Annyira fáj:
hangod hiánya égeti
testem.
Mondd,
te bírod nélkülem?
Vagy ugyanúgy fázol,
mint az árván maradt csillagok?
Mert én az vagyok,
s bár a kemény vaskapumat
büszkén bezártam,
a kapu elé álltam,
ott vártam,
hátha jössz felém,
s mondod majd, hogy:
annyira fáj,
hangod hiánya égeti bőrömet…
De nem jöttél:
az éjfél, mint mágnes
vonzotta magához a perceket…
Porosodó csillagok közt
a tejút is megfakult.
A tegnap már múlt,
s nem emléknek akartalak,
csak magamnak.
Önzőn, álmokat faragtam,
sírtam és kacagtam:
most semmim sincsen már.
Nem mozdul a szám
sem sírásra,
sem nevetésre,
csak pillantásodat
simogatom,
fejemet öledbe sosem hajthatom.
Fáj nagyon:
hangod hiányától megbénulok,
csak állok még, s nézem
a sok porosodó csillagot.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.09. @ 08:01 :: Ruder Jana
