– A fene egye meg! Megint egy nyavalyás számla és ez már felszólítással együtt van. Béla, ha ez így megy tovább, költözhetünk a fenébe innen is. – Mit rinyálsz asszony? Voltunk már nagyobb slameszban is. – Na jó, jó, de mit fogunk csinálni? Pénzük szinte semmi, az üzletnek lőttek, a számlák meg jönnek rendesen és ez már felszólítással. Van fogalmad róla, hogy mi lesz most télen, ha kikapcsolják a gázt, mert adósok vagyunk nekik? – Nem fognak semmit sem kikapcsolni, ne lásd olyan sötéten a dolgokat. Majd szépen odamegyünk, elmondjuk, hogy nincsen munkánk, szociális eset vagyunk. Figyeld csak meg, kapunk haladékot megint. – És ha nem, akkor majd elégetjük a parkettát, mert különben befagy a fenekünk? – Ne kárálj már annyit. Tavaly sem volt annyira hideg és idén sem lesz. – Mitől vagy ebben biztos? És hideg ide vagy oda, mégis rá kell fizetni a számlára, pedig nem nagyon fűtöttünk. – Figyelj ide inkább egy kicsit. Kitaláltam valamit, amiből csinálhatnánk egy kevés pénzt, amivel talpra állhatnánk egy kicsit. – Jaj, csak azt ne! Ismerem az ötleteidet, azért állunk itt most is. Rágod a paprikacsutkát és amikor kéne egy kis pénzt beletenni, akkor sóheroskodsz… Nem értesz az üzlethez. – Na akkor meg is mit akarsz, hogy kis pénzhez is jussunk? Munkától csak ronda betegségeket lehet kapni. Beteg akarsz lenni? – Nem akarok, de ki lehetne tanulni valamit, ami jövedelmez. – Mégis mit? Minden második hirdetés arról szól, hogy legyél ügynök. De a pénz az ablakban. Mindenki kapacitál, csak az nem, aki csinálja. Kösz, ez nem jó. Mit akarsz kitanulni 45 évesen? Talán kazánkovácsnak? Vagy nőgyógyásznak? Már egyikre sem tudod magadat eladni. – Kazánkovácsnak már egyáltalán nem, az csak Rákosinál ment, de most már se Rákosi, se Magyarország. Ez nyugat kedvesem. Ausztria. Szóval arra gondoltam, hogy csinálnék egy kis üzletet. Van egy ócska kard, ami ott lóg a falon. Van benne valami kő vagy mi, és elég szépen csillog. Kicsit felpucolom és eladom a Dorotheumba valami árverésen. – Teneked elment az eszed, de teljesen. Ha még valódi kő is van benne, mennyit kaphatunk érte? Jó, ha gázszámlára elég lesz és marad valami, de abból te üzletet nem csinálsz, az biztos. – Hát nem is csak úgy eladnám. – Hanem? – Csinálnánk egy kis reklámot, hogy kelendő legyen. Szóval azt kell elérnem, hogy vegyék be árverésre, van egy jó ismerősöm, aki ott dolgozik. A többi megy már, mint az ágybavizelés. – Hát arra várhatsz… Ha még kis is suvikszolod, hogy úgy nézzen ki, mint valami nemesi kard, akkor sem veszik be, mint műkincset. – Na, jó, nem vitázom, hanem cselekszem. – Azzal már le is szedte a falról az „ősi“ kardot és lázasan elkezdte pucolni egy ronggyal. – Talán vennél egy kis szidolt, az valamit segít is. – Dehogy veszek. Nagyon jó ez a sima rongy. Csak semmi csicsásítás, fő a patina. De szükségem lenne majd egy kis kölcsönre is. – Mire, mennyi? Tőlem úgysem szekálsz ki egy huncut petákot sem. Különben sincsen. – Na, szóval, ha beveszik és aukcióra kerül, akkor le kell utazni Pestre valakinek. Az árverési katalógusba majd olyat iratunk be, amire ugranak majd a nagy uram–bátyámék, hogy ereklye, meg kell venni. – Béla látom, jövőre nem kell neked lakás, mert becsuknak majd valahová. Ha csak kóterba, az még hagyján, mert oda tudok vinni banánt, ami átfér a rácson. De ha a sárgaházba, akkor