Már főiskolás voltam és rendszeresen jártam a filmgyár Gyarmat utcai stúdiójába, a Hunniába. Nem álltunk olyan rosszul anyagilag anyámmal, dacára annak, hogy félig–meddig csak én kerestem. Anyámat leszázalékolták apám halálát követően és kapott valamit apám után is. Sőt a kinti rokonság is rendszeresen segített minket anyagilag. De elég nagy lábon éltem, noha anyám spórolós típus volt. Már akkor autóval jártam és sokat jártam szórakozni is. Színházba, moziba, étterembe, koncertekre. Természetesen anyámat is vittem ahová tudtam. Anyám nagyon ellenezte ezt, szerinte nem kell „polgárpukkasztó“ módon élni, de valahogy nem lehetett akkoriban a fejemmel beszélni. Hétvégenként a haverokkal jártunk, ide–oda. Nőzni, kocsikázni egyszóval éltük az életet.
Az autóm elég sokat emésztett fel, mivel hát nem egy új típus volt és sokat kellett szerelőhöz vinni. Ez olcsóbban megúsztam, mint általában, mert a baráti körömben volt autószerelő, aki ha tudta, mindig haveri alapon javította. Csak az alkatrész került pénzbe, a munkadíjat mindig másképpen intéztük el. Hol egy vacsora valami jó étteremben, hol máshogy. De ennek ellenére sokat emésztettem fel a bevételünkből. Anyám egyik oldalon engedékeny volt, mondván: fiatal vagyok, mikor élvezzem az életet, ha nem most. Viszont a másik oldalon próbált volna úgy nevelni, hogy mi van, ha nincsenek ezek a támogatások, akkor hogyan tartom el magamat és az úri allűrjeimet.
Szóval inkább hazaadtam az utolsó petákomat is és ő osztotta be. Érdekes módon, mindig mindenre jutott. Pedig én számoltam és tudtam, hogy többet verek el, mint amennyit hazaadtam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ez így nem mehet. Egyes dolgokról kezdtem lemondani, ha nehezen is. Nem mentem el a filmgyáriakkal étterembe ebédelni, vacsorázni, ha el is mentem, nem hívtam meg boldog boldogtalant. A hónap közepére ennek ellenére mindig savanyúan álltam. Nem nagyon volt pénzem és tudtam, hogy anyámtól már az utolsó százast is kikönyörögtem, amit hazaadtam. Volt egy srác, aki viszont dacára, hogy nagy lábon élt, mégis tudott fizetni másoknak is és mindig volt pénze, pedig ugyan olyan csóró fősulis volt, mint én vagy a többiek. Úgy ahogy jóban voltunk. Egyik délben odajött hozzám beszélgetni.
– Te figyelj – kezdte. – Tudnál segíteni nekem egy kicsit? Nem ingyen kérem.
– Miről van szó?
– Az a helyzet, hogy ledöglött a kocsim, szerelőnél van és éjszaka kéne mennem maszekolni.
– Mit maszekolsz?
– Hát azt nem olyan egyszerű elmondani. Ha nem hajnalban lenne, akkor még taxival is mehetnék, habar igencsak furcsa jelenség lennek abban a környezetben, ha taxival megyek oda.
– Hánykor kezdesz?
– Hajnalban úgy három, félnégy fele.
– Micsoda? Olyan korán mit lehet csinálni? Csak nem valami pékségben melózol pluszban?
– Nem. De most ne érdeklődj annyit. Van ma éjszaka időd és akkor adok egy százast, meg ami még rá jön vagy nincsen?
– Na jó, egye fene. Hol találkozzunk?
– Merre laksz, az a kérdés.
– Én Budán.
– Na akkor találkozzunk a Szarvas téren vagy inkább a Döbrenteinél. A Ráczfürdő előtt van egy parkoló. Ott várlak hajnali három és fél négy között.
– Rendben, ott leszek. Csak még egy kérdés. Hozzak valami melós ruhát vagy megteszi a farmer meg egy ing?
