B.G.Boróka : Fifi, a húsvéti kacsa története

Nyomtatás

Mint annyi mindenki, kisgyermekként én is szerettem volna húsvétkor nyulat, kiscsirkét vagy kiskacsát. Lakótelepen nőttem fel, így ez volt az-az ajándék, ami mindig is elérhetetlen volt számomra. Felnőtt fejjel egy kicsit saját álmaim beteljesítéseként megajándékoztam a családom néhány aprósággal.

Egyik Húsvét előtt néhány nappal két csibével és egy kiskacsával állítottam haza. Egy száz literes akváriumot rendeztünk be nekik a beüvegezett verandánkon a kora tavaszi hűvösre való tekintettel. Később kerítéssel elkerített területet vehettek birtokba az udvaron, általunk fából összetákolt ólacskával. Az ünnep elmúlt, de a tavasz, a természet ébredése, új energiával töltött el minket, amiben külön öröm volt a lányom és a férjem számára is az udvaron kapirgáló, csipegető kis jószágok látványa. Gyorsan nőttek, cseperedtek. A két kiscsirkéből hatalmas kakas lett, a kis sárga kacsából pedig egy szép gácsér. Békésen megvolt az udvarban együtt a kacsa a kakasokkal — egy darabig. A két kukori időről-időre egymásnak támadt rendes kakashoz illően. Odáig merészkedtek, hogy a ház nagy becsben álló kis tacskóját több esetben megkergették, utolérve pedig jól megcsipkedték. Amikor már engem is megtámadtak, először egy seprővel próbáltam őket jobb belátásra bírni, de hasztalan. Az udvar „közbiztonsága” érdekében meghoztam a végleges döntést: az egyik hétvégén fazékban végezték

Fifi egyedül maradt. Egész nap sárgásfehér tollruháját rendezgette, beborítva az udvart tollpihékkel, ami csak úgy fehérlett, mint a behavazott mező. Hogy kedvében járjak, egy nagy lavórba vizet tettem ki neki. Nagy lavórba vízet engedtünk neki, ahová naponta többször is visszatért fürödni. Előszeretettel hordta a vízbe az udvaron talált apró kavicsokat, csigákat, növénydarabokat. Egy ideig áztatgatta kincseit, aztán fogas kacsacsőrével átszűrte a vizet.

Egy vasárnap elmentünk Monorra egy kisállat vásárra, ahol szebbnél szebb baromfit, kisállatot lehetett látni. Többször is visszamentem egy-egy standhoz elcsodálkozni, mert általam még sosem látott galambot, tyúkot, különféle baromfit, kisállatot csodálhattam meg. Nem is jöttünk haza üres kézzel, hoztunk magunkkal két kínai selyem tyúkot: egy fekete kakast és egy fehér tyúkocskát. Ezek kisebbek, mint a hagyományos baromfi, a tolluk az angórához hasonlatos, selymes, puha, fejükön egy-egy pongyolapitypangra hasonlító bóbitával, a fülük pedig, (ahol az emberi arcon az arcpír helyezkedik el) gyönyörű türkiz színű volt. Ezeket a dísz baromfikat nem lehet megenni — fekete a húsuk —, azt mondták, igaz, nem is szerettem volna. A fekete kiskakas hamar összebarátkozott Fifi-vel, a fehér pipi állandóan gubbasztott és néhány nap múlva sajnos el is pusztult. Ettől kezdve a fekete kakas követte mindenhová a kacsát, együtt csipegettek, bújtak el a fenyőfa árnyékában a delelő nap melege elő, és ha tapsoltam, együtt szaladtak elő, valahonnan a kert rejtekéből. Fifi pedig megtanulta a kakastól, hogy minden jól nevelt baromfinak sötétedéskor az ólban van a helye.

Fifivel sokat játszottam, ha leguggoltam és széttártam a kezem, és:

— Kijön a váramba? — kiabáltam.

Fifi odarohant karjaim közé, hogy megölelhessem, megszeretgethessem. Ha ültem az udvaron, nyakát kinyújtotta felém és okos kis fejét rezegtetve, végigfektette az ölemben és hagyta, hogy simogassam selymes, sárgásfényű tollruháját. Órákig el tudtam nézni, ahogy totyog az udvaron, csipeget, versenyt fut a kis kakassal, ha valami fincsit látott meg a főben, ahogy tócsát találva tapicskol, totyog a sárban, hogy a felkavart aprókavicsot, homokot kacsaszájába hörpintse, s ahogy félrebillentett fejecskéjével kémlelte az égen szálló madarakat, repülőt. Egyik alkalommal, mikor sötétedéskor kimentem hozzájuk, hogy bezárjam őket az ólba, egy óvatlan pillanatban Fifi a fejét bedugta a szoknyám alá, ijedtemben nagyot kiáltottam. Bolondos egy jószág volt.

