Semmi sem változott.
Hazaindultam egymagam,
egyedül, de nem nélküled.
Utcai lámpák földhöz csattanó fényén jártam,
frissen rakott,
vagy épp kopott járdákat taposott
hazahúzó lábam,
s gazdáiktól boldog házak figyelték óvón lépteim,
míg részeg, de szerelmes gondolataim
ennek a szabadversnek zenéjére
ropták tántorgó táncukat.
Azt hiszem a langyos,
tizenkét fokos tél juttatott eszembe
ezen a februári éjjelen,
amely elvarázsolt oktalan kutyaugatásaival
és a közeli tavasz ígéretével.
Úgy vett körül a jól ismert város,
mint héj veszi körül érett gyümölcsét,
s úgy éreztem éber rezdüléseit,
mint jóllakott pók érez mindent a háló közepén.
Lábam elé néztem szüntelen,
s mégis id?tlenül láttam
végtelen nyugalmú közös jöv?nket,
s az akarat,
hogy így legyen,
olyan er?s volt,
mint amilyen er?s a napfényes tisztáson
magában álló húszéves tölgyfa.
———————————————————————
Otthon a takarómat vigyázva vettem ki lábad közül,
s helyette lábam tettem oda,
hogy fel ne ébredj
és halkan súgtam,
hogy meg ne halld:
semmi
sem
változott.