Kislányát lefektette a lefüggönyözött szobában, mosolyognia kellett, ahogy apró hüvelykujját azonnal a szájába kapta. Perceken belül mély álomba merülve hagyhatta ott.
Lazán felcsavart kontyát lebontotta, megmosta hosszú szőke haját és szárítani kiült a vidéki ház kertjébe, Blanka néni mellé. Bontogatták együtt a pattanó zöldborsó hüvelyeket a holnapi ebédhez és csendesen, ráérősen beszélgettek.
— Nem is olyan rég Lacikát altattad itt így… — apró kis események elevenedtek fel, jól esett nosztalgiázni, aztán amikor vendéglátója a kövér, zöld gyöngyszemekkel teli tállal bement, Vera lehunyta a szemét. Szerette ezt a szépen gondozott szőlőlugast, a házat, a lakóit, a lusta délután csendjén halkan átszűrődő zümmögést a kaptárok felől. Elnehezült, elnyomta a zsongító, szokatlanul meleg koranyár. Talán el is szundikált, vagy csak az ébrenlét határáig vitték vissza merengő gondolatai az időben.
*
A gyönyörű lépcsőházban vidám csivitelést visszhangzottak a széles boltívek, ahogy a sok lány kitódult a tantermekből. A patinás, öreg épület szinte szeretettel ölelte körül a sok ifjú életet. Mint míves, régi blondel keret, egy üde virágcsokorról készült képet.
Akkoriban — a minden középiskolában kötelező — egyenruhát többnyire az unalmas kék köpeny jelentette. De voltak szerencsés kivételek. Mint ezek a lányok — vagy már az előttük járó évfolyamok egyike —, akik kiharcolták maguknak egyenköpeny helyett az egyforma, de nőies ruhát. Sötétkék alapon, kabátgomb nagyságú, fehér pettyekkel teleszórt, lágy esésű anyagot választottak. Fiatalos volt, csinos, de kizárta a flancot, kielégítve mindkét oldal fő követelményét. Akadt, akinek mégsem tetszett; szigorú tanárnak túl engedékeny, divatozni kívánkozó fruskáknak túl konzervatív egy darab volt ez.
Négy lány nevetgélt össze, miközben Vera gondolatai másutt jártak ugyan, mégis igyekezett velük tartani. Tizenhat évesen mi is lehet a legfőbb gond? Ruha, hajviselet, nagynak hitt, de valójában csak szerelemhez hasonló érzelmek és — legtöbbször utolsó helyre szorítva — a tanulás.
Vera nem is figyelt rájuk. Mari szökdécselt előtte a lépcsőn lefelé, de vissza-visszafordulva, mert a tegnapi randevúját mesélte. A hosszúra nyúlt Zsuzsi majszolt valamit, de fülelt, Klári nevetve beleszólt:
— Megcsókolt már végre?
— Persze, nem is egyszer — hadarta Mari —, mit képzelsz…
— Ó, seemmit, csupán azt, hogy „csak úgy” mondod.
Sértődötten vonta meg a vállát Mari, mégsem tiltakozott, mire hárman nevették ki. Aztán ő is velük nevetett, gondtalan, bakfis derűvel, hisz még minden lehet.
Vera előző este egy egyetemista fiúval randevúzott, sőt ma is menne, de nem kapott kimenőt Aputól. Szigorú és következetes volt az apja. Meg aztán olyan rövid a délután, annyi a dolga még ma.
— Vera, nagyon hallgatsz. Hogy van az anyukád? Ma is bemégy hozzá?
— Igen, bemegyek, de egyre jobban félek látni, mert olyan szívfacsaróan elmélázó lett, mintha nem is akarna arra figyelni, ami körülötte zajlik…
— Elkísérünk, jó?
— Jó, de úgyse jöhettek be velem.
A négy lány eddig mindent együtt csinált, mindent megbeszélt és a találkákat is beleértve mindenhová együtt ment. Táncolni azonban az utóbbi időben Vera nélkül jártak. A fiukkal is egyszerre ismerkedtek, de Vera nélkülük találkozott Pistával és bár akkor rögtön elújságolta, a másik három még nem is látta a fiút. Úgy gondolták, abból nem is lehet semmi, hiszen egy egyetemista már majdnem férfi…
— Azzal a Pistával nem találkoztál mostanában, akit a rokonodnál ismertél meg?