oda semmit sem. Oda nincsen még protekcióm, de nem is akarok. – Ne aggódj, túlélem azt is. Most csak egy a lényeg, hogy azt a sipista Váradyt, aki becsüs a Dorotheumban rávegyem erre a kis üzletre. Neki is megérné, ha kapna egy kis sápot a sikeres lebonyolítás után. Mondjuk olyan húsz százalékot. – Gondolod, hogy húsz százalékért hajlandó lesző Ezért jó, ha egy ezrest ki tudtok szedni valami frájerből. Az aukciónak különben is jár húsz százalék. Te meg gondolom, beéred az ötvennel. Azt az öt százalék maradékot meg felajánlanád az árverés vezetőjének. – Pontosan. De most munkára. – Ja guten tag. Darf ich reden mit Herrn Varady? (Jónapot. Beszélhetnék Várady úrral?) – Minute bitte (egy pillanat) – Várady! – Jónapot Várady úr, talán emlékszik még rám. Szeretnék önnel beszélni, ha lenne rám pár perce. – Maga az, Béla? Mit akar megint? Kölcsönt nem tudok adni. A múltkorit is alig bírta visszafizetni. – Jaj, nem erről lenne szó, kedves Várady úr. Egészen más dologról. Eladni szeretnék valamit. El tudna jönni, mondjuk ma este hozzánk? Majd a feleségem készít valami magyarosat is. – Na, jó, és mikor lenne alkalmas maguknak? – Ahogy önnek megfelelő, Várady úr. – Na azt mondja, hogy úgy négyig itt vagyok, aztán van másutt egy kis dolgom. Olyan fél hét, ha megfelelő. – Kitűnő. Akkor várjuk magát, a viszont látásra. – Te tényleg hülye vagy már. Minek hívtad ide? Jó, jó mondjuk, de mit akarsz neki adni vacsora gyanánt? Magyarosat! – Úgyis le kell mennünk ide–oda, majd útközben eldöntöm. – De nem tudok hozzáadni többet, mint egy ötvenest. – Jaj, anyukám, az meg sok is. Abból már főúri menüt szerkesztek. Ötven schillingből még cigarettára is fog telni. – Akkor te művész vagy. Életművész. Béla ki is tett magáért. Vettek másfél kilo disznómájat és azt csinálta meg resztelt májnak. Még egy pár üveg sörre is futotta. – Na látod, anyukám, mennek a dolgok, csak csinálni kell. A gázszámlát is sikerült elintéznünk, most már csak ezt a kis üzletet kell nyélbe ütnünk. – Béla, te nem félsz? Ha elkapnak, a jövő évet is a nyakadba varrjak. – Bátraké a szerencse… meg a balszerencse. Várady pontosan érkezett. – Jöjjön beljebb Várady úr. Finom magyaros reszteltmájat csinált az én arany feleségem. Remélem, szereti. Helyezze magát kényelembe nálunk. Egy kis sört előtte? – Köszönöm, azt lehet és a májat is szeretem, sok hagymával. De most azért néhány szóban adja elő, miről is lenne szó. Mit akarnak eladni? – Először essünk át a vacsorán, kedves Várady úr, utána az üzlet. – Asszonyom, ilyen reszteltmájat a Mátyás–pincében sem csinálnak. Sőt a Fried Olimpia nevű kocsmában sem. – Ó, köszönöm, de semmiség volt. Miután jól bevacsoráztak, rátértek az üzleti részre. – Nos, Várady úr, legyen egy kis üzlet. Nézze meg ezt a kardot. Nem tudjuk a pontos eredetét, de nagyon régi lehet. Már az ükapámnak is megvolt ez a múlt században. Valakitől kapta ajándékba. Szóval ezt szeretnénk árverésre átadni önnek és nem lennénk hálátlanok. Ha húsz százalék megfelelne önnek a befolyó összegből. Várady átvette a vászonba csavart kardot, és hosszasan tanulmányozta. – Hmm! Elég régi jószág, de nincsen beleírva semmi sem, ami utalna az eredetére. Mert a régi kardokba valami mindig bele van vésve. – Nem lehetne, hogy Várady úr ezt a részét elintézze? – Megoldható, de az egy kis plusz kiadással