Miután a Magyar Állam Vasutak 50 évi szolgálat letöltése jutalmául kiszuperálta, már csak unokáinak és a város peremén terpeszkedő kiskertjének élt.
Soha nem voltak nagyra törő álmai, sőt, pénze sem annyi, hogy lehessenek…
Kezdte mint krampács, aztán vonalbejáróvá érett, később a vasúti kocsik kerekeinek állapotfelmérését is rábízták.
Az idő multával – és kisebb-nagyobb iskolák elvégzése után – a forgalmisták női szíveket dobogtató egyenruháját húzhatta magára.
Fess emberré cseperedett.
A forgalmi irodától három utcára vett egy takaros, palatetős, fenyőtornácos házat. A végében meglehetősen nagy kert nyújtózkodott. Mi más kellhet egy élni vágyó vidéki embernek!
Vályogtéglából épült ugyan, de legalább télen jól tartja a meleget, nyáron meg hűvös, mint diófa alatt várakozó asztali bor (szokta mondogatni).
Már csak a szerelem hiányzott, de az is jött hamarosan…
Jött és elsepert minden akadályt.
Ismerték egymást.
Talán már gyerekkoruk óta, hiszen szőkén sugárzó szíve hölgye a szomszéd faluból járt át vonattal a városba dolgozni.
Óhatatlanul az ő szolgálathelyét is nap, mint nap érintette.
Járt még egy darabig – aztán már innen, a harmadik utcából.
Jöttek a gyerekek, múltak az évek, a „segédtisztné”-ből „tisztné” lett
A nagyobbik fiú az orvosira, az egy évvel fiatalabb az agrárra nyert felvételt.
Nem volt kérdés, a rejtelmes városba költöznek mindannyian.
A portát jó árban sikerült eladni, még a kiszolgált górét is otthagyta ráadásnak.
Előkerültek a spórolt pénzek… sőt, néhány ékszer is az urbanizáció áldozatává esett. A cél szentesedett egy állomáshoz közeli bérházi lakás tizenkilencedik emeletének képében.
– Jó közlekedés, és tiszta levegő – magyarázta a város egyetlen toronyházába költözésének apropóját. A további kétkedőket portaszolgálati biztonsággal és felhőket érintő csenddel szerelte le.
Fontos: a család egyben maradt.
Az áthelyezési kérelmét a főnökség jóváhagyta, ám beosztása sajnos csúnyán megsínylette.
Fix bére maradt ugyan, így pótlékok nélkül nem sokra rúgott, és hátul, a raktárban túlórára nemigen volt még precedens.
A fiúk iskola végeztével kiröppentek, a nagyobbik külföldre szerződött, míg öccse egyéni vállalkozásba kezdett egy városukhoz közeli településen.
Magukra maradtak.
Lentebb költöztek tíz emeletet, no és kaptak valamicskét a másfeles különbözetiért – zsebbe.
Együtt, kéz a kézben jártak piacra a nyugdíjasok megfontolt vásárlástervével vértezve.
Aztán asszonya egyre inkább elmaradt mellőle.
Nem akart már lejönni.
Gyűlölte az utcán heverő számtalan hepehupát, a magas járdaszegélyeket, a türelmetlen autósok szitkozódását, míg a végtelen zebrán a túloldalra botorkál.
Nem szerette saját magát sem.
Öreg lett.
Nyűg.
Hasztalan lom.
A társadalom peremére penderített koldus.
Kényelmetlen kelés, ami olykor-olykor kötszerért nyüszít…
Kedvese iránti szeretete és unokái táplálták még pislákoló életkedvét.
Aznap délutánra jócskán pakolt elemózsiát férjurának – így, tavasszal mindig későig elszöszmötöl a kertben. Látott néhány szerszámot is a kijárathoz készítve és két nagyobb méretű, csinosra gyalult akác deszkát. Biztosan a kerítést kezdték ki a kóbor kutyák és Papa a foghíjak pótlásához lát.
Az öreg rendje s módja szerint felcihelődött, a liftajtóból még egyszer biztosította szerető nejét, hogy az ötös busszal mindenképp hazajön, és a tegnapról megmaradt kolbászos lecsót együtt költik el.
Kétszáz méternyit battyogott, míg a buszmegállóhoz ért. Néhányan bólintottak felé, látásból ismerték. Ilyenkor hétvégén ezt a járatot szinte csak a kiskerttulajdonosok töltik meg. Úgy tíz- tizenöt ácsorgó topogott, közöttük néhány aggott korú is.
Az egyetlen pad, ülésre alkalmatlanul árválkodott a járda peremén, réges-rég vandálok martalékává vált. Egy elárvult léce maradt ép, a másik kettőt felszaggatták. Erre senki nem mert rátelepedni, túl gyengének mutatkozott, és a ruházatot bizonyára jól átszabdalná.