Minden este gondosan bezártam egy faajtóval a házuk ajtaját és leterítettem egy linóleum függönnyel még a bejáratot, hogy huzatmentes, nyugodt éjszakájuk legyen. Egyik nap nagyon büszke voltam, mert először hallottam kukorékolni kakasunkat. Úgy éreztem, hogy fordulópont ez mindannyiunk életében és így is lett, csak éppen nem úgy, ahogy gondoltam.

Szomorú volt ez az időszak, mert néhány hete kiszökött az egyik kutyánk és hiába jártuk az utakat a környéken, nem akadtunk nyomára. Reggel, mint mindig mentem, hogy kiengedem kedvenceim az udvarra, had csipegessenek egy kis füvet a hó alól. Az udvaruk ajtaja nyitva, a deszkaajtó oldalra dőlve, rengeteg lábnyom a hóban, de Fifi és a fekete kakas nincs sehol. Rémülten és aggódva jártam körül az udvart, minden kis rejtekhelyet jól megvizsgálva, de se egy árulkodó lábnyom, se tollnyom. Tapsoltam, szólongattam — válasz nélkül maradtam. Úgy éreztem, hogy szétszakad a lelkem. Szinte láttam, amint Fifi egy lábosban kuksol, fejét nyújtogatva ki a fedő alól és kérdően, kíváncsian hápog egy ismeretlen felé. Titkon reméltem, tán okos pofikájával meglágyítja a merénylő szívét. Amott pedig mellette egy elnyiszált nyakú, fekete tollcsomót láttam, ami élettelenül hevert az asztalon. Ezeket a szörnyű képeket nem tudtam elhessegetni fejemből. Szinte minden órában kint voltam az udvaron, kiabáltam, szólongattam őket, de nem jött válasz. Hangosan szidtam az ismeretlent, aki arra vetemedett, hogy eltékozolja őket. Aztán két nap múlva reggel — váratlanul — Fifi botorkált az udvaron, véres mellkassal tipegett a fehér hóban, mellén jókora hely tollhiányos volt. Ennél szebb ajándékot kívánni sem lehetett volna, magamhoz öleltem és gyorsan vittem be a lakásba, hogy elláthassam a sebét.  A fekete kakas azonban nem került elő.

Néhány nap múlva egy új kutyust hoztunk haza a menhelyről, egy labrador és golden retriver keverék kan kutyát, akit Bertalannak neveztünk el, de időnként Zsömlének is hívtuk a színe miatt. Szóval Bertalan lett az új házőrzőnk, s ahogy meghoztuk, megismertettük a másik két kiskutyával Fruzsival az öreg tacskóval, Szofival a keverék szőrpamaccsal, és persze Fifivel is, de valamit rosszul csinálhattunk, mert az egyik délután Zsömle elkapta Fifit és hol a mellénél, hol pedig a lábánál fogva cibálta, rángatta, húzta végig az udvaron. Sikítozva, kiabálva rohantam a tetthelyre és kaptam fel kedvencem, aki csupa vér volt és teljesen legyengülve, megrémülve, tágra nyílt szemekkel lihegett karomban. Néhány óra múlva az állatorvosnál kötöttünk ki, aki csodálkozva nézte a kacsát, aki csak a kezemben volt hajlandó megnyugodni, s amíg a vizsgálat tartott, békésen vette el tőlem a káposzta leveleket. A rendelőben csodálkozott a többi gazdi, hogy ilyen szelíd kacsát még nem láttak, mert amint Fifi szem elől tévesztett, felegyenesedett és hangos hápogásba kezdett, ha meglátott megnyugodott és leült a műtőasztalon. Az orvos kitisztította a mellkasán tátongó sebet, eltávolította a tollmaradványokat és megállapította, hogy Fifinek sajnos eltört az egyik lábujja. Kapott egy erősítő injekciót, s mire a második kontrollra mentünk mellkasán alig volt látható a sérülés, igaz lábujjának fél év kellett, hogy teljesen begyógyuljon. Az állatorvos a kezelésekért nem kért honoráriumot, azt mondta neki volt öröm ellátni Fifit.

Papucsot készítettem, hogy az eltört lábujjáról kissé levegyem a terhet, de nem volt sikeres, néhány lépés után a papucs elfordult, és leesett. Amíg Fifi lábadozott, nem engedtem ki az udvarra. Az idő hidegebbre fordult, így a család számára is volt elég magyarázatom, hogy bent tarthassuk a lakásban. Ameddig nem volt otthon senki nyugodtan ült a helyén, békésen pihent a beüvegezett verandán egy dobozban, de amint hazaértem képes volt az üvegajtónak nekirepülni, hogy bejöhessen és bárhol is jártam a lakásban, mindig ott totyogott mellettem.

A földön egy párnán ülve, Fifi ölembe hajtott nyakával néztük együtt az esti filmet. Ha vacsorát készítettem, ott totyogott mellettem a konyhában és alig lehetett visszatartani attól, hogy ne ugorjon be mellém a fürdőkádba. Sajnos nem sokáig tartott ez az idilli állapot. Igaz, hogy Fifi megtanulta, hogy jó, ha pottyantás nélkül végigélvezi az esti filmet, de zöldessárgás nyomai mindenhol megtalálhatóak voltak a lakásban, bármennyire is igyekeztem azokat megszületésük után nyomban feltakarítani. Hamarosan társat kellett neki szereznem és visszaküldeni az udvarba.

