András bácsi szinte gyerekes izgalommal, ám mégis valami megmagyarázhatatlan félelemmel arcán, szinte lopva, vagy tán csak túlzott óvatossággal közelített a 15-ös számú nyugágyhoz. Mögötte néhány centivel magasabb és jónéhány kilóval nehezebb felesége, láthatóan szintén teljes zavarban.
A fürdőruha tehette, meg egész eddigi életük. András bácsi hetvenkét éves volt, Bözse mama, a felesége előző nap töltötte be a hetvenet. Gyermekeiktől ajándékba kapták a nyaralást, egyhetes regenerálódást a dél-dunántúli gyógyfürdőbe. András bácsi először nem is értette, mit kell neki regenerációzni, hiszen ők a Bözse mamával igazán tettek arról, hogy az új generációról gondoskodjanak, de a gyerekek elmagyarázták neki, hogy ez a regenerálódás megújulást, felfrissülést jelent, az évtizedek alatt éppen eleget dolgoztak ahhoz, hogy most egy párnapos pihenést engedélyezhessenek maguknak, azért, hogy hazatérve újult erővel tudják folytatni mindennapi kemény munkájukat. András bácsi hümmögött, Bözse mama aggódott, hogy mi lesz a jószággal, a veteménnyel, meg egyáltalán a kis házukkal, melyet ötven éve ketten építettek, és azóta is takarosan rendben tartják. A gyerekek igyekeztek megnyugtatni a két öreget, hogy mindenről gondoskodtak, embert is fogadtak, az Áron bácsit, aki tizenéve jött át a délkeleti határ túloldaláról, rendes, becsületes, munkaszerető ember. A ház meg nem fog összedőlni egy hét alatt, főleg nem, hogy valamelyik gyerek minden nap elmegy oda és körülnéz, nincs-e valami változás. Bözse mama továbbra is aggódott, hogy a tyúkok minden nap tojnak, az öreg Áron elfelejti megfejni a Riskát, nem ad enni a kiskacsáknak, és nem takarítja ki a disznóólat sem, mert az öreg Áron is már hatvanöt éves és fogy az esze, mint a gyertya. András bácsiban azonban megmozdult valami. Leintette a feleségét, hogy ne káráljon már annyit, mert migrémet kap tőle az ember, majd sosem látott csillogással a szemében megkérdezte, mikor is lenne időszerő ez a generációzás. A gyerekek mondták, hogy a következő héten kedden indulni kéne, Palkó fiuk, a legkisebb testvér elviszi őket kocsival, mert a kisváros, ahol a gyógyfürdő található, igen-igen messze van. András bácsi egy örökkévalóságnak tőnő egy perc után visszavonhatatlan döntést hozott: mennek. Bözse mama néhány aggodalmas sóhajtás után megadta magát, ám tekintetéből akár valami régen látott várakozás is kiolvasható lehetett volna, ha valaki nagyon figyelte volna…
András bácsi, hóna alatt négy szivacsmatraccal elszántan lépkedett a 15-ös nyugágy felé. Kissé zavarban volt ugyan, hogy itt a strandon mindenki előtt egy szál gatyában kell mászkálnia, holott ő még a felesége előtt sem szívesen mutatkozott ing nélkül, nemhogy nyilvános helyen. Szégyellte, hogy a máskor ing takarta bőre hófehér, karja, arca, nyaka viszont csokoládébarna. Ugyanígy érezte, hogy a lába térdtől lefelé, bokáig napbarnított, combja viszont sosem látott napfényt, ugyanígy a lábfeje, melyet mindig cipő borított. Bözse mama pedig egyenesen meztelennek érezte magát. Élete eddigi hetven esztendejében soha nem volt fürdőruhája, most vettek életében először ilyen ruhadarabot. Takart az mindent, amit takarnia kellett, mégis erkölcstelennek érezte magát, még az is zavarta, hogy András bácsi, ez a vén kujon is rajta felejtette a szemét, amikor először meglátta ebben a ledér ruhadarabban. Tisztességes, becsületes házaséletet éltek, öt gyermeket neveltek fel, de az öreg András csak hálóingben látta őt, anélkül soha. Az ő fiatalságukban nem volt olyan pucér a divat, mint mostanában, de életük így is szép volt, boldogok voltak mindig. A szó igaz, nemes értelmében parasztemberek voltak, akik a dolgok természetes rendjénél fogva egész életüket végigdolgozták zokszó nélkül, jajszó nélkül. A földhöz, a jószághoz értettek mindketten, kicsi gyermekkorukban megtanulták, hogy a jószág ünnepnapokon is szomjas és éhes, a föld ünnepnapokon is gazosodik, ha nem gondozzák, mindez magától értetődő volt számukra. Eszükbe nem jutott soha, hogy a fene úgy egye meg a földet, ahogy van, ma szabadságra megyünk. Tudatosult bennük, hogy egy nap kihagyás elég ahhoz, hogy az egész esztendő munkája kárba vesszen, nem is gondoltak arra, hogy egyszer legalább elmenjenek pihenni. A napi megszokott életritmus, a munka maga volt számukra az élet. Ám a hetven év fölöttük sem múlt el nyomtalanul. András bácsi – soha nem panaszkodott volna a feleségének – egyre többször érezte, hogy kaszáláskor a dereka nem hajlik már úgy, mint régen, és a válla alatt is, hátul, a lapockájánál valami szúr. Bözse mama pedig igen szaporán szedte mostanában a levegőt, és valami furcsa, kacsázó járást vett föl, de a világ kincséért sem szólt volna az öregnek, hogy nagyon fáj mindkét lába, amellett pedig néha alig tud lélegezni, fullad.
