I.
Nézem a hold sötét oldalán meghúzódó, medd? szikla-partokat:
magányba dermedt, árnyéktalan hegyek roskadoznak
elátkozva és kitagadva.
Nem értelek és nem látlak.
II.
Az éden elveszett kapujában voltunk utoljára együtt,
széthasadt szövetségünk romjai felett
villogó farkasszemet néztünk.
Vártad, hogy elmenjek.
III.
Ma már csak álmaimban kísértesz,
de a b?ntudat unottan, ezredszer is belém bújik,
és t?hegyes karóit hatalmas rutinnal
pont oda veri, ahol legjobban fáj.
A tekintetem megszokásból végigsimogat,
aztán er?tlenül porba hull el?tted.
Elveszett ember vagyok.
IV.
Ha nem volna lehetetlen, én magam keresném magamat
sosem hazudott, ?szinte tájakon, áttetsz? kristály-víz alatt,
fölöttem ártatlan fák n?nének, s b?ntelen füvek
és akkor végre
felém fordíthatnád
gyönyör? emberarcodat.