Már vagy egy–két órája állt Tibor a taxijával a droszton, de utas egy szál se. Tegnap is körülbelül így ment, de a végén beindult és nem is végezte rosszul. Öt fuvarral majdnem egy tízes. Nem rossz, de lehetne jobb is.
Mióta elkezdte a maszek taxizást, egészen megváltozott az élete. Soha sem állt koránkelő hírében és eleve utálta, ha parancsolgattak neki. Volt is sok baja a munkahelyein, mert hát azokban az időkben ugye az ember nem nagyon lehetett saját ura. Így mikor megszűnt a régi rendszer, első dolga volt egy új autót venni, és felcsapni maszek taxisnak… Megrögzött agglegény volt, habár még nyugodtan nősülhetett volna. 38 múlt, de ismerte magát, hogy nem bírna ki egy tartós kötött kapcsolatot. Egy kutyája volt, Blöki, aki minden posztot betöltött. Ő volt a társ, akivel megbeszélhetett mindent és akin, ha mérges volt, levezethette. Na, nem verte vagy rugdosta, mint más otromba hülye, aki egyben erre is használt egy állatott, hanem egyszerűen nem szólt hozzá és ez Blökinek érdekes módon jobban fájt, mintha verést kapott volna.
Szüleitől hamar leszakadt és egyedül élte az életét. Havonta egyszer vagy kétszer felkereste őket egy vasárnapi ebéd erejéig, de azon kívül teljesen magának való volt. A kezdet nem volt a legjobb a taxizással. Nem volt olyan úri autója, mint anno a mérnöknek, hanem egy használt Renaultja, amit kéz alatt szerzett, és sokszor bizony szerelnie kellett. Szakmája volt félig–meddig az utószerelés. Utálta csinálni, mert nem szerette az olajat és a koszt, de inkább maga bütykölte.
Az utasok az elején nem szívesen fogadták a maszek taxisok felbukkanását. Főleg azokkal voltak bizalmatlanok, akik nem csapatban, hanem egyénileg próbálkoztak. Tibor nem lépett be csapatba. Igaz, sokszor volt gondja a drosztokon, de aztán hamar összebarátkozott a csapatban utazókkal és még kapott is tőlük néha rövid fuvart, amit ők nem csináltak meg.
Most éppen azon tanakodott magában, hogy kimenjen–e a forgalomba és pazarolja a benzint, vagy maradjon veszteg és várjon a sorára. Már ő volt a második, és bízott abban, hogy csak elfogy előle az a kolléga is, aki előtte van. Sikerül kifognia egy középtávú kuncsaftot, olyan ezeröt erejéig. Utána kint is marad a forgalomban, vagy hazamegy megetetni Blökit. A kollégát végre hívták telefonon és elment. Tibornak is volt már kézi telefonja, de nem sokan ismerték a számát, pedig elosztogatott hotelekben, éttermekben névjegykártyákat. Voltak olyan bárok, éttermek, ahol ha kuncsaftot vitt, akkor leesett egy–két százas. Sőt voltak ilyen szállók, privát panziók is, de valahogy soha sem sikerült olyan utast találni, aki bárba, étterembe vagy szállodába akart menni. Már éppen indulni akart kifelé bárhová, amikor egy kofferes hölgy kinyitotta a hátsó ajtót. Gyorsan kiugrott a két bőröndért és már tette is a csomagtartóba.
– Hova tetszik akarni?– kérdezte.
– Nem beszélni magyar, tudni angol vagy francia?
– Na ez jól jött most – gondolta. Angolul valahogy makogott Tibor, de franciául semmit sem értett.
– Yes I do a little.
– Nos akkor kérem, vigyen egy jó és olcsó hotelbe.
Nem értette meg teljesen az angol szöveget csak annyit, hogy hotel. El is indult azonnal. Csak azon töprengett melyik az a hotel vagy panzió, ahol kaphat jattot is a vendégért. Na meg a vendég is meg legyen elégedve. A Gellert–hegy felé vette az irányt. Látta egy hirdetésben, hogy most nyílott egy hotel. A Hegyelaja út közepe tájékán meg is találta.
Kivette a csomagokat miután leparkolt, és mutatta a hölgynek, hogy kövesse. Az utasnak tetszett minden és a szállodás még adott öt darab százast is Tibornak a vendégért, mivel az egy hétre bérelte ki a szobát. Minden rendben ment volna, de a hölgy nem adott, csak tíz forint borravalót… Nem akarta elrontani a napját Tibor, így nem szólt semmit, csak magában morgott. Visszaült a kocsiba és ment vissza a forgalomba. De nem akaródzott tovább köröznie, hazafelé vette az irányt. Végtére is, ha nem megy vissza, akkor sincsen semmi baj, mert ezzel a fuvarral majd háromezret keresett. Na ez nem tiszta, mert adó, benzin is kell, de nem rossz. A kapuban már Blöki várta farkcsóválva.
