Tudod, tizennyolc évig ?riztem gondosan azt az amerikai zászlót. Mindvégig „legrangosabb" szekrényemben tartottam, hogy még véletlenül se rongálódjon meg. Id?nként, ha éppen el voltam ken?dve, el?vettem a szekrényb?l, kiteregettem, s perceken belül visszavarázsolta életkedvemet. Én mondom, varázsereje volt annak a zászlónak.
Nekem elhiheted, csak látszólag volt egy egyszer? festett vászondarab, ahogy azt az imént mondtad. Mert mihelyt ráirányítottam tekintetemet, egy másik világban éreztem magam. A kék alapon szikrázó csillagok hirtelen kiszakadtak kétdimenziós cellájukból, s körülragyogták egész lényemet. Mintha magam is csillaggá változtam volna arra a kis id?re. Felszabadultam. Szabadnak éreztem magam. Súlytalannak, gondtalannak. S ha olyankor véletlenül valaki megzavarta a szertartást, hullócsillag sebességével tört meg a varázs. Visszazuhantam a jelenbe. Vagy a semmibe? Már magam sem tudom pontosan, mert annyira érdemtelennek t?nt a valóság, akár a rózsaszín álmából felébresztett ember számára.
Annak a zászlónak története volt. Méghozzá nem is akármilyen! Emberi sorsok pecsétel?dtek meg varázserejét?l. Egyszerre jelentette az életet és a halált, a szabadságot és a rabságot, a mennyországot és a poklot. Egyszerre volt gyógy- és kábítószer, ambrózia és vitriol, gyönyör és fájdalom.
A Duna – Fekete-tenger csatornánál kezd?dött az egész. Mikor a vállalattól odavezényeltek bennünket, kamionsof?rök lettünk. Mind a négyen. A zászlót Viktor barátom találta kamionfülkéje irattartójában, szépen összet?rögetve. Mint azt kés?bb a szóbeszédb?l megtudtuk, a kamion el?z? sof?rje rejthette el oda, miel?tt elvitték a szeku emberei. Hová vitték, ne kérdezd, mert azóta sem hallott senki semmit fel?le. Állítólag a családja sem tudta meg soha, hogy valójában mi történt vele…
Bizony, Viktor barátom, miután megtalálta a zászlót, teljesen megváltozott. Nem véletlenül említettem az el?bb a zászló varázserejét… Hiába mosolyogsz, a tapasztalat beszél bel?lem, nem az alkohol. Hiába nézel rám úgy, mintha meghibbantam volna, mert tisztában vagyok azzal, amit mondok… Szóval, Viktor barátom, aki korábban egyáltalán nem volt lázongó típusú ember, hirtelen megváltozott. Az addig alázatos, visszahúzódó, majdhogynem szolgalelk? bajtársam egyik napról a másikra igazi forradalmárrá változott. Kizárólag saját értékrendje és lelkiismerete szerint volt hajlandó élni és dolgozni, s a brigádos egyre nehezebben tudott neki parancsolni. Többé nem vett részt az ad-hoc pártgy?léseken, nem volt hajlandó párttagságit fizetni s végignézni a televízióban a kongresszusi tudósításokat. Ha valakit igazságtalanság, sérelem ért, Viktor nyomban fellázadt. Sziklaszilárdan állt ki a saját és a mások jogai mellett. Egyszóval: az addig parancsszóra lép? lóból igazi hamisítatlan és betörhetetlen musztáng lett.
A zászlót már a megtalálás másnapján kifüggesztette kamionja vezet?fülkéjének hátsó ablakára, hogy minden percben érezze a varázser?t. Tréfálkozva cowboy-nak becéztük Viktort. A becenév ráragadásában annak is szerepe volt, hogy valahonnan – Isten tudja, honnan – szerzett magának egy igazi cowboy-kalapot. Attól soha nem volt hajlandó megválni. Még álmában is fején tartotta azt, szemét takarva le vele. Csupán zuhanyozás közben lehetett kalap nélkül látni. Hecceltük is eleget, bár titokban valamennyien csodáltuk gerincességét, merészségét. ?testesítette meg mindazt, ami bel?lünk hiányzott s amire titokban valamennyien vágytunk. Csak nekünk éppen nem volt elég bátorságunk szabadjára engedni vágyainkat, gondolatainkat.
Az elején nem is volt az ügynek különösebb visszhangja. Hivatalosan úgy könyveltük el Viktort, mint egy udvari bolondot, egy színes foltocskát a szürke hétköznapokban. Mindannyiunk számára ez volt a legveszélytelenebb hozzáállás. Amit ténylegesen gondoltunk róla, azt hétpecsétes titokként ?riztük magunkban.
Hanem egyszer arra járt egy piroskönyves fejes, s bizony egyáltalán nem volt elragadtatva a „látványtól". Felindultságát leplezve a munkások el?tt, a munkavezet?höz fordult magyarázatért. Megígértette vele, hogy mire még egyszer meglátogatja a telepet, rendet teremt, s megleckézteti a f?benjáró b?nt elkövet? elvtársat. A munkavezet? természetesen hajbókolva megígérte, hogy minden t?le telhet?t megtesz a helyzet normalizálása érdekében. Fogadkozott, ne érje meg a XIV. pártkongresszust, ha nem farag Viktorból példás kommunistát. Magában tudta ugyan a munkavezet?, hogy nem lesz könny? dolga, de azzal is tisztában volt, hogy a fels?bb utasítás be nem tartásáért mi jár.
