Városi gyerek lévén mindig izgatott a vidéki élet. Az állatok, a szüretek meg minden, ami a falusi élethez köthető. Sosem volt alkalmam ilyenre gyerekként, mert nem rendelkeztünk vidéki rokonsággal, akinek gazdasága lett volna. Hát nem is volt sok gazdaság, abban az időben minden a téeszben volt. Az a kevés háztáji, amit még meghagytak, arra volt éppen elég, hogy egy, vagy két családnak megélhetése legyen. Az a rokonunk – aki Egerben élt –, az is tanárember volt, csupán hobbyból borászkodott sokáig, az egész szőlőt maga ültette, sőt anno pénzért szerezte meg a jogot mindenre.
Szóval, mikor egyszer Tibor barátom előállt az ötlettel, hogy menjünk le vele Dabasra disznóvágásra, hát fel lettem villanyozva. Tibor vidéki gyerek volt elég sokáig. Majdnem ott fejezte be az általánost, de az apját felhelyezték Pestre dolgozni, ezért felköltöztek. Ha homályosan is, de volt némi képe a vidéki szokásokról. Sokszor ki is oktatott minket, amikor biciklivel járogattunk gyümölcsöt lopni meg kukoricázni.
– Hogy lehettek ilyen bénák? Szegény paraszt egész évben dolgozik a kukoricásban, ti meg tövestül kitépitek az egészet. Legközelebb már ide sem járhatunk majd kukoricázni, mert ha meglátja, mekkora pusztítást végeztünk, sóspuskával fog őrségbe állni. Azt meg nem akarom ecsetelni milyen klassz az, ha a valagunkba pörköl ezzel.
Na meg a gyümölcsszedés volt a másik.
– Mondd, láttál te már parasztot fára mászni? Hányszor mondjam még, hogy nem a frissen nyesett oldalra mászunk fel, mert ott jobban tapad a surranód! Meg ilyen:
– Ha már letépted az egész ágat, akkor legalább a csupasz ágat hagyd épségben. Legalább mutatóba hagyjál valamit épen.
Na, nem jártunk sokszor és nem messze. Anno a Sas–hegy oldala, meg Érd felé az út tele volt kisebb gyümölcsösekkel meg bolgárkertészetekkel, amiket gyakran látogattunk esténként, vagy kora délutánonként. Mikor, hogy volt időnk. Ha véletlenül a gazda lesben állt, akkor sem estünk kétségbe. Tibor mindig kivágta magát és nem azzal, hogy elrohant.
– Bátyám elnézést, hogy így betörtünk, de ez nem a mi hibánk. Minket megbíztak azzal, hogy szedjük le a termést, csak hát a gazda úgy látszik, rossz kertet mutatott nekünk. De hát itt az egész termés, tessék csak megnézni, szépen kosarakban meg szatyrokban. Mi levesszük a magunk részét, mint munkadíjat, és a többit meg bepakoljuk a Trabiba, és már lehet is a piacra vinni.
Egy darabig bevették ezt a dumát, de egyre jobban kezdtek minket megismerni és hát volt, ahol nem vették szívesen ezt a szívességet, hogy mi betakarítottunk. De a legtöbb helyen egyenesen elvárták, hogy látogassuk a kertjüket és szedjük le a gyümölcsöt. Persze úgy, hogy egy részét azért ott is hagyjuk. Tisztelték pár helyen a pofátlanságunkat.
Nos, Dabas az nem Érd volt, vagy Budagyöngye, ide már kocsival kellett lemenni. Tibor apja figyelmeztetett minket, hogy „srácok, ha akartok kis disznótorost, meg a vágásból is valamit, akkor hajnali háromkor indulás”.
Na, hiába is volt az a hajnali három olyan lehetetlen időpont, megígértük, hogy ott leszünk. Ott is voltunk. Igaz, kicsit nehezen ment a túra kierőszakolása, hogy – ugyan már hova a pokolba akarsz menni hajnalban? – Aztán elmagyaráztuk, hogy ez egy olyan tanulmányi kirándulás, amit Tibor apja szervezett. Még a helység megjelölése sem volt gond…
– Srácok, nem Dabasra megyünk, hanem mellé. Bivalybasznadra. Nesztek, itt a térkép, keressétek meg…
Ez előző délután volt és mi lázasan nekiálltunk a keresésnek. Ha azt mondja, hogy Dabas mellett van, akkor ott kell lennie. Már vagy egy órája keresgéltünk.
– Hülyék vagytok – mondta Tibor. – Ez apám hülyéskedése megint. Nem ismeritek az öregemet? Katona ember, hát mindenből poént csinál.
– De hát azt mondta, oda megyünk és ebben nem szokott kamuzni.
– Akkor is. Bivalybasznad nincsen. Max az ő katonai térképén, ami egyéni ugye. Kérjétek el azt tőle, azon biztosan rajta van.
