Nyolcvankett?ben vette Apám
kétszáz darab téglaszín? százasért,
s ámulva néztem,
ahogy a fonnyadt öregasszony
pénzt olvas a csikós-t?zhely
zsíros korongján.
(Kés?bb tócsit sütött nekem ugyanott.)
Férfiszakasznak hívtuk
és takaróként húztuk magunkra
az otthontól távoli, füstös,
penészes hangulatot.
A régi helyett száraz, fanyar,
de nemes rizlinget ültettünk
és úgy örültünk a napfényt szopó els? rügyeknek,
ahogy soha még borosgazda el?ttünk.
Téli estéken a meleg, félméteres
vályogfalak közt a t?zhelyen
szalonnás-hagymás vacsora sült
egy trabant els?segély-dobozában
és sárga kéncsík haldoklott zölden a hordókban,
szürke hamuvá égve az újbor pezsg? oltárán.
Csak mi.
Csak mi értettük magunkat.
A gerendáról lógó régi bronzmedál
szeretkez? párt ábrázolt.
Apám mindig azt mondta, „csak birkóznak".
A falon lógó olajfestményt giccsnek hívta
és le kellett venni, ha anyám is ott volt.
Évek teltek így,
fürödve tudatlan boldogságban,
míg vidáman kacagó szüretek csókolták egymást
és kisgyerekb?l lassan vállas puttonyos lettem.
Évek teltek így,
mártózva tudatos boldogságban,
míg részegen röhög? szüretek váltották egymást,
és Apám egy tavaszi napon agyvérzést kapott.
Akkor sírtam utoljára.
Ezerkilencszázkilencvenhatban
a STROKE határozott kérésére
adtuk el a pincét
háromszáz darab zöld szín? ezresért,
s komoran néztem a papírhalmot
étkez?asztalunk lakkozott tetején.
—————————————-
Néha, mint eleven utószó -ha arra járok-
megállok a szabályos sorok alatt
és csak én,
csak én értem magam
hófehér telek,
remeg? nyarak,
sz?l?t?kék
földszín? kavalkádján át
örökkön
örökké.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Tombor Márton