járna. A kő, ami bele van foglalva valódinak néz ki. Szép munka. A katalógusba be tudom íratni, már mint a következő árverésre, ami majd egy hónap múlva lesz. De mennyit szeretnének érte? – Ó Várady úr, ön a szakember, ön mondjon majd árat. – Jó, rendben van, de tudnom kell, hogy önök mit szeretnének érte. – Nézze, az aukción mindenkeppen srófolni fogják az árat, legalábbis reméljük. Tehát az ön és a mi szempontunkból az a lényeg, hogy jó áron menjen el. Reklámról majd mi gondoskodunk. – Milyen reklámról? Teljesen hivatalos a katalógus és az időpont sem szakmai titok. – Ó Várady úr, azt csak bízza ránk. Nem fog bennünk csalódni. Csak a kinyomtatott katalógusból kérünk természetesen, hogy időben el tudjuk küldeni az érdeklődőknek. – Na, Béla, akkor megállapodtunk. Elviszem a kardot és küldöm a katalógust. Akkor majd az árat, mármint a kikiáltási árat én szabom. Nem fognak bennem csalódni. Úgy látom, maguk értenek az üzlethez. – Te jó Isten, Béla most mi lesző – Semmi anyukám. Ez a Várady egy ügyes üzletember. Kell neki is a pénz ugyanúgy, ahogy nekünk. Ergo úgy fogja intézni, hogy neki is meg nekünk is jó legyen. Ha esetleg bukunk, akkor a nagy sarat ő viszi majd el, hiszen ő a becsüs. Egy hét múlva megjött a katalógus. – Na latod, ez a Várady egy rendes ember. Már itt is a katalógus. Na, nézzük, mennyi a kikiáltási ár. Aszongya, hogy: Ősi magyar kard a török időkből. Kikiáltási ár százezer schilling. – Édes Istenem, ez nem igaz. Se te, se ez a Várady nem komplett. Hogy ebből mi lesz!? – Nézd csak meg. Milyen szép kis beírás van benne! Gondolom, ezért majd jócskán elkér, de jó az ötlet. „Üsd–vágd, nem apád, nem anyád” és egy elmosódott évszám, 1500 akármennyi. – Na, én ezt nem bírom tovább. – Pedig most jössz te anyukám. Holnap felszállsz a vonatra és leutazol Pestre. Megkeresed a Felekit, a régiségest. Ha minden igaz, akkor a Pilvaxban vagy másutt megtalálod. Az üzlete, illetve a kócerája a Váci utcában van, de ő ritkán ül ott. Van egy segédje, de az egy tökkelütött. Sohasem tudja, hol van. Viszont talán van már mobil telefonja és azon elérheted, ha megtudod a számot. – És ha nem tudom meg vagy nincsen neki? – Akkor a Pilvaxban megkérdezed a Józsi főpincért, hogy a Feleki mikor lesz bent. Ő biztosan meg fogja mondani. Utána, ha már beszéltél vele, akkor elmész a Múzeum körútra a Vargához. Az a lényeg, hogy mind a kettőnek felkeltsd az érdeklődését a darab iránt és megmondd, ez egy nemzeti érték, amire érdemes áldozni, befektetni. A Vargának vannak múzeumi összeköttetései még a régi időkből. Most is valami fejes és vannak kapcsolatai. Szóval, ha ezt a két fazont meg tudod győzni, onnantól nyert ügyünk van. – Mondd, miért nekem kell lemennem, ha te ismered őket? – Anyukám, ne akadékoskodj. Én sem ülök majd itt tétlenül. Ja, és mondd meg nekik, hogy igyekezzenek, mert ki lesz állítva az árverés előtt egy héttel és már akkor is tehetnek ajánlatokat. Ja, és ha már elintézted ezeket, akkor telefonálj. – Rendben van, de most kikötöm, ha botrány lesz, én azt fogom mondani a bíróságon, hogy én kényszerítve voltam. – Bánom is, mit mondasz majd. Úgysem lesz belőle tárgyalás, csak nekünk lesz utána Bécs szűk vagy túl nagy. – Halló! Béla te vagy az? – Én. Beszélj, mi van? – Úgy néz ki, hogy mégis jól futó lovakra tettél. A Varga azt mondta, a Nemzeti