– Bőven elég, de ne öltözz úgy, hogy ne tudj mozogni könnyen. És hozzál egy ötvenest is, habár az nem annyira fontos, mert én úgyis adok egy százast.
Este mondtam anyámnak, hogy hajnalban kell dolgoznom. Nem mondtam, hogy mit, hiszen én magam sem tudtam pontosan, csak annyit mondtam, hogy már fél három felé elmegyek. A megbeszélt időben odakocsikáztam a parkolóba.
– Na pattanjál be és mondd az utat, merre.
– A Bosnyák térre, a piacra.
Elég hamar odaértünk, mivel ilyen korán még gyér a forgalom. Dacára annak, hogy ez számomra túl korai idő mégis elég sokan várakoztak egy bódé előtt.
– Itt egy ötvenes, meg kell a flepnid, a személyid is. Ebbe a bódéba kell majd bejutnunk. A személyibe tedd be az ötvenest. A tag, aki bent ül, majd felírja az adataidat, elveszi a személyid és az ötvenest, és cserébe kapsz egy kétkerekű kordét. Ha ezt megkaptad, akkor várj rám, utána mondom a többit.
Minden úgy történt. Kaptam egy kétkerekű kordét. Nagyobb volt mint én és még így üresen is nehezen ment vele a lavírozás.
– Na gyere, menjünk.
– Mi a fenének kell ez a kordé?
– Hát ezzel fogsz majd fuvarozni. Most elmegyünk a teherautó parkolóba, ott már állnak az árusok, akik most alkudoznak a nagykereskedőkkel az árura. Nem kell semmit sem csinálnod, csak megállsz a kordéval. Úgyis megszólítanak, hogy szabad vagy–e vagy vársz–e a fix fuvarodra. Elhív majd a teherautóhoz és ott felajánlanak egy árat. Azt vagy elfogadod vagy nem. Ha kevesled, nyugodtan tegyél rá egy ötvenest, százast az ajánlatra. Többet ne. Utána majd le kell pakolnod a teherautót és el kell vinned az árut oda, ahova mondja a megrendelő. Ne nézz már olyan szerencsétlenül, nem Budapest túlsó pontjára, csak a standjáig vagy a furgonjáig. Ott lepakolsz és kész. Egyre vigyázz, úgy pakold a kordét, nehogy ledőljön az áru. Velem az elején sokszor előfordult, azért vigyázz.
A parkoló már tele volt és a hozzánk hasonló emberek mentek ide–oda a kordéjukkal. Nem kellett sokat várnom, odajött egy fuvaros.
– Szabad?
– Szabad vagyok.
– Na akkor jöjjön.
Egy Zil teherautóhoz vitt, ami tele volt ládákkal.
– Mennyi idő alatt pakolja le és hozza a raktárba?
– Nem tudom pontosan és kérdés, hol a raktár. Na jó, ne alkudozzunk sokat. Ha nyolcig kész, kap öt százast, ha nem akkor négyet. Jó ez így?
Hirtelen nem tudtam mit is mondjak, mert valahogy nem akartam elhinni a hallott összeget. Rá is kérdeztem.
– Szóval, ha kész vagyok nyolcig, akkor ötszázat tetszene adni?
– Ha kevesli, akkor majd utána megbeszélhetjük. Csak kezdje el, mert még ma máshová is sietnem kell.
Nekiálltam. Nem kis munka volt, mert először a platóról kellett a földre, onnan a kordéra pakolni. De kezdetben elég jól ment. Mindjárt az elején persze hibáztam is, mert nem hátulról kezdtem el pakolni, hanem előröl. Mármint a kordét. A fuvaros észrevette, de nem szólt, csak amikor már teleraktam.
– Nem fog ez így leborulni?
– Miért borulna le? – kérdeztem.
– Hát mert az indulásnál a súlypont mindig eltolódik, ha nincsen jól felrakva az áru, de maga tudja.