– Na mi van, csak nem vagy éhes? Várjál már, hadd menjek beljebb. – Blöki nem hagyta magát csak úgy lerázni, és orrával tuszkolta gazdáját befelé. Tibor kihalászta a frigóból a tegnap megfőzött csirkelábakat, de aztán visszatette.
– Most várassalak, amíg megmelegítem neked? Adok inkább konzervet. – Mintha értette volna Blöki, mert kettőt vakkantott, mint aki nemtetszését akarja kifejezni, de aztán miután látta, hogy fog kapni valamit, nem marad éhen, hát abbahagyta.
– Na ne olyan mohon egyel, normálisan. – Magának is kikészített egy darab szalámit, vágott kenyeret is, jóízűen nekiállt falatozni.
– Na most mi van? Befejezted és jössz kunyerálni? Elég volt, amit kaptál, mars a helyedre.
Blöki fejét leszegve eloldalgott a kedvenc szőnyegére, ami ugyan nem az övé volt, de kinevezte „saját kedvenc szőnyegének”. Egyébkent torontáli volt csak Tibor lustaságból vagy a fene sem tudja, nem fordított kellő gondot a tisztogatására, hagyta, hogy Blöki birtokolja.
– Na, most ha akarsz, jöhetsz velem. Elmegyünk egy kicsit sétálni, autókázni. – Blöki beugrott a hátsó ülésre, kényelembe helyezte magát, ami azt jelentette, hogy teljes hosszában elterült a hátsó ülésen.
Elindultak. A Normafa felé vette az irányt, mert itt voltak olyan részek, ahol Blökit el lehetett engedni póráz nélkül is. Miután beálltak a parkolóba, Tibor kinyitotta a hátsó ajtót.
– Megérkeztünk, kegyeskedjék kiszállni. – Blöki nyújtóztatta magát és kiugrott a kocsiból, de a pofájában tartott valamit és büszkén mutatta Tibornak.
– Hát te mit találtál, mutasd.
Nem volt az más, csak egy eléggé vastag aranylánc.
– Hú, fene a pofádat, ezt hol szerezted?
Blöki nem tudott sajnos beszelni, de ledobta a gazda lába elé zsákmányát. Tibor felvette, forgatta, nézte, hogy valódi–e.
– Ezzel meg mit kezdjek most? Ha eladom, kapok érte vagy százezret minimum. Ha csak a zaciba vágom, akkor is eléggé szépen fizetnek. De ez biztos azé a csajé, akit felvittem a Gellérthegyre, mivel még nem is volt más fuvarom ma.
– Na mars vissza – tárta szélesre az ajtót Blökinek. – Plusz fuvart csináltál, de talán megéri.
Hamar odaért a szállóhoz és a recepciónál érdeklődött, hogy szeretne beszelni a vendéggel, akit ő hozott, ha otthon van.
– Mi a gond? – kérdezte a recepciós
– Személyes ügy, tudja vele akarom elintézni, de ha tud angolul akkor megköszönném, ha segíteni fog.
– Akkor felszólok neki, úgy látom, a kulcsa nincsen itt, itthon van. Addig talán foglaljon helyet.
Tibor leült egy kényelmes fotelbe és várt. Próbálta magában meghányni–vetni, hogy mégis mit kérjen a nőtől. Mint becsületes megtaláló, igényt tarthatott némi jutalomra. Nem sokat morfondírozott. Eleve nem adott csak egy tízes jattot, úgy hogy hatalmas kézszorításon és köszönömön kívül úgysem lesz semmi.
Közben megérkezett a hölgy és nyomában a recepciós.
– Kérdezze meg a hölgyet, hogy nem hiányzik–e valamije a csomagjából, mert találtam valamit az autóban és nem tudom kié. – A recepciós fordított.
– Nem, nem hiányzik semmim – felelte flegmán a hölgy.
– Esetleg egy arany nyaklánc?
– Szabadna látnom? – kérdezte a hölgy.
– Természetesen itt van, nemrég találta a kutyám a hátsó ülésen. Csak maga volt ma az egyetlen fuvarom.
A nő megdöbbenve nézte, nem értette, hogy mi is történt, majd gyorsan elkezdett valamit hadarni a recepciósnak, aki nem győzött csodálkozni.
– Azt mondja hölgy, hogy nem is tudja, hogy fejezze ki a köszönetét. Ez a lánc egy becses emlék számára, ha elveszett volna, nagyon nagy fájdalmat okozott volna neki. Nem szokta sokat hordani, de ez benne volt a kézitáskájában, valószínű kiránthatta, mikor fizetett. Azt kérdezi, mivel tartozik önnek ezért. Nagyon meg van lepődve, mert egészen mást meséltek neki a magyarokról és most nagyon kellemesen csalódott. Ö még nem találkozott ennyire becsületes emberrel.
