1.
lehet, naiv a képzet,
lehet, naiv a felfogás,
bennem mégis körötted táncol
minden zaj, szívdobbanás,
elmerülni benned
– te végtelen, te titok –
dimenziótlan, elmélyült zuhanás,
csak én érzem, csak te látod,
zuhantunkban mennyire más
2.
mert csak te lenged át
a fényt szóró alakok
fogatlan karneválját:
az országutat, a zenét,
a nyári tábort?z-lobbanást,
a nyírek rezdülését,
a harangkondulást,
a feny?illat-reggelt,
a fejszesuhogást,
a mécses sercegését,
az egymásba borulást,
a korai ébredést,
az örökös rohanást,
a rossz hétvégi bulikat,
a méteres lemaradást,
a lefekvést, az óracsörgést,
a villamost és a tereket,
a várost és vad utcáit,
a flaszterra hányt embereket;
te lenged át az aluljárók
telt, esdekl? hangulatát,
a jézus-üvölt?k ki nem sírt könnyeit,
a hajléktalan-délutánt;
az üzletek polcai közt bújtál meg.
láttalak: velem voltál,
egész nap elkísértél,
és maradsz is ezután.
te lenged át a dunát is.
míg szürkén hömpölyög
temetve az élet mocskát,
reggeli csókjaiddal
te mosol ki a b?nb?l, hogy élek.
veled már egyedül sem félek.
3.
falra vetett árny a magány.
minden forma egy vallomás.
lenni úgy, hogy tudom, hogy vagy,
azt jelenti: nincs senki más.
4.
kereslek ott is, ahol soha nem voltál.
kereslek minden fáradt délután;
tejeskávét töltök, ha kell,
csak nézz szemembe egy korty után –
belédvesztem.
mint füstös szeánsz
a titkos helyen
úgy nyúlna hónapokra az éj,
ha velem az ég tengerében
holnap is megfürödnél.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.10. @ 14:49 :: Zsákai Lilian
