Kétarcú az elpusztult világ, egyike fenséges,
hihetetlen, ?si csodák rejtekét tárja elénk,
hogy aztán ijedten csalatkozzunk a jó eszmékben,
s megdöbbent könnyel adózzunk sok itt elmúlt életért;
elmesélem múlt éjjeli álmom, talán meglátod
a törött furulyák rég kihalt városának sorsát,
hát jöjj, megbúvó emlékezet, elvarázsolt látnok,
mutasd ím nekünk a nagy aztékok vérengz? korát!
1519 volt, csíp?s kora tavasz,
vitorláink fehér vásznát er?s szél dagasztotta,
Spanyolhonból indultunk, ígéretként egy új haza
integetett vissza a tajtékzó, hideg habokban.
Hajónk tatja egy kék öbölbe vet?dött, homokos
partján emberkéz-vájta formájú különös sziklák
s kövek ültek, merev kígyófej alakú k?szobrok
hirdették nekünk, hogy él eme kolumbuszi világ;
pár nap járásnyira a magas fák s furcsa növények
szövevényes kertjei között lapult Tenochtitlán,
népük jámbornak t?nt s istenük kit tiszteltek mélyen
Quetzalcoatl; reá régi történet vigyáz:
hitték, hogy egy távoli aranykorban uralkodott
s közéjük a békét hozta kíséretével,
"ne áldozzatok embert" intette ?ket " a dombok
s Nagytemplom fala se ázzon többé vörösl? vérben!"
Ám megszegték a törvényt, s ezért még b?nh?dni fognak,
ha Quetzalcoatl újra visszatér hozzájuk,
de titkon reménykednek: ismét szelídséget hoz a
pelyhes kígyó; vagy ? is csupán hatalmi fabábú?
Virradt, minket egy borzongató szentélybe vezettek,
hol állkapocs- füzéres csontvázak hevertek sorban,
gyilkos rituálé kezd?dött, ördögi rettenet:
szép, fiatal foglyot hoztak, fején sokszín? tollak,
kezében fuvolák, egy álló évig kényeztették
s most megölték; a szentély rideg lépcs?jén lépkedve
minden foknál kettétörte egy áldozó-hangszerét,
s ahogy felért, mellébe éles k?pengét vetettek,
él? szívét kitépték, s felajánlották a napnak,
kegyként dobták a földre, bár zsigere még remegett;
itt felkeltem, "mily barbárul éltek" suttogtam halkan,
"és…nekünk jogunkban volt megtiltani e tetteket?