Múzeum igazgatója jó haverja, azonnal beszél vele, hogy szerezzék meg az engedélyt a vásárláshoz és minimum egy millió schilling kiutalást kapjanak a múzeumtól. A Feleki meg szintén valami ilyesmiben utazik, mert azt mondta, értesíti valami milliomos barátját, aki az USA–ban műgyűjtő, hogy ezt szerezze meg a gyűjteményének. – Ügyes voltál anyus. Látod, lassan csak megindulnak a dolgok. Feleki és Varga egy napra tervezték a tárgy szemrevételezését. Várady úr ügyesen rendezte a dolgokat. Mindegyiknek úgy adta be, hogy nagyon készüljenek fel, mert számíhatnak az ellenlábasok túllicitálására. Szóval igyekezett mind a kettőt egymás ellen felpaprikázni. Ennek hatására Feleki megpróbálkozott „kenőpénzt” felajánlani, amit Várady úr visszautasított, hogy itten nincsen kenőpénz, itt csak sima licit van. Elérkezett a nagy nap. A helyiség zsúfolásig megtelt. A program szerint a kard a kiemelt tárgyak kategóriájában valahol az árverés vége felé került sorra. – A fene egye meg ezt a Váradyt. Direkt pattanásig feszíti az idegeket. Na de majd beinkasszálom rajta. – Te csak ne akarj inkasszálni. Örüljünk, ha látunk is belőle valamit és megússzuk szárazon. – Eh, hogy benned semmi optimizmus nincsen. Simán lezavarják majd az egészet és nekünk végre egy kevés pénz is üti a markunkat. Elvégre én vagyok az egésznek a “szellemi szerzője”. – A helyedben nem dicsekednék ilyennel. Közben bejelentették az újabb tárgyat, a kardot. Kitettek a színpadon álló emelvényre, hogy akik az első sorokban ülnek, jól láthassák. Megkezdődött a licitálás. Az első licitáló mindössze ötezer schillinget ígért rá. Hamarosan jött a következő, aki már tízezerrel többet ígért rá. Vargáék most szálltak be és ötvenezerrel licitáltak többet. Egy percre úgy tűnt, hogy megakadt a további licitálás. Az árverő már emelte a kalapácsot és elsőre le is ütötte, de azonnal bekiabáltak. Újabb tízezer. – Te asszony, ezt a végén egy millióért viszik el. Akárhogy számolok, a legrosszabb esetben egy fél milla üti a markunkat. – Várd ki a végét Béla! Már nagyon követhetetlenné vált a dolog, mert egyre többen szálltak be a licitálásba, hol kis, hol nagy összeggel. Feleki most emelte fel először a tárcsáját és licitált: hatszázezer. – Hatszázezer először. Hatszázezer másod… – Hatszázötvenezer. – Hatszázötvenezer először… – Hétszázezer. – Hétszazezer először… Várady úr csak ült a pódiumon, mint az árverő bizottság egyik tagja, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Hiába, öreg róka volt a pályán. Vargáék lázasan beszélgettek egymásközt, de még nem szóltak közbe. Valaki bekiabált hétszázhúszezret. – Végünk van igazgató úr. Innentől tovább nem tudunk már licitálni. – Emelje fel azt a tárcsát és szóljon be, hogy nyolcszázezer. – Nyolcszázezer először, másodszor… – Kilencszázezer! – kiabált be Feleki. – Kilencszázezer először, másodszor, senki többet harmadszor. – Köszönjük szépen – jelentette be az árverő. Megkérem a vásárlót, hogy legyen szíves a bizottságnál letenni az előleget, hogy ezzel megerősítse vásárlási szándékát. Feleki nagy büszkén ment fel a pódiumra a kíséretében lévő úrral. Hamar elintézték a formaságokat és megkérték a munkatársakat, hogy az áru szállítását és biztosítását intézzék el a leghamarabb. Utána Feleki nem hagyta ki a ziccert, hogy ne menjen oda Vargához, hogy kifejezze