Arra ébredtünk, hogy lent a piactéren táskás emberek jönnek-mennek, méricskélnek, vitatkoznak, jegyzetelnek, rajzolgatnak. Majd rövidesen megjelennek a topósok is.
A harmadik emeleten levő szobánkból néztük és egyre gyanúsabbnak találtuk a dolgot. Szerettük azt a piacot. Hetenként kétszer — hétfőn és pénteken — már kora reggel megtelt zsibongással, nyüzsgéssel. Az árusok nagyon korán érkeztek, még hajnalhasadás előtt, sőt voltak, akik előző este.
Ha piacnapokon lenéztünk az ablakból, tarka sokaságot láttunk. Barátom, Kristóf szenvedélyes fotós lévén egyetlen ilyen napot sem szalasztott volna el, és lelkesen kattogtatta tükörreflexes gépét. Ritkaságnak számított akkoriban az ilyen „masina”, ő is Kijevben vásárolta, mikor az egyetem által szervezett kiránduláson vett rész.
Nehéz volt a kiránduló csapatba bekerülni. Nekem nem is sikerült, mert nem volt tiszta a „káderlapom”. Értelmiségi családból származtam. Kristóf pedig amellett, hogy jól tanult, még munkás származással is büszkélkedhetett, ami sokat nyomott a latba. Élményekkel gazdagon és egy fényképezőgéppel jött haza. Zenit márkájúval. Rágógumit, műanyagtasakot és farmernadrágot árult a kijevi utcákon, hogy meglegyen a gép ára. Pénzt csak alig egy keveset váltottak át, ami még egy sörre sem volt elég, és így pótolták a hiányzó anyagiakat. Persze mások is, nem csak a barátom.
Ez az utcai árusítás nem is volt olyan egyszerű dolog, mert a rendőrök mindig elkergették, ha meglátták, s az emberek is féltek külfölditől vásárolni. Megbüntették őket, ha elkapták. Kapualjakba, hirdetőoszlopok mögé kellett elbújni az üzlet lebonyolításához. Este a szállodában a szobaasszony segített végül is vevőket toborozni. Persze nem önzetlenül. A lényeg, hogy csak összegyűlt a pénz a Zenitre.
Lelkesen vetette bele magát Kristóf friss szenvedélyébe. Egésznap nyakában lógott a fényképezőgépe. A millió adódó téma közül a piaci tarka nyüzsgés volt az egyik legkedveltebb. És most valami gyanús mesterkedés folyik ott a téren. Hamarosan megtudtuk, hogy mi.
— Mi készül itt, kérem? — fordultunk az egyik, a mérőlécet tartó fiúhoz.
Kristóf máris kattogtatta a gépét s egy vezetőféle ember lépet hozzánk meghallva kérdezősködésünket. Gondolta, ő hivatott válaszolni.
— A szocialista építkezés egy nagyszerű példáját látják itt majd megvalósulni, az elvtársak. De kik önök, ha szabad érdeklődnöm? – fűzte még hozzá dagályos kijelentéséhez a gyanakvó kérdést.
— Egyetemi hallgatók vagyunk, és a faliújság részére készítünk riportot a város nevezetes eseményeiről.
— Értem, értem. Nagyszerű! — váltott lelkesedésbe az iménti enyhe gyanakvás. — Jöjjenek, körbemutatom a munkaterületet. Szálloda épül ide a dolgozó nép részére!
— A piac hova kerül?
— A vágóhíd mellé. Van ott egy alkalmas üres terület.
Sajnáltuk, hogy olyan messzire vitték és valamilyen rossz érzés fogott el, ahogy a sürgölődő földmérőket, meg azok irányítóit nézegettük. Ezután, ha vásárolni akarunk, vagy csak a sokadalomban forgolódni, ami nem megvetendő szórakozás, akkor el kell kutyagolni, a város másik végébe. Nem is beszélve Kristóf kedvenc fotó témájáról.
Hamarosan körvonalazódott az építmény alapja. Kihúzták az árkok helyét, és a kubikusok szakavatott mozdulatokkal mélyítették az árkokat, dobták ki a földet. Messze vidékről jött munkások, kemény fizikumú lipovánok dolgoztak. Még az asszonyaik is tartották az iramot. Olyan pontosan végezték a dolgukat, hogy géppel sem lehetett volna precízebben.
Egy jó hét sem telt el és már öntötték is a betonalapot. Néhány hét száradás után kezdték felrakni a falakat, melyek úgy nőttek, mintha húznák őket. Kristóf izgatottan kapta elő a fényképezőgépét, amikor reggel megjelentek a teherautóval érkező munkások tömege.
Nem volt jó ötlet. Alig készített két-három képet, amikor rendőrök gyűrűje vett körül bennünket és bár udvariasan, de nagyon határozottan elvették a gépet. Engem félrelökdöstek, de a barátomat egy a közelben álló terepjáróhoz kísérték és elhajtottak vele.
— Mi történt? Miért vitték el a barátomat? — kérdeztem ijedten azt a rendőrt, aki ott maradt.
— Jobb, ha csendben marad, és szépen most hazamegy, de előbb kérem az iratait! — szólt keményen, de aztán visszaadta, és még hozzáfűzte, hogy gyorsan tűnjek el még a közelből is.
Nem értettem az egészet, de eloldalogtam, majd hazamentem és aggodalommal telten vártam Kristófra. Késő este került elő vörös szemekkel és sántikálva, jajgatva. Elmondta, hogy a filmet kivették, előhívták, az utolsó képeket kivágták, a többit a géppel egyetemben visszaadták. A kikérdezés közben „sietették” a válaszokat s ekkor sérült meg a lába.
— De hát miért?
— Tudod, milyen munkások érkeztek a teherautókkal?
— ?
— Rabok! Ingyen munkaerő!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: dr Bige Szabolcs-
