Már nem emlékszem pontosan, hol ismertem meg Pétert. Lehet, hogy valami klubban, amikor rámásztak és el akarták püfölni. Mert nem volt egy Adonisz, de tapadtak rá a jó nők. Olyan ágrólszakadtnak nézett ki, akin segíteni kell. Cingár, vézna termet, hozzá a szemüveg. Elég az hozzá, hogy nagyon jó barátok lettünk. Na meg az is kiderült egy idő után anyám révén, hogy anno az én mamám meg az ő apja egy iskolába is jártak Miskolcon.
Történt, hogy egyszer bulit csináltam /elég sokszor/ mert, ha nem is volt hú, de nagy lakásunk, de szüleim még apám életében sem ellenezték az ilyeneket. Úgy gondolták, hogy maximum a lakást verjük csak szét és nincsen se rendőrség, se bunyó, ha kicsit szórakozunk. Sőt így tudták, hogy kik tartoznak a körömbe. Volt úgy, hogy maradtak addig, amíg a társaság összeverődött, de utána elmentek általában valahová és mindig megmondták, hogy cirka éjfél felé jönnek vissza és, ha addig lehet, fejezzük be.
Ez a nevezetes buli akkor volt, amikor már csak szegény anyám élt. Lehettünk vagy tízen, tizenketten. A kaját általában mi biztosítottuk. Anyám remek pogácsát és sajtos aprósüteményt tudott csinálni. Én meg már akkor is imádtam mérgezni főztömmel a népeket. Most is ez történt. Az ital volt a legkevesebb, mert hát nem nagyon szerettünk a pohár fenekére nézni. Valahogy mindig a flancos italok felé kacsintottunk és azok már akkor is nehezen beszerezhetők voltak, na meg az áruk sem semmi volt. De a haverok mindig találtak valahol olcsón whiskyt, konyakot meg más egyebet. Sör, az meg volt mindig bőven. Ekkor sem volt másképpen.
Csak hát kissé alulméreteztem a kosztot, mert csináltam sült húst, de abból egy darabot eltettem, hogy másnap anyámnak ne kelljen főzőcskéznie. Na meg a szokásosnál sokkal jobban éreztük magunkat, még hajnalban is javában buliztunk, igaz pianóra vett zene mellett. Anyám már régen elment a másik szobába aludni. A kutyám – mert az is volt –, hol nálunk lábatlankodott, hol meg anyámnál. Miután látta, hogy nem esik le neki semmi. (meg azt is tudta mindenki, hogy én csak egyszer adok neki enni – nem egész nap, mint másutt és soha sem engedtem, hogy tarháljon –), elvonult a kuckójába aludni.
Volt vagy fél négy, mikor Péter megkérdezte:
– Te, van még valami kajád? Mert sokat ittam és ég a gyomrom.
– Hát a fene tudja. Nézzed meg a frigóban, ha van benne még valami, hát kajáld meg.
Ez könnyelmű kijelentés volt, de nem gondolkoztam, pontosabban nem gondoltam hogy ennek az embernek ekkora a bendője. A lány, akivel járt, még egykor hazavitette vele magát és utána visszajött a bulira. Nem nagyon foglalkoztam vele, hogy mennyi ideig téblábol a konyhában. De egy idő után másoknak is kedvük termett valami harapnivalóra, így kimentem megnézni, hogy mit lehetne még kotyvasztani. Kenyerem – úgy gondoltam – még van elég és, ha más nem, hát a jólbevált zsíros kenyér hagymával lesz. Pláne – gondoltam –, a húsnak a zsírja, az nagyon kelendő lesz. Akkor meg a lányok sem voltak olyan finnyásak, hogy nem ettek hagymát, mert illatosak lesznek tőle. Ki is mentem, hogy megtegyem az előkészületeket, de hát mikor kimentem, elszörnyedtem. Peti éppen az utolsó falatokat tömte magába.