sajnálatát. – Varga úr ne keseregjen. Nálunk ez a tárgy biztonságban lesz és, ha egyszer maguknak is lesz majd kicsit több pénzük, tárgyalhatunk egy árról. Varga kis híján gutaütést kapott, de türtőztette magát. – Köszönöm Feleki úr, remélem, hogy mihamarább élhetünk az alkalommal és nagylelkűségében bízva kedvező árat számit meg számunkra. – Közben Béla sem tétlenkedett. – Várady úr elismerésem, gratulálok. – Köszönöm Béla. Ma este a vendégeim a Mátyás–pincében és majd a továbbiakat is ott beszéljük meg. Várjanak rám a bejáratnál, mert még van egy kis elintézni valóm. – Óh, nagyon köszönjük. Lent várjuk önt a bejáratnál. – Na, mit szólsz mama! Erre ugye nem számítottál? – Csak nehogy az legyen, hogy egy ócska mátyáspincei vacsorával elintézzen minket. – Azt csak ő gondolja. Nem lesz egyszerű vele zöldágra vergődni, a nagyja az csak most jön. Nem kellett sokat várakozniuk. Várady hamarosan megérkezett hatalmas aktatáskájával. – Akkor talán mehetünk is. A Mátyás–pince tele volt, de Várady úgy látszik törzsvendégnek számított, mert neki és vendégeinek csináltak helyet. – Mit hozhatok inni, Várady úr? – Jocókám, valami jót, magára bízzuk. Van esetleg Szomorodnijuk? Mert szomorodni van kedvünk. – Természetesen, és hozom az étlapot is. – Na, Bélám, ezen túl is lennénk. Az a helyzet, hogy Felekiék ki is fizették már a teljes vételárat. Úgy három napon belül ez bent is lesz a cég számláján, és akkor kifizetem magukat belőle. De essünk túl a koszos anyagiakon most, hogy ne legyen vita. Szóval potom kilencszázezer, ami befolyt vagy befolyik. Ebből a Dorotheum sápja potom háromszázezer. Aránylag olcsón számították meg, nem? – Hát lehettek volna kicsivel nagyvonalúbbak is. – Marad tehát olyan ötszázezer, amiből úgy gondom, kétszázötven–kétszázötven jár mindenkinek. – Elnézést, és az a maradék százezer? – Nos, voltak költségeim is, úgy érzem, ha nem számolok el pontosan önnek, nem lesz ellenvetése. Először is a különféle papírok, tulajdonos igazolás, aztán az a kis „ötvösmunka” sem volt két fillér. Summa summarum, egy héten belül fizetek önöknek kétszázötvenezret. Rendben lesz így? – Természetesen Várady úr. – Később ne akarjon Béla valamit csinálni esetleg, hogy kevés a pénz, mert bebiztosítottam magamat teljesen, mint általában. Ha esetleg azzal akar majd támadni, hogy a kard közönséges ócskavas, arra jobb, ha nem is gondol, mert hivatalos cartifiket van a Dorotheumtol, hogy a tárgy eredeti darab. Márpedig nem hiszem, hogy talál egy olyan jogászt, ügyvédet, akik hajlandók lennének egy ilyen okirat valódiságát firtatni. Szóval az a százezer ezekre a kiadásokra kellett. – Ugyan, Várady úr. Én nagyon meg vagyok elégedve a munkájával, és nem tudom, hogy hogyan háláljam meg. – Legfeljebb úgy, hogy nem fecseg senkinek erről. És nem ajánl engemet másnak. Ha van majd a jövőben is másfajta „tranzakciója”, amit rajtam keresztül kíván bonyolítani, akkor majd kap egy kis kedvezményt. Na, akkor egészségünkre Béla! Egy hét múlva Béla és neje átvehette a pénzt Váradytól. – Bélám, ne felejtse. Mindig állok az ön és kedves felesége rendelkezésére. És szóljanak, ha legközelebb megint magyaros reszteltmáj lesz vacsorára. Remélem, meghívnak! Majd azt is jóváírom magunknak a következő üzletünknél.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.14. @ 11:20 :: Avi Ben Giora.