Apámnak elég mozgalmas élete volt és sajnos nem mindig pozitív értelemben. Lehet, hogy ezt is örököltem tőle. Amit szeretett volna elérni – hogy ügyvéd legyen –, az sok okból nem sikerült.
Szerette a zenét, rendszeresen járt koncertre, operába és baráti körében sok aktív zenész, énekes volt mindig. Sőt ő maga is próbálkozott. Volt egy zongorája – azt hiszem, régi családi darab –, ami legbecsesebb kincsei közé tartozott és ezen, ha ideje engedte midig játszott. Mindenféle műfajt, de kottát nem tudott olvasni, pusztán hallás után zenélt. De úgy látszik jól, mert sokan szerették hallgatni, és ha komolyzenét játszott, igyekezett az eredetinek megfelelően előadni. Az ötvenes évek tájékán sokat járt a Zeneakadémiára. Nem csak mint zenekedvelő, hanem mint „ügyelő“ is. Hogy ez milyen munkakört jelentett, azt nem tudom, de mindenhová szabad bejárása volt.
Történt, hogy akkoriban a híres zongoraművész és karmester, Otto Klemperer Budapesten koncertezett. Köztudott volt róla, hogy különc alak, aki igen igényes vájt fülű, imád a zenekarral ordítozni is. Képes volt egy részletet hússzor, harmincszor elismételtetni a zenészekkel, amíg az nem szólt számára is megfelelően. Nem is nagyon szerettek vele együtt dolgozni. Éppen nyárban a mester a koncert előtt kalucsniban és felöltőben állított be a Zeneakadémiára, noha tűzött a nap, eső sem esett. Mindig úgy egy másfél órával a kezdés előtt jelent meg, hogy magát begyakorolja.
A különteremben egy nagy böhöm Bösendorfer zongora állt, általában ezen „skáláztak“ vagy melegítették be magukat a művészek. Aznap apámnak olyan kedve volt, hogy beült és elkezdett klimpírozni. Vegyesen, ahogy éppen az eszébe jutott. Nem láthatták a mestert, amikor megérkezett, mert akkor szóltak volna időben apámnak, hogy tűnjön el a terepről. De senki sem szólt neki.
Klemperer megállt az ajtóban és lába a földbe gyökerezett. Nem kezdett el rögtön kiabálni, szokásától eltérően csendben maradt. A dolgozók, akik éppen akkor látták meg, amikor kitárta a terem ajtaját, pánikszerűen tűntek el, mert ismerték. Apám meg csak játszott tovább, hiszen háttal ült, nem láthatta. Liszttől játszott valamit. Majdnem befejezte, amikor Klemperer magából kikelve elkezdett ordítani.
– Falsch vas ist das wie ist das hier?
Apám megfordult és kissé megijedve, de nyugodtan felelt németül. Először is bemutatkozott, megmondta kicsoda és elnézést kért. Miután ez megtörtént, valahogy furcsállta az öltözetet és ő is rákérdezett, hogy kit tisztelhet az úrban.
– Az most teljesen mindegy. Maga itten az utolsó résznél olyan förtelmesen meghamisította az eredeti művet, hogy az szinte fület sértő. Ezt így nem lehet előadni, siralmas, fülsértő.
Azzal felállította apámat és elkezdte játszani azt a bizonyos részletet.
– Na most próbálja meg ugyanígy, akkor talán jó lesz. Addig innen ki nem megy, amíg ugyanígy el nem játssza.
Hiába magyarázott apám, hogy ő csak hallás után játszik, nem kottából, csak sima műkedvelő, nem volt kecmec. Klemperer valóban nem engedte ki a teremből, amíg nem játszotta el úgy, ahogy ő akarta. Vagy fél órán keresztül nyúzta. Mikor úgy, ahogy megfelelő volt a játék és a hangzás, akkor csak annyit mondott.
– Na magából azért még lehet művész.
A koncert után apám odament gratulálni Klemperernek, ő meg viszonozta.
– Uram – kezdte – ön volt az első olyan tanítványom, aki visszafeleselt, de minden procedúra nélkül hajlandó volt azt megtenni, amire utasítottam. És németül is jól beszél. Nem volna kedve segítségemre lenni legközelebb, ha itt járok?
– Ezer örömmel – felelte apám –, csakhogy én nem tudok sokat segíteni önnek, hiszen mint mondtam, nem vagyok zenész.
– De legalább mindenben követi az utasításaimat. Majd magát állítom oda a zenekar elé példaképnek.
Hát erre sajnos nem kerülhetett sor. Egyrészről azért, mert apámat elhelyeztek 56 miatt a Diósgyőri Vasgyárba munkái elismerése–képen, másrészről, amikor aztán Klemperer ismét Budapesten járt, akkor már nem engedték sehova sem bemenni úgy, mint régen. Pusztán a nézőtérről nézhette és hallgathatta végig Klemperert velem együtt.
Akkor hallottam tőle ezt a történetet.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.09. @ 13:33 :: Avi Ben Giora.