– Találtam egy kis sült húst zsírjában, azt ettem meg. Ugye nem bajő
Játszottam a nemtörődöm embert, de belül majd a guta ütött meg, hogy ennyi húst meg kenyeret és zsírt egy ember magába tömött. Hagytam a fenébe, és gyorsan beoldalogtam a többiekhez.
– Emberek – mondtam halkan. – Gáz van. Péter felfalt mindent. Se zsír, se semmi, sőt kenyér sincsen. Viszont egy kicsit tréfáljuk meg. Ne szóljatok ti semmit, majd én csinálom a zrít. Ti csak röhögjetek. Úgyis fogtok. Hogyha a Peti érdeklődik a sült hús iránt, azt mondjuk, hogy az a kutyámnak volt eltéve mivel már nem volt jó.
Mindenki tudomásul vette, csak azt kérték, hogy hajnalban majd, ha kinyit a pékség a Petit küldjük el kenyérért meg más–egyéb harapni valóért.
Péter végre visszajött a társaság közé. Én meg úgy tettem, mint aki átmegy a másik szobába anyámhoz. Még álmos volt persze és vissza is feküdt, de nem értett semmit az egészből, csak mondta, hogy hagyjam aludni.
Visszamenetem a többiekhez, de nagy orrlógósan.
– Te Peti jó volt az a hús meg zsír?
– Jó bizony! Nagyon finom volt, köszi!
– Nem érezted, hogy a zsír kicsit avas?
– Miért, avas volt?
– Hát nem tudom, de anyám most mondta, hogy a Hugó kajáját etted meg. Ugyanis neki volt ez eltéve, mert valami baja volt a húsnak anyám szerint.
A társaság majd szét készült pukkadni a röhögéstől, de magukba tartották. Várták a további fejleményeket.
– Tényleg? – kérdezte halálra vált pofával.
– Frankón, ha mondom, nem viccelek, anyám mondta.
– Pedig nem éreztem semmi rosszat rajta!
– Hát, a fene tudja, ha nem éreztél semmit és most sem vagy rosszul, akkor egészségedre.
Nem telt el egy óra, Peti el kezdett nyavalyogni.
– Te, van valami gyomorgörcsoldó gyógyszered, vagy szened, vagy más?
– Miért? Rosszul vagy?
– Úgy hiszem tényleg valami baja volt a húsnak, mert fáj a gyomrom, és hányingerem is van.
– Hát akkor menjél, dobjad ki a taccsot, ha tudod, utána adok egy szenet és dobjál le egy pohár Vodkát. Az talán segít, mint fertőtlenítő.
El is vonult a vécére. Belőlünk meg olyan hangosan tört ki a röhögés, hogy anyám is felébredt rá.
– Mi van, nem bírjátok még abbahagyni? Hajnalok hajnala van már!
– Bocsi, de hát ezt nem lehetett kibírni röhögés nélkül. És ha a Peti bejön, akkor mondd azt, ha kérdezi, hogy a Hugó kajáját ette meg, ahogy megbeszéltük.
– Mi ez a hülyéskedés? Nem értem? Miért mondtátok neki, hogy rossz volt a hús? Most tényleg beteg lesz.
– Hát a görcs álljon belé, ki a fene gondolta, hogy cirka egy kiló sült húst így magába bír tömni, majd egy kiló kenyérrel? Egy díjbirkózónak is becsületére válna. Közben Peti jött vissza, halálsápadtan.
– Tényleg a kutyakaját ettem meg? – kérdezte anyámat.
– Hát, neki volt szánva, de nem hiszem, hogy olyan rossz volt, amitől rosszul lehettél.
– Én gondoltam, mert avasnak éreztem a zsírt, de a hús egész biztosan nem volt rossz. Inkább talán attól lettel rosszul, hogy sokat ittál.
– Nem, nem, biztos a hús is rossz volt! – erