és kész. De nem, ezek dél-amerikai botsáskák, és vagy nem élik túl az itteni éghajlatot, vagy ökológiai katasztrófát idézünk el?, elszaporítva ?ket hazánkban (vagy valami ilyesmi). S?t, csak szederlevelet esznek. Honnan veszek majd szederlevelet, ha jön a tél? Honnan szedek egyáltalán szederlevelet Budapest kell?s közepén?
Szerencsére a botsáskák els? hete a veszprémi nagyinál telt, mivel a gyerekek ott nyaraltak. Ã??k már harcedzettek voltak botsáskailag, mivel Ági lányuk (Petya húga) évekkel ezel?tt már hazaállított pár darabbal. Egy hatalmas bef?ttesüveget rendeztünk be nekik, amit m?vészi precizitással elhelyezett fadarabokkal tettünk otthonossá. Aztán figyeltünk. Nem történt semmi. Mondanom sem kell, a család egyetlen tagja sem vállalkozott arra, hogy megfogja, vagy netán megsimogassa ?ket. Míg mi biztos távolságból szemléltük a sáskákat, ?k mozdulatlanul álltak (vagy feküdtek?), s egyetlen jelét sem adták annak, hogy barátkozni szeretnének.
Te tudtad, hogy a rovarok is kakilnak? És méghozzá mennyit? Persze ez egy logikus következtetés, ha az ember végiggondolja. Na de én nem gondoltam végig! Sokkolóan hatott rám, hogy három-négy naponta azért jó kitakarítani az üveget, ami azzal jár, hogy ki kell venni a sáskákat. Nos, erre kis gazdájuk nem vállalkozott, s?t, senki más sem, úgyhogy a kivevés helyett az átrázásnál maradtunk. Ekkor fogalmazódott meg bennem el?ször: meg kell szabadulnunk a sáskáktól!
Mázlinkra, Petya unokatestvére, Dóra, aki tizennégy éves, szintén ott nyaralt Veszprémben, s én benne véltem felfedezni a sáskák új gazdáját. Enyhe rábeszélés után szívesen átvállalta a tulajdonjogot, s csak a könnyeket hullató Robit kellett meggy?znünk arról, hogy mindenkinek jobb lesz így.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Szabad Virág