A telepvezet? el?ször csak burkoltan célozgatott a dologra, nem merte nevén nevezni a gyermeket. Els? érve az volt, hogy veszélyes lehet, ha a hátsó ablakok nem biztosítanak a vezet? számára megfelel? kilátást. Könnyen baleset lehet bel?le. Viktor ezt könnyen hárította, mondván, hogy autójának azért van két „bazi nagy" visszapillantó tükre, hogy ellen?rizni tudja, mi zajlik a kocsi mögött. A megemelt raktért?l különben sem tudná hasznát venni az ablakoknak.
Látván a telepvezet?, hogy els? terve nem vált be, durvább módszerhez folyamodott. Kisel?adást tartott arról, hogy a kamion az állam becses tulajdona, s nem holmi rögtönzött legénylakás. Az állami tulajdon megrongálásáért pedig komoly büntetés jár. Ez sem gy?zte meg Viktort. Mikor a telepvezet? rátért barátom öltözködési szokásainak a kritikai elemzésére, Viktor a szemébe nézett, s félreérthetetlen komolysággal közölte: „Ha nem szállsz le rólam, úgy felrúglak, hogy leolvasod a Göncölszekér alvázszámát!".
Ezzel végképp lefegyverezte a telepvezet?t. Többé nem próbálkozott Viktor jó útra terelésével. Rájött: ha szavakkal nem tudta betörni Viktort, fizikai er?szakkal ez még annyira sem fog sikerülni. Elvégre nem tartoztak egy súlycsoportba.
Hanem a piroskönyves fejes néhány nap múlva visszatért a telepre. Ha lett volna neki, haját tépte volna az idegességt?l, mikor a telepvezet? harakiri-szer? beletör?déssel közölte vele, hogy cs?döt mondtak próbálkozásai. Az elvtárs nem tudta elképzelni, hogy mer bárki is ellenszegülni az ? utasításainak. Rangjából ered? fölénye, büszkesége nem engedte beletör?dni a dologba. Azonnal összehívatta munkagy?lésre a dolgozókat. Indulatoktól f?tött, rögtönzött szónoklatot tartott az egyén és a közösség viszonyáról, a bomlasztó elemeknek a munkamorálra gyakorolt káros hatásáról satöbbi, satöbbi. Szájából csak úgy röpködtek az "istá"-ra végz?d? szavak. Tücsköt-bogarat Viktor fejére olvasott. Csak akkor vette észre, hogy Viktor tulajdonképpen nincs is jelen a miatta összehívott gy?lésen, amikor erélyesen megparancsolta, hogy lépjen ki a csoport elé s gyakoroljon önkritikát, ha nem akarja teljesen elveszíteni a párt beléje vetett bizalmát.
Viktor éppen ebéd utáni pihen?jét élvezte egy vájatban, ahol árnyék volt. A fejes többször is utánaküldött, de Viktor nem volt hajlandó a hatalmasság színe elé járulni. Azt üzente, ha akar t?le valamit az elvtárs, fáradjon oda hozzá, mert neki éppen most van a pihen?je, s az egésznapos robotolás után mindenkinek joga van egy kis sziesztára.
Az elvtársnak nem volt más választása, büszkeségét félretéve odavonult Viktorhoz. Jóformán oda sem ért, s el is kezdte a dorgálást. Nagyjából megismételte munkagy?lési szónoklatát, majd várta, hogy Viktor megbánást tanúsítson. Ez nem következett be. Helyette Viktor ezt mondta: „Én sem szólok bele abba, hogy mit csináljon, hogy öltözködjön, maga se osztogasson nekem tanácsokat, parancsokat!".
Az elvtárs ett?l irtó dühös lett. Vérvörös fejjel, habzó szájjal, heves gesztusokkal és rostálatlan szavakkal próbált felülkerekedni. Viktor t?rte egy darabig a kirohanást, de végül ráordított a szinte már önkívületi állapotban lév? vezérre: „Pofa be!" Az elvtársat ez néhány másodpercre lebénította ugyan, de aztán újból próbálkozott, ezúttal már ordítva, csapkodva próbálta nyomatékosítani szavait. Ez aztán Viktort is feldühítette. Lassú mozdulatokkal felállt, odament az elvtárshoz, s behúzott neki egyet. Az elvtárs nyomban elterült. Düht?l vörös arcán szinte észrevétlenül csordogált végig a vér. Mintha mi sem történt volna, Viktor csak ennyit mondott: „A pihen?nek vége. Ideje dolgozni.". Azzal beült kamionjába, beindította azt, s elindult.
Az este már nem kapta Viktort a telepen. Öt rend?r kellett ahhoz, hogy megbilincseljék, autóba tegyék, s elvigyék. Azóta sem látta senki. Bár beszélték, hogy az úton sikerült megszöknie, s most valahol Amerikában él. Avatottabbak azt is tudni vélték, hogy odaát saját farmot m?ködtet. Hogy ?szinte legyek, én nem igazán hiszem. Tudom, hogy csak a remény mondatja ezt az emberekkel. Bár csodák még léteznek. Megeshet, hogy egy napon levelet hoz t?le a postás. Amerikai zászlós bélyeggel a borítékon…
Viktor kamionjáról nekem kellett levennem és elégetnem az amerikai zászlót. Valahogy nem éreztem magamban elég er?t arra, hogy lángra lobbantsam. Ma már tudom, jó döntés volt elrejteni azt a lobogót…
Legutóbbi módosítás: 2008.02.18. @ 13:37 :: Tamási Attila