— De, tegnap voltunk sétálni… mára is hívott.
— És ezt csak így mondod? — álltak elé hirtelen. Zsuzsi kezében ottmaradt a falat.
— Nem volt semmi, minek mondanám? Megvárt a kapuban.
— Ne beszélj fiam, ez már igazi randi lesz, na hallod, ha ilyen soká is emlékszik rád! Már húsz éves! Fiam, az már többet is akarhat…— kotyogott Mari.
— Mégis. Mit beszélgettetek? — állta el a menekülés útját Klári.
— Mindenféléről.
— Csókolóztatok?
— Ha lesz valami, úgyis elmondom — tért ki a válasz elől Vera. — Ma nem találkozhatunk, mert én fogok vigyázni az öcsémre, megfázott, nem vihetem levegőre. Aztán Anyuhoz megyek.
— Te, én felmehetek hozzátok, vigyázok én a Lacikára. Ráérek…
— Jó, feljöhetsz, de Apu akkor se fog kiengedni.
— De kár! — sóhajtott Zsuzsi.
Még csicseregtek egy utcasaroknyit, aztán szétváltak útjaik, Vera és Klári villamosra szálltak, Mari ment jobbra, Zsuzsi balra.
Verának volt egy hároméves, aranyos kis testvére. Göndör fürtös haja épp olyan mézszőke volt, mint a nővérének, és amikor együtt látták őket, sokszor hitték őt a kisfiának. A suliban, a szinuszgörbét tanulva, valaki kitalálta, hogy az egyre erősebben fejlődő nőiség látható jeleit szinusznak becézi, így senki kívülálló nem fogja érteni, hogy miről suttognak. Ezért aztán hamarosan szűk és bő szinuszok szaladgáltak az osztályban. Vera a bő szinuszok közé soroltatott, fejlett ifjú hölgy volt.
Meglepetésére most Aput már otthon találta.
Az öccsén kívül egy halom mosnivaló is várta, apja pedig azzal a hírrel, hogy megint ő fog bemenni a kórházba, Verát pedig ma nem engedi sehova.
— Látni akarom. Egy ideje rohamosan fogy, a főorvossal is beszélni akarok.
Mióta a szép, fiatal Anyu beteg, mindenféle otthoni gondok szakadtak Vera nyakába. Lacikára délelőtt a vidékről felköltöztetett nagymama vigyázott. Főzött, etetett az igaz, de ennél többre nem telt a kényelemre inkább hajló aktivitásából. Mire Vera hazaért az iskolából, egyetlen tiszta edény nem maradt a kredenc mélyén. A konyha, amit reggel patika-tisztán hagyott hátra, épphogy el nem szaladt. Apu, ha véletlenül előbb érkezett haza és így futott a lakás, megpróbált valamit helyrehozni, de aztán jobbnak látta csak lemosni a maszat nagyját Lacikáról és bemenni vele a szobába játszani, amíg el nem nyelte végül egy fotel. Lacika a szétrakott újságokat felszedegette, hóna alá csapta és éktelen kiabálással járta körbe szunyókáló apját:
— Úságos badok! Úúsáágos! Úságot vedenek, Madaa Memzset…
Elnézte őt Apu és szeme el-elhomályosult.
Míg gyógyulást remélt, minden látogatáskor sietett a kórházba. Aztán, ahogy a várt javulás a visszájára fordult, külön engedéllyel már naponta, Verával felváltva jártak be.
Anyu egyre ijesztőbben soványodott, tudták, tehetetlenek, úgy fogy el, mint a gyertya.
Amikor a daganatot észlelték, terhes volt. Egyszerre tudatták vele áldott és kétségbeejtő állapotát. Akkor abban reménykedett, ha megszüli a gyermeket, talán eltűnik az a szörnyűség belőle. Nem így történt. Lacika megszületett. Két évig egészen jól érezte magát, de ez, kis haladéknak bizonyult csupán.