– Na akkor mondja meg, hogy ez természetes dolog nálam, hogy ami nem az enyém, azt nem szeretem birtokolni. Továbbá ad, amit gondol, és örülök, hogy nem lesz rossz benyomása a magyarokról.
A recepciós hüledezett és fordított. Miután befejezte, a hölgy benyúlt a retiküljébe és kihalászott két húszezer forintost. Ez a magáé.
– Nem lesz ez kicsit sok? – szabadkozott Tibor.
– Tegye csak el – mutatta a hölgy. Valamit még mondott.
– Mit mind? – kérdezte Tibor. A recepciós fordított.
– Azt kérdezi, hogy meghívhatja–e önt egy vacsorára, és hajlandó–e rendelkezésére állni, amikor szüksége van taxira.
– Természetesen, bármikor, bárhova elviszem. Ami a vacsorát illeti, hát nem is tudom, de talán elfogadom, csak a kutyámat előzőleg hazaviszem.
A recepciós lázasan fordított:
– Hagyja csak a kutyát nyugodtan. Én felmegyek, öt perc múlva már itt is vagyok. Azzal sarkon fordult a hölgy.
– Nesze itt egy ezres a közreműködésért. – A recepciós nagyot nézett, de hamar zsebre vágta.
– Mondja, normális maga, hogy egy ilyen láncot visszaad a tulajdonosának? Tudja hogy mit ér? Egy milliót legalább. Más eltette volna.
– Figyelj öcskös. Régóta vagyok a pályán és tudom én, de ilyen vagyok. Most mondd, megtartom, elviszem valami ékszerésznek és eladom kéz alatt. Mit fizet? Százezret vagy kettőt? És ha a hölgy észreveszi – mert észre vette volna előbb–utóbb – és bemegy a rendőrségre, hogy elhagyta? Öt perc múlva bekaszniznak, hiába mondanám, hogy nem is láttam.
– Ez is igaz, igaza van, én csak ezt úgy mondtam, hogy nem ez a gyakorlat maguknál, taxisoknál.
– Elég nagy baj ez, mert saját renoménkat rontjuk, és ezáltal sokkal kevesebb lesz az utas.
Közben visszaérkezett a hölgy átöltözve, kisminkelve.
– Jó szórakozást – búcsúzott a recepciós.
Kint az autóban a nő szemrevételezte Blökit a hátsó ülésen. Blöki nem sok tudomást vett róla, hiszen eleve megszokta, hogy a gazda másokat is fuvaroz az autóján, nem csak öt. A nyelvi nehézségeket is sikerült leküzdeni, mivel Tibor elvitte a „Három szív” nevű étterembe, ahol az egyik haverja volt a főpincér és ő fordított. Egy hétig maradt a hölgy és majd mindennap igénybe vette Tibort.
Még Blöki is megkapta a maga ajándékát, egy új bőrnyakörvet, kidekorálva. Végtére nagyon jó kis “fuvar” volt a hölgy. Majdnem százezer forintot taxizott Tiborral az egy hét alatt.
A búcsúvacsora ugyanúgy a „Három szív”–ben volt. Tibor barátja szorgalmasan fordított.
– Te, azt mondja, nem volna–e kedved kimenni hozzá Amerikába. Ö is egyedül él már évek óta, mióta meghalt a férje. Majd megtanít angolul, te meg őt magyarul.
– Nem–nem, én már csak itt maradok, ebben a városban. Mióta az eszemet tudom, Budapesten kívül egyszer voltam kint, az sem az országhatáron túl volt, hanem a Balatonnál. Annál messzebb soha nem jártam. De ha küld egy repülőjegyet, akkor szívesen megnézném Amerikát.
Bensőségesre sikerült a búcsúzkodás. Ígéretek és, hogy majd küldi a jegyet.
Két hónap sem telt el, a hölgy ígéretéhez híven, egy levelet küldött, ráadásul magyarul, mert egy barátja beszélte ezt a nyelvet és vele íratta meg. Kérte, hogy írja meg Tibor, mikor tudna utazni, és ő küldi a jegyet számára és, ha tudja, akkor Blökit is vigye, annak a számláját is állja.
Ez volt hát Tibor kutya szerencséje. A meghívást Tibor szívélyesen visszautasította, mondván, hogy fél a repülőúttól és, hogy a szüleit nem tudja egyedül hagyni. Megszokta ő már egyedül és ismerte magát, hogy nem bírna Blökin kívül mással kijönni.
Egy ilyen látogatás nem egy kéthetes túra csak. Annál több, és ezt a részét nem akarta kockáztatni.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.13. @ 11:00 :: Avi Ben Giora.