Nem akartam vitázni, csak ránéztem a megpakolt kordéra. Eléálltam és kissé megemeltem, mire éreztem, hogy az rakomány vészesen kezd indulni a nyakam irányába. Le akartam tenni azonnal, de valahogy a kordé és az áru is megindult egyszerre. Sikerült a kordét idejében ledobni a földre és a két alsó bakja meg is állította. Igen ám, de a hirtelen fékezéstől meg a rossz pakolástól elmozdult az összes láda. Az volt a szerencsém, hogy csak a legfelső rekeszek csúsztak el és egy pár lekéredzkedett a földre. Jó, hogy azonnal ledobtam és nem próbáltam egyensúlyozva továbbmenni. Le kellett az egész kordét pakolnom és újra rakhattam. A fuvaros segített is. Most már jól volt felpakolva. Amikor megmozdítottam a kocsit ereztem, hogy ez emberes lesz. Meg bírtam mozdítani, sőt tartani is tudtam, de éreztem, hogy jó súlya van, óvatosan kell megválogatni minden lépést és manővert. Ennek ellenére sikeresen eljutottam az első fuvarral a raktárhoz, ami vagy három utcára volt.
Mivel a raktárak egymás hegyén–hátán voltak, az utcák szinte sikátorszerűek voltak, azért volt szükség a kordékra, mert se furgon, se teherautó nem tudott beállni. Elkezdtem bepakolni. Vagy egy órát tartott az első fuvar, rendesen éreztem, hogy ez nem is olyan könnyű meló. Még három fordulót kellett ezen kívül megcsinálnom, hogy teljesen készen legyek. Nyolc előtt pár perccel raktam be az utolsó ládát és ezzel kész is voltam.
– Na itt van a járandósága – mondta a fuvaros és a kezembe nyomta a pénzt.
– Számolja azért meg, hátha nem stimmel, nem szeretem az utólagos felszólamlást, reklamációt.
Hat darab százas volt és nem öt.
– Rendben vagyunk?
– Nagyon is uram és köszönöm.
– Holnapra is megrendelnem, ha lehet. Kissé kevesebb lesz, de cirka ennyi. Szóval, ha jó magának, akkor ugyanott várom, mint ma.
– Remélem ott leszek, de tudja, még nem tudom a diszpozíciómat, mert tanulok is.
– Na jó rendben, ha itt lesz jó, ha nem, máskor. Viszlát.
Azt sem tudtam, mit is csináljak örömömben. Hatszáz forint majd három óra alatt! Normál fizetés abban az időben kétezer forint körül volt és három óra alatt én hatszázat kerestem. Igaz nem könnyen. A filmgyárban is, ha éppen filmben dolgozott az ember, összejött a három– négyezer.
– Na rendben volt? – kérdezte a társam, aki végtere is a melót szerezte.
– Naná, hogy rendben.
– Gyere, menjünk leszerelni. Visszavisszük a kordét és megkapjuk a személyit meg az ötvenest. Adj a fazonnak egy húszast, hogyha legközelebb jössz, adjon kordét még akkor is, ha sokan lesznek. És ne szólj senkinek sem, a srácoknak sem, hogy mit melóztunk és mennyit kerestél, mert holnaptól a fél fősuli itt toporogna ahelyett, hogy a filmgyárban menne. Nekünk meg nem jutna meló.
Vagy egy évig jártam ki a Bosnyákra fuvarozni. Nem minden nap, hetente kétszer, háromszor, mikor hogy. Többször nem mehettem, mert nem volt annyi időm. Sikerült annyi pénzt összespórolnom, hogy anyámmal elmehettem három hétre luxus körülmények közt nyaralni Bulgáriába, Várnába. A kocsimat is teljesen felpofoztattam.
Egyet megtanultam itt. Dolgozni és becsülni a pénz értékét.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.09. @ 12:47 :: Avi Ben Giora.