Az addigi nyugodt életük felborult. Az osztálytársak nem igazán tudtak arról, hogyan él Vera. Csak a három barátnő látott bele valamicskét, de ők is menekültek a gondjai elől. A tini lányok szívesen hiszik azt, hogy a végzet nem is létezhet.
Most még ő sem értett semmit. Ahhoz, hogy felfogja, mi is következhet, túlságosan fiatal volt, tele tennivalókkal. Fő dolga a tanulás lett volna, amiből könyörtelenül kizökkentette az eddigi életükhöz mérten szokatlan, de már mindennapos rumli, ami otthon fogadta.
Ezért, amit nem talált rendben, azt előbb rendbe tette. Miután takarított, mosott, vasalt, este patyolatra fürdetve Lacikát átadta Apunak — aki mesélt neki és elaltatta —, csak akkor térhetett vissza a saját életéhez, éjszakába nyúló órákig tanult. Apu azt gondolta, szülői kötelezettségének eleget tett azzal, hogy idehozta a mamát. Látta ő, hogy amire hazaér, legtöbbször minden ragyog, azt is, hogy Vera hajszolt, de hát itt a Mama, és milyen jó, hogy itt van velük, így mégsem szakad minden házimunka a fiatalka lánya nyakába… Nem kutatta, ki, mit végzett el.
Mama szerint pedig dolgozzon csak Vera, az nem fog megártani, ha egy lány megtanul rendben tartani egy családot.
— Én ennyi idős koromban már…— példálózott, és kényelmesen elcsoszogott vásott papucsában.
Vera meg nem panaszkodott. Csak egyre fáradtabban indult az iskolába.
Két éve már annak, hogy nagynénjénél meglátta őt Pista. Először idősebbnek gondolta a formás lányt, kicsit furcsállotta is, hogy milyen félénk, aztán megtudta, hogy még csak általános iskolás.
Izgalmas, új helyzet volt ez Verának. Élete első randevúja következett akkor. Elmondta Anyunak, hogy kivel szeretne találkozni. Anyu megsimogatta az arcát, és azt mondta:
— Ó, az én nagylányom! Észre sem vesszük és már nő lesz belőle. Légy nagyon igényes. Az élet nagyon szép tud lenni, és minden eljön a maga idején… Ne siettesd.
Pista ott állt a megbeszélt helyen.
Vera látszólag nyugodtan lépkedett felé, de kislányszíve kalapált.
Kéz a kézben ballagtak a parkban, leültek egy padra. Pista átfogta a vállát. Halk beszélgetésüket senki nem zavarta.
— Nekem vissza kell indulnom, ne kísérj, hátha meglát valaki.
— Ki látna meg? Különben is, ha akarod, megmondom apádnak, hogy járni szeretnék veled, azt nem tilthatja meg.
— Dehogynem! Túl fiatal vagyok ehhez, azt mondta…
Pista maga felé fordította.
— Egyszer el kell kezdeni. Szeretnélek megcsókolni, ne félj, attól még semmi bajod sem lehet. — És simogatta a haját, az arcát, nyakát. A tizennégy éves Verát egy eddig ismeretlen bizsergés járta át. A csóktól kissé megriadt, de akarta. Aztán az idegen kéz az enciánkék pulóverre siklott, ott, ahol a ”bő szinusz” feszítette. Hirtelen kibontakozott a szorosabbá váló ölelésből, a fiú arcába nézett és furcsa fényeket látott a szemében.
— Megyek, engedj! — eltolta magától és gyors léptekkel indult.
— Holnap is várlak! — kiáltott még utána Pista, ő csak intett, nem nézett vissza.
Nem attól ijedt meg, amit ők ketten tettek. Nem volt ennyire tudatlan. Várta és kívánta, hogy amiről a barátnőivel suttogni szoktak, az bekövetkezzen. Hanem hirtelen felderengett egy kép. Az, amikor benyitott a szülei szobájába, ők ott álltak egymást átölelve és nem értette, Anyu mitől reszket. Most ő reszketett. Arra döbbent rá, hogy ő mostmár nőnek számít.