Nem kértük el ennek ellenére sem. Kora hajnalban ott szorongtunk a Volgában. Tök kakaóra volt állítva a főtés, de el is kelt. Baromi hideg volt még olyan korán. Az út odafelé sem volt eseménymentes. Kétszer rendesen kifaroltatta Tibor apja a Volgát. Szerencsére mindig megúsztuk, egyszer sem kerültünk az árokba. De egyre káromkodott, hogy majd levelet ír az illetékes miniszternek, hogy ezen az úton nem lehet közlekedni, azonnal hozassa rendbe. Úgy fél hat volt, mire Dabasra értünk. Pontosabban mellé, de nem néztük meg a helységjelző táblát. Elhittük, hogy Bivalybasznadon vagyunk. Már mindenki összegyűlt, aki fontos és nélkülözhetetlen volt. A két böllér meg az asszonyok. Megittuk az áldomást, a méregerős kisüstit.
– Na, menjetek, hozzátok ide azt a két disznót – szólt Tibor apja.
– Hat mi már hogyan? – kérdeztük.
– Fogjátok azt a száraz kukoricacsövet és mutassátok az orra alá. Erre majd elkezd kifele jönni. A többit bízzátok ránk meg a böllérre.
Nahát, oda is mentünk az óljukhoz, és ahogy az öreg mondta, elkezdtük ingerelni a malacokat. Azok nagy röfögésbe kezdtek, de nem nagyon akaródzott kijönniük az ólból. Aztán valaki látva a bénaságunkat, odajött segíteni. Sikerült kiterelni a két jólmegtermett kandisznót. Mintha csak megérezték volna, hogy máma kardélre hányják őket. Szóval hentes bárdra, pontosabban. A böllér nem sokat mélázott mikorra odaértek az egyikkel. Belemerítette a nagy bökőt a malacba. Az meg kettőt–hármat vonyított, aztán összecsuklott. Hatalmas vértócsa kezdett alatta nőni, de az asszonyok hoztak nagy tálakat, amiben felfogták a vért. Jöhetett a másik. Ezt már vonszolni kellett a böllér elé, de nem kerülhette el sorsát. Megkapta a kegyelemdöfést aztán az is elnyúlt. Megint hozták a pálinkát és ittunk. Aztán hozták a gázperzselőt meg a keféket. Begyújtották a lángot és elkezdték pörkölni a malacokról a sertét, meg a szőrt. De mintha valaki megbabonázta volna a malacokat.
Amint elkezdték kicsit sütögetni a hátukat, felpattantak, mint akiket meg sem öltek és őrült iramban kidöntve mindent, ami az útjukba került, elgaloppoztak.
– Rohanjatok utánuk, fogjatok meg, hát nem látjátok, hogy elrohannak?
Mi csak álltunk, akár a többiek, lemerevedve. Az egészet a böllér röhögése szakította meg.
– Úgy látszik, ezek kemény tökő disznók voltak. Én még így sose jártam, még akkor sem, amikor feketevágást csináltam. Le is csuktak volna azon mód. Na, de szedjük a lábunkat.
Mindenki elkezdet rohanni a disznók után. Az egyik nem volt már tökös és vagy három–négyszáz méterre feldobta a patáit. De a másik, az valóban szívós volt, mert futott, mint akinek semmi baja sem történt. Valaki hozott egy vadászpuskát magával és most azzal odadörgölt egyet a malacra. El is találta szerencsésen, de a fél falut felverte a hatalmas csattanás. Őt meg jól pofánverte, mert csak úgy kutyafuttából kapta a szeméhez a fegyvert és az visszarúgva, szép naplementét varázsolt a szeme alá. De nem bánkódott rajta, hiszen ott feküdt a zsákmány.
Már óvatosabbak voltak. Hozták a nagy tálakat szánkókon, és ott elkezdték kibelezni. Utána felhajították a szánra és bevonszolták az udvarra. Ott kampóra akasztották és fel a fára, hogy a hentesek darabolhassák.
Nemsokára jött a kóstoló. A vérből meg belsőségből készült akármi. Jól belaktunk belőle, de figyelmeztettek mindenkit, hogy hagyjunk helyet még délutánra, az ebédre is. Bőven jutott mindenkinek. Sőt még kaptunk úgynevezett kóstolót is, amit vihettünk haza.
Nahát, ilyen volt az életem első és utolsó disznóölése. Kétszeres, hogy úgy mondjam. Mert a szerencsétlen két malacot kétszer kellett leölni. Még meg is jegyeztük, hogy más helyen biztosan megkegyelmeztek volna nekik, mert hát a halálraítélten is csak egyszer lehet elpróbálni, többször nem.
– Tévedtek srácok. Ha bika lett volna, az arénában esetleg megkegyelmeznek nekik. De disznóról még nem hallottam.
– Kár volt elkeresztelni Dabast Bivalybasznadnak – mondtuk röhögve. – A leölt bivalyok lelke beköltözött a malacokba.
– Na és? Majd este, ha otthon faljátok a disznótorost, csak módjával kapirgáljátok. Mert lehet, hogy titeket is megszáll ez a szellem, és még kanosok lesztek éjszakára.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.20. @ 12:21 :: Avi Ben Giora.