Az öreg helyet kért a megbecstelenített ülőalkalmatosság körül téblábolóktól. A magával hozott alkatrészeket lerakta és módszeresen a sérült köztéri elem javításához kezdett.
Bár soha ne tette volna…
Serényen mért, fűrészelt, csavarozott – 78 éves korát meghazudtolva egész ütemesen haladt a reparálással.
Ő nem, ám a buszra várók érzékelték, hogy a buszöbölbe egy rendőrautó parkolt le. Az autó tetején trónoló fényszörnyeteget bekapcsolták, majd, mint a western filmek párbajhősei, hanyag „eleganciával” a nép közzé lejtettek.
(Filmeken, a nagyjelentben, messziről jött hősszerelmes partot ér, a vad rengeteg nem áll már elé. Utat enged, hiszen sok ezer veszélyen van túl, most hadd mehessen kedvese szomjoltó csókjáért… )
No’ így nyílt szét a téblábolók kis csoportja a rend őrzői előtt, noha a líra innentől drámába fordult.
A két fiatal, erősen hízásnak indult közeg felszólította a gyanútlanul szorgoskodó szamaritánust, hogy haladéktalanul fejezze be a köztéri tárgy rongálását, és hitelt érdemlően igazolja magát. Az öreg teljes joggal azt hitte, hogy egy tévéműsor különböző átveréssel nézőket bolondító játékába cseppent.
Gondolta, azonnal kész – „most nincs ideje hülyeségekre” – és talán e gondolatokat a bajusza alatt hanggá is morzsolta.
Ez volt a pont, mikor a hatalom két fattya halált megvető bátorsággal, képernyőről a Los Angeles-i kollégáktól tanultakat kamatoztatva teperték le társadalmunk fenegyerekét.
A bácsit arccal földre nyomták, kezeit kíméletlenül hátra bilincselték.
– Majd bent megtanítlak tiszteletre, te vén szar nyugdíjas, mit képzelsz, tiétek az egész világ?! Suttogta az egyik a halálra rémült apóka fülébe.
A járőr-kocsihoz rángatták, és most a változatosság kedvéért a másik szelindek ordított közvetlen közelről a „bandita” képébe: – Letartóztatom közvagyon rongálása és rendőrrel való szembenállás miatt!
Mire az elképedt nép eszmélt, a renitens nyugdíjast már rabosították az őrsön – ujjlenyomat, fotó, miegymás.. Az otthagyott szerszámos táska és két ímmel-ámmal felcsavarozott deszka emlékeztette a várakozókat, hogy előbb történt itt egy felejthető affér.
Szeretett volna hazatelefonálni, tudatni, megvan, nem tűnt el.
Nem engedték neki.
Utólag kiderült, a közeli forgalmi irodából riasztották a rendőröket, mert onnan úgy tűnt, mintha valaki a padot trancsírozná…
Az őrsön mindenki érezte, a két buzgómócsing alaposan mellé lőtt, de ez már legyen az ő gondjuk – gondolták, tehát folytatták az eljárást. Az öregre nem nagyon volt mit bizonyítani, viszont a sérüléseit egy fiatal (egyébiránt lelkes) hadnagy súlyosnak ítélte.
Mentőt hívott.
A mentőorvos kiugróan magas vérnyomást és vércukorszintet konstatált. Megvárta, míg a gyógyszerek hatása jelentkezik, csak aztán hagyta ott betegét.
Megsemmisült daccal utasította el a jegyzőkönyvben foglaltak aláírását, viszont nyomban követelte, vigyék látleletet vetetni.
Felesége és fia eközben kétségbeesve kereste…
Cellája ajtaja 19 órakor nyílt ki. Egy belső használatú autó vitte ki a helyszínre. Le kellet néki szerelni az otthonról hozott léceket és a régi törött csonkokat visszacsavarozni.
Helyreállt a REND.
Hazabotorkált. A fogasnál lecihelődött. Felesége halálra rémülten vonta kérdőre.
Aznap nem beszélt.
Másnap csak keveset.
Harmadnap csendben elmormolta.
Megölték ott bent.
Sárba tiporták
Szégyenülten vackában kushadt.
A szomszéd járt nékik bevásárolni.
Kriminél a tévét átkapcsolta.
Egy nap a megmaradt deszkákból takaros keresztet eszkábált.
Akác.
„Erős, mint az acél, jó lesz fejfának” – gondolta. Berakta a komód háta mögé.
Egyszerre távoztak, összeölelkezve, szelíden.
A kiskerttulajdonosok máig dohognak a vandálok gaztettein.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.06. @ 10:31 :: Serfőző Attila
