kép: Márton László – Női arc
Csorbulnak a szavak, az est
selyemfényű foncsorán.
Nyirkos szagú mélységből
kúszik fel az imbolygó magány,
indaként öleli át…
A fal tövébe kapaszkodó,
elhagyott álmok tegnapját.
Kőszentként imádkoznak
térdre borulva a csillagok,
s mint lángoló csobogók
perzselik az éj szárnyát.
A múlt pernyeként zuhan
vissza a sötét mélybe,
halkan rezdül báb-árnyéka…
Örvények közt kavarogva,
fekete pillangóként száll tovább.
Arany-leplet sző az ég oltárára
a pillanatnyi csend-fohász.
Válladra borul sóhajom,
arcodba rejtem arcom,
úgy ölelsz, mint lassú szél…
Óvó árnyékodba burkol
a csendesen vándorló holdfény.
s ma újra álmodom,
hogy benned ébredem,
mint minden sima arcú reggelen…
Legutóbbi módosítás: 2008.01.07. @ 18:37 :: Szilágyi Hajni - Lumen