Az állatorvostól tudtuk meg, hogy Fifi fiú kacsa, így egy ismerőstől néhány nap múlva kértünk egy lány kacsát. Amikor kivettem a zsákból, teljesen elképedtem. Regi, egy kacsafarmról érkezett hozzánk, fénytelen fehér tollai voltak, lapos feje és a hangja a repedt fazékéhoz volt hasonlatos. Meggyőződésem volt, hogy Fifi észre sem fogja venni ezt a csúfságot, de nem így történt. S ekkor Fifivel való kapcsolatomban új fejezethez érkeztünk.

Amint megkapta élete párját, nem volt hajlandó többet kommunikálni velem. Egyedül a tapsra reagált, amint meghallotta hápogva előjött és közelebb szaladt, sarkában Regivel – aki soha nem szelídült meg. Tavasszal vettünk egy kis kerti tómedret, és új helyre telepítettük a kacsaudvart, a meggyfa alá. Csodálatos látvány volt, ahogy a meggyfavirágok lehullott szirmai teleszórták a kacsaudvart és a rózsás-fehér szírmok, ott úszkáltak a kacsató víztükrén. A két kacsa mindig együtt totyogott az udvarban, nem hagyták el egymást, és ahogy lenni szokott csak úgy gyülekeztek a kacsatojások a kacsaólban. Sajnos egy sem kelt ki, pedig vagy húsz kacsatojás volt a hálószobában az éjjelilámpa alatt és legalább annyi Regi tollruhája alatt a kacsaólban. Össze is tört néhány, amely között volt fias is, záp is, de pici kacsa sajnos nem született.

Elérkezett az újabb Húsvét. Úgy gondoltuk, hogy Fifi — jó kiállású kacsa legény révén — jól mutatna egy csokornyakkendővel a nyakán. Rá is akasztottam egy nyakkendőt és előre nevettünk az arra járók meglepetésén, ahogy a ház előtt elhaladva megpillantják a nyakkendős kacsát. Egy idő után Fifi és Regi riadt hangjára lettem figyelmes. Kitekintve az ablakon láttam, hogy Fifi idegesen kergeti Regit, aki pedig repedt fazék hangját jól kieresztve, hápogva menekül előle. Nem kellett sok idő, rájöttem, hogy Regi a csokornyakkendővel díszes Fifit, egy idegen kacsával azonosítja és menekül előle, nem kér annak barátságából. Fifit hamar megszabadítottam díszétől és újra helyreállt a béke az udvarban.

Aztán elmúlt a tavasz, az idő hamar nyárba fordult, s úgy nőtt Fifi egyeduralma az udvarban. Nem csak a két kiskutyát támadta meg, hanem Zsömlét sem kímélve, ráugrott annak hátára és csípte, ahol érte, bekergette a kutyákat a lakásba. Egy idő után a kiskutyák ott álltak összeszorított combokkal a verandán, azt lesve, hogy Fifi merre van, mert nem mertek kimenni az udvarra pisilni. Később uralmát nemcsak a négylábúakra akarta kiterjeszteni. Amint a párom kilépett az udvarra Fifi előretartott fejjel nekiiramodott, elkapta a lábát, nadrágszárát és el sem engedte, amíg az udvar végéig nem értek. Ha pedig időben szembefordultunk vele, nagyon mókásan, felemelte a fejét és elfordult, mintha csak véletlenül arra sétált volna, ha hátat fordítottunk neki, akkor fejét megint csak messzire, előre tartotta és folytatta a futást, hogy utolérhesse, megcsíphesse kiszemelt áldozatát. Sokszor egészen a nappaliig bekergette a kutyákat nyitott szárnycsapásokkal végig futva az udvart, felrepült a teraszra, keresztül vágtázott az üveges verandán, a közlekedőn és végül a nappaliban kötött ki a fotel előtt, ahol nyakát nyújtogatva próbálta megcsípni a pokróc alatt remegő kiskutyát. Ezt már én is megelégeltem. Igaz engem nem bántott, de nem is kívántam terítékre kerülni, hogy én is megszégyenülve fussak előle az udvaron.

Szüleim ismerőse vállalta, hogy elviszi az udvarába, ahol több, hasonló háziszárnyas tyúk, némakacsa éldegél békében. Néhány hét után meg is látogattam őket, de Fifi, rám se hederített, felém se fordult, hiába tártam szét karom, szólongattam, hívogattam, hiába. Ügyet sem vetett az ajándékba vitt káposztára sem. A hozzám eljutott hírekből tudom, Fifi és párja nem maradhatott sokáig az udvarban, mert hamar elhatalmasodott rajta újra az uralkodni vágyás, és az új helyen is rendezni kezdte az udvar lakóit. Így hamarosan egy másik vidéki ismerős udvarába költözött Regivel, ahol saját kis kacsaúsztatóval, és hatalma zöldudvarral várták a kacsapárt.