Nagyon fiatalok voltak mindketten, a kisebbik talán öt, az idősebbik úgy hat éves. A fiatalabb kislány egy ütött-kopott kis fa kocsiban ült, és a nővére húzta őt egy kötéllel, futva a folyóparti földúton. Előtte a másik kislány ült a kocsiban, de be kellett látni, hogy a kisebbik ereje kevés az ő kocsiztatásához, de így is remekül szórakozott. A pár arra járó ember mosolyogva nézte őket.
Az idősebbik kislány egyre jobban belelendült, teljes erejéből húzta, a kis kocsi szinte repült, a kisebbik sikítozott örömében. Azután átszaladtak egy kisebb gödrön, a kocsi ugrott egyet, a kötél belazult majd tekeredett egyet a levegőben. A nagyobbik hátra sem nézve újra szorosra húzta és rohant tovább.
Ha hátranéz, láthatta volna, hogy a kötél a belazulás és tekeredés közben hurokszerűen a kishúga nyakára tekeredett, és amikor újra futni kezdett — megfeszült.
A kicsi odakapott a kötélhez és megkísérelte visszafogni, de nem volt elég erős hozzá így érezte, hogy a kötél egyre jobban szorítja a nyakát, nem kapott levegőt, és kiáltani sem tudott.
Elvesztette az eszméletét.
A kocsi és a nővére eltűnt. Egy híd került elő valahonnét, egy szép fehér kőhíd, amely szilárdan, mégis légiesen feszült a folyó fölött ugyanott, ahol az előbb még a kocsival rohangáltak. Ugyanaz a folyó volt, de valahogy most sokkal nagyobb, méltóságteljesebb. Hívogató érzés kerítette a hatalmába, hogy a hídra lépjen, és nem tudta hogyan, de egyszerre csak ott állt az elején és letekintett a folyóra. Mintha hatalmas mélységben kavargott volna lent a víz, fölötte fehér pára lebegett. Mégis függetlenül attól, hogy a kis folyó ilyen hatalmas lett, csak halk csobogást hallatott, mint egy kis patak. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Békés volt a táj, és mintha szélhárfa hangját is hallotta volna, a távolból pedig három harang csendülése hallatszott tisztán egymás után.
Bimm-bamm… bimm-bamm…
Mindez nagyon kellemes volt. Átnézett a híd másik oldalára, de semmit sem látott, a túloldal ködbe veszett. Vonzotta a túlsó oldal, arra gondolt, hogy átsétál. Elindult, lassan lépkedett, majd egyre gyorsabban, és a végén futni kezdett. Ahogy közeledett a közepéhez, úgy lett egyre kivehetőbb a másik oldal, és Olgika úgy látta, hogy a híd másik végén két ember áll és hívogatóan integet neki.
— Gyere, gyere…
Még közelebb érve jól kivehető volt egy fiatal nő, aki mosolyogva integetett, és egy magas, meleg tekintető férfi. Ismerősnek tűntek, a kislány úgy gondolta, hogy bizonyára vidám dolog volna velük lenni.
A híd közepéhez érve egyre gyorsabban futott, hogy odaérjen ezekhez a kedves emberekhez, de érdekes módon minél jobban igyekezett, annál jobban távolodtak tőle. Elkeseredetten látta, ahogy eltűnnek a híd végével együtt újra a ködben, majd eltűnt a híd is. Azt érezte, hogy valaki pofozza az arcát és szólongatja.
— Hé kislány, kislány …
Egy fekete ruhás öregasszony volt, aki látta a balesetet, megállította a kocsit, letekerte a kötelet a nyakáról.
— Hé kislány, kislány …
Olgika kinyitotta a szemét, és zavarodott tekintettel nézett körül. A testvére rémült tekintetét látva lassan felült. Az öregasszony megkönnyebbülten mondta:
— Jaj, kis híján megölt ez a kelekótya testvéred.
Elindultak haza. Hilda nővére lassan húzta a kocsit percenként hátra-hátra nézve. Hazaérve nagyanyjuk látta rajtuk, hogy valami történhetett, és kikérdezte őket. Elmondták mi történt, és Olgika nagyanyja kérésére igyekezett leírni a hídon látott fiatal nőt és férfit.
Az öregasszony benyúlt a szekrényfiókba, és egy fényképet vett elő. Esküvői kép volt, fiatal pár állt egy műtermi asztalnál. Olgika azonnal felismerte őket.
— Ezek voltak!
— Ők a szüleitek, akikről sokat meséltem már, és akiket négy éve vitt el a spanyolnátha. Istenem, Istenem — sírt az öregasszony.
Később lefektette a kislányokat, de Olgika nem mert elaludni, mert akkor már félt, hogy újra találkozni fog ezekkel a kedves, de félelmetesen idegen emberekkel.
Nagyanyja fogta a kezét és halkan énekelt neki. Végül mégis elaludt.
De soha többé nem találkozott velük.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.05. @ 10:34 :: Torjay Attila