Eltelt két év, Pistával azóta nem találkozott, a napokban látták meg egymást újra a villamoson. Találkozni akart vele este és neki sikerült is szakítani erre egy félórát. Bár nem érezte túl fontosnak, mégis szeretett volna elmenni ma is, csak sétálni egy fiúval, mint a többi lány… Nem érez semmi különöset iránta, de azért jó volna gond nélkül vele menni… Tavaszi levegőt szívni… csak úgy!
Meg kellett várnia, hogy Apu elmenjen, addig legalább kimosott, aztán erre a harmadik találkozóra mégis kiszökött. — Csak egy pár percre — gondolta…
— Nem maradhatok soká, mert az öcsémet a Mamával hagytam…— sietett közölni azonnal, nem tehette hozzá, hogy a kitakarított lakást félti a legjobban.
A csók ízetlen volt, a gondolatai azon jártak, hogy holnap dolgozatot fognak írni, ha Mama összecsöpögteti a konyhát, akkor azt még előbb fel is kell mosnia.
— Ne haragudj, elmegyek és nem is jövök egyhamar.
— De mi a baj?
— Semmi. Azaz nem lesz időm. — Azt, hogy anyu kórházban van, már nem mondta ki. Nem tartozik az erre a fiúra. Senkire se tartozik…
Másnap az orrfacsaró fertőtlenítőszag elől menekülve rohant a folyosón. Szorongva, óvatosan nyitott be a fehér ajtón, nem nyikordult, Anyu nem vette észre a belépését. Az ablaknál ült a pléddel bélelt karosszékben, haja, a gyönyörű, fényes, loknis haja hogy megfakult! Most hevenyészve feltűzte, pár tincs a tarkójára hullt. Ekkor vette észre, milyen vékonyka lett az a nemrég még gömbölyű nyaka.
A beáramló fény glóriával vette körül a fejét, átszűrődött a megritkult szálakon, még a füle is áttetsző lett tőle. Vera döbbenten állt, lába a kórterem padlójához nőtt. Szívét jeges marok szorította össze, lenyelte feltoluló könnyeit. Aztán erőt vett magán. Odavánszorgott hozzá, finoman érintette a hegyesre fogyott vállát.
— Anyu — szólt gyöngéden.
— Nézd, milyen szép tavasz van kint — mondta meg sem mozdulva anyja. Arcát sem fordította felé és ennek most örült Vera.
Aztán mégis beszélgetett vele, de egyre csak nézte a fát, az eget — az ablakon át.
Vera kint a folyosón már nem is érezte a kellemetlen kórház szagot sem. Lezuhant egy fehérre festett, kemény padra és robbant belőle a zokogás.
*
Két hónap múlva falusi kertkapu elé ért a lány. A fekete ruha még jobban kiemelte szikrázó szőkeségét. Némán állt, a homokban játszó kisfiút figyelte.
— Diókácsát sütök neked, jó?
A kutyának magyarázott, az eddig lustán hevert mellette, de észlelve a látogatót, felugrott, faképnél hagyva kis barátját. Jól ismerte a lányt, örömmel vakkantott és rohant elé.
Lacika guggolásából arra lesett és elhajította a homokozó lapátot.
— Vevaa!! — ujjongott és repült a kitárt karokba.
Vera arcát a puha vállak közé fúrta majd onnét emelte szemét a konyhából kiszaladó Blanka nénire. Az meg csak rápillantott a fekete ruhára és szája elé kapta a kezét. Aztán szorosan magához ölelte a két gyereket, némán, mert ide nem kellettek szavak.
— Egyenesen ide jöttem, tudtam, hogy Lacikát itt találom… mamát értesíteni sem volt időm. Otthon lehet? — hadarta, amikor a szerető karokból kibontakozott.
— Biztosan, Verikém — súgta az asszony, erre futotta csak az erejéből.
Jó szomszédok voltak a családdal, pici korától ismerte Verát is — lánya barátnőjét —, sajátjaként szerette. Hozzájuk szinte hazajártak, ő is, a kisfiú is. Mamával egész nyáron itt tartózkodtak a faluban, de Lacika jóformán csak aludni ment haza.
Várták Verát is nyaralni, mint minden nyáron, de idén a beteg közelében kellett maradnia. Többé már nem kell.
— Meddig leszel?
— Csak érte jöttem — szorította magához az öccsét. — Aztán a temetés után majd tovább maradunk…
*
A temetőben a család állta körül a nyitott sírt. Volt egy-két barát is és szomszédok az erzsébeti házból. Lacika csendesen ült nagynénje karján. Neki azt mondták, szépen kell viselkedni, mert Anyukának énekelnek, hogy többé ne fájjon neki semmi.
Csak akkor kiáltott nagyot a csendes zsolozsma alatt, amikor a koporsót lassan ereszteni kezdték a kötelek…
— Hova visitek azs én anumat? — és sírni kezdett.
Senki nem mondta a kicsinek, hogy az a díszes, virággal borított doboz mit rejt magában. Apjának megrogyott a lába, Vera vállába kapaszkodott eddig, de most elküldte:
— Menj, vigasztald meg.
Vera átvette az öccsét, felmutatott az égre, arcán végigfolytak a könnyek.
— Nézd azt a felhőcskét Lacika. Anyu ott száll, és ezután onnét vigyáz majd ránk.
Az ég tiszta volt, csak az a kicsike felhőfoszlány úszott rajta.
*
Az akkor három éves Lacikát úgy nevelte fel Vera, mint később a gyermekeit.
Már akkor tudta, hogy ő óvónő lesz, amikor naponta kellett az öccséért mennie az óvodába.
Mama visszaköltözhetett falura, ahol Lacika a nyarakat nála töltötte.
Reggel szinte az ágyából szökött Blankáékhoz a fiúcska, Mama néha átnézett rá.
— Jaj, mindig itt van láb alatt ez a gyerek!
— Semmi baj vele, hiányozna már, ha nem jönne. Ő már a mi fiúnk is…
— Ha rosszul viseli magát, csak úgy, mintha a saját gyereke volna…— nevetett a mama és estefelé jött csak a kis lurkóért.
Tapsi kutya folyton a nyomában járt, néha orvul megnyalta az arcát, akkor sértődötten fordult felé Lacika:
— Naaa, icsi ucsa, ám nem Lacit!
A déli terítésnél mindig segíteni akart, többször kíváncsian belesett a konyhába, aztán titokzatos arccal közölte:
— Lepetés is lesz! — mert olyan finomságot fedezett fel, amit ő nagyon szeret.
Dezső bácsival együtt mentek nagy dinnyéket vásárolni, olyankor nehezen akart véget érni az ebéd, hogy végre a „dinda” kerülhessen az asztalra.
Útközben versikéket tanított Dezső bácsi, olyanokat, amilyent ő is tanult kisfiú korában.
— Muti molnár macskája… — Lacika lelkesen ismételte — miregve-morogva ment a malomba — folytatta a bácsi.
— Ideeen… — bizonytalanodott el a gyerek, nem mondta ki, mert hát mi az, hogy „miregve”…?
*
Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte a többieket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet.
— Apu. Vehetek valami anyagot a szalagavató bálra? — kockáztatta meg egy este, egyenesen a lényeget mondva ki. — Apu felnézett az újságjából.
— Anyagot? Minek?
— Hát ruhának…
— Nem jó, ami van? Kinőtted?
— Apu, már nem növök ki ruhákat. Báli ruhám még nincsen, mibe menjek?
— Hát vegyél. Mennyit adjak?
— Még nem tudom, de megnézem. Marika néni megvarrja…
„Na, ez könnyen ment” — gondolta a lány csodálkozva egy kicsit. Másnap bement Marika nénihez.
— Ó, ne vacakoljunk anyagok keresésével, jobban és olcsóbban meg tudjuk oldani, szívem. Ide nézz. — Kiemelt a szekrényből valami csodát.
Ahogy megfordult vele, repült, mint egy felhő, suhant, mint az álom.
Indigókék, selyem és muszlin, több réteg alsószoknyával, húzva és raffolva… akár a mesében. Pehelykönnyű volt, finom, mégis egyszerűen nagyszerű.