Idegenül, zavartan mozogtak a strandon, úgy érezték, ezer szempár figyeli őket gúnyos tekintettel, kárörvendő kacajjal kísérve, hiába zakatoltak bennük gyermekeik nyugtató szavai, kérve őket arra, ne idegeskedjenek, ez egy gyógyfürdő, ide százszámra érkeznek az ország minden pontjából fáradt, beteg, idős emberek. Aztán megláttak egy hozzájuk hasonló korú házaspárt (lehet, nem is házaspár, de mindenesetre együtt vannak, gondolta András bácsi), akik mankóra támaszkodva, nagy erőfeszítéseket téve tudtak csak közlekedni, ők sem voltak napbarnítottak, és kissé meglepődve úgy látták, őket nem gúnyolja senki. Körbenéztek, és észrevették, hogy a strand vendégei között szépszámmal akadnak velük egykorú, vagy még idősebb, náluk kövérebb, fehérebb és nehezebben mozgó emberek, akik magukat nem zavartatva igyekeztek a gyógyvíz adta lehetőséget kihasználni, és senki nem vetett rájuk egyetlen rossz pillantást sem.
A két öreg lassan megnyugodott. András bácsi odaballagott a 15-ös számú nyugágyhoz, körbejárta, alaposan megnézte elölről, hátulról, óvatosan ráült a csupasz sodronyra, majd megvakarta a fejét, fölállt és így szólt:
— Látod ezt, anyjuk? Nekem aszonták, hogy nyugágy, de hát ez inkább hilinta, mint ágy. Ha ebbe’ fészkelődni kezdel, kiesünk belülle mind a ketten.
Bözse mama, kezében két törölközővel és elmaradhatatlan feneketlen fekete táskájával, szeretettel korholta az urát.
— Ne okoskodj mán, mindég csak akadékoskodol. Mán mér’ fészkelődnék, ha egyszer nem is vagyok fészkelődhetnék. Szereld fel ezt az alkalmatosságot a párnákkal, kipróbáljuk, oszt azután majd meglátjuk.
Az öreg fogta a matracokat, rákötözte a sodronyra, igazgatta, lapogatta, fölszedte és újrakötözte, Bözse mamát folyton leültette rá, hogy elég kényelmes-e, majd tovább püfölgette a szivacsokat, hogy szép sima legyen. Közben vették maguknak a bátorságot ahhoz, hogy eleinte csak elmosolyintsák magukat, később nagyokat kacagtak, eszükbe sem jutott, hogy tán figyeli őket valaki, de nem is törődtek volna vele. András bácsi elnevezte nyughilintának a pihenőágyat, hintáztak benne, mint a gyerekek, András bácsi átfogta Bözse mama vállát, aki csodáló szeretettel nézte az öreget. András bácsi régen nem használt, igazi paraszti humorát is megtalálta, Bözse mama úgy kacagott, hogy könnybe lábadt a szeme. Beszélgettek a régi, ötven, negyven, húsz évvel ezelőtti szép időkről, emlékeket idéztek fel, melyek között akadtak kellemetlenek is, melyek azonban mára már megszépültek. Megfogták egymás kezét, eltipegtek a gyógyvizes medencéhez, az öreg ugrott egy talpast a vízbe, ami kissé suszterosra sikeredett, mire a fürdőmester éktelen sípolásba kezdett, de abbahagyta, amikor András bácsi elnézést kért. András bácsi újra szépnek látta a feleségét, Bözse mama ismét erősnek, ellenállhatatlannak az urát. Boldogok voltak.
Az egy hét gyorsan elröpült. Amikor Palkó fiuk megérkezett értük, nem akart hinni a szemének. Szüleit legalább tíz évvel fiatalabbnak látta, a hazafelé vezető úton nem győzte hallgatni anyja és apja gazdag élménybeszámolóját.
Hazaérve a két öreg megnyugodva és elégedetten állapította meg, hogy az „öreg” Áron becsülettel, tisztességgel elvégzett minden rábízott feladatot, úgy, hogy ők maguk sem csinálhatták volna különbül. A gyerekek finom vacsorával várták az öregeket, vacsora után borozgattak, sokat beszélgettek, hallgatták szüleiket, akik vég nélkül mesélték az elmúlt egy hét alatt szerzett emlékeiket. Amikor a gyerekek elmentek, Bözse mama leült az öreg mellé a kanapéra és megfogta a kezét.
— Te, András. Aztán jövőre is kibéreljük azt a nyugágyat egy hétre? — kérdezte férjét ábrándos mosollyal.
— Nem nyugágy az, te. Nyughilinta, ez a jó szó. Kibéreljük. Minden évben kibéreljük, amíg erőnk engedi — simogatta meg felesége kezét András bácsi, majd elnevették magukat, és egymás kezét fogva lefeküdtek aludni.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.10. @ 19:38 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