— Mi ez? — csodálkozott rá Vera, és alig merte érinteni.
— Ne félj, ez csak nylon, amerikai csomagból van, de ha nincs rá pénzed, egy alkalomra megszerzem neked.
— Felpróbálhatom? Jönnek a lányok délután, megmutathatom?
— Vidd, csak nagyon vigyázz rá! — simogatta meg az arcát a varrónő, hisz sejtette, mekkora örömöt szerez most ennek a szegény gyereklánynak. Tudta, mi volt és sejtette, mi vár még rá.
— Ehhez csak egy magassarkú cipő kell, fiam! — fontoskodott Mari.
Vera nem is hitte, hogy aki a tükörből visszanéz rá, az tényleg ő. A lányok kicsit irigykedve állták körül. A térdig érő, bő szoknyában forgolódva talált rá Apu.
— Te meg mit csinálsz itt? — kérdezte, aztán amikor szembefordult vele a lánya, elakadt lélegzettel nézte. Ott állt boldogan, sugárzó szőkén egy estélyruhás hölgy, egy érett, szép nő. Ezt nem lehetett elviselni! Az ő kicsi Verája…? Ezzel a dekoltázzsal, kihívó, feszes derékkal!
— Ezt vetted? Ezt akarod felvenni, ebben kimenni az emberek közé? Arról szó sem lehet. Nem csinálhatsz magadból k….t! Csitri vagy, ez nem való rád!
— De apu, ez csak egy báli ruha, és nem is kell megvenni, kölcsön kapom…
— Most azonnal leveted, és többé nem akarok erről hallani!
Vera az éjszaka csendjében összekulcsolta a két kezét. Befelé folytak a könnyei.
— Anyu, anyukám! Annyira hiányzol! Miért hagytál itt minket? … Ugye te azt akarnád, hogy én legyek a legszebb a bálon?
A ruha végül Klárié lett, mert neki kicsit kellett csak igazítani a derekán. Vera a vajszínű santungban mehetett — de legalább mehetett — a szalagavató bálba, ami — végülis — iskolai rendezvény. Arra kapott engedélyt Aputól.
Amíg a többi lány programokon törte a fejét, addig Vera azon, hogy mit kell vásárolnia, mielőtt hazamegy a gimiből.
A könyvei mellett tömött szatyrokkal érkezett Lacikáért egy szép, nyári napon is az oviba. Egész úton selypítve beszélgetett, csacsogott a gyerek, aztán a kapujukhoz érve felkiáltott:
— Itt van a Tyutyu! Megkéldezsem, megjavítja-e a blingámat. Belagadt. — Toporogva várta, amíg nővére ajtót nyitott. És nyögve cipelte a kis kerékpárt a nála egy évvel idősebb barátjához.
Alig rakta le a csomagokat Vera, épp’ ki akart bújni az iskolai pöttyös ruhából, amikor vértől csöpögő kézzel botorkált fel a lépcsőn Lacika.
— Úristen, mit csináltál?
— Meg akaltuk selelni — ordította sírva a sebesült. A biciklilánc kapta be a csöpp ujját. Vera rémülten állította a mosdóhoz a gyereket, sietve kapcsolta vissza egyenruhájának derekát. Lacika elcsendesedve hüppögött, nézte a kagylóba potyogó piros cseppeket.
— Segén kis filú —, sajnálta magát hatalmasat sóhajtva, de már kapta is ölbe a nővére és futott vele a rendelőbe, ahol bepólyálták a komoly sérülést.
— Két nap múlva hozza vissza anyuka ezt a legénykét, kicseréljük a kötést, aztán mire katona lesz, elfelejti az egészet — nyomott barackot a gyerek fejére a doktor bácsi.
*
Vera felriadt a lugas alatt. Lacika állt a kertkapunál két húsz éves fiúval. Egyetemi évfolyamtársait vitte a régi falusi házba. Meg akarta mutatni nekik emlékezetes játszóhelyének színterét Blanka néninél.
— Elhoztam az otthon felejtett kisplédet is nektek — nevetett nővérére.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.16. @ 19:23 :: Pápay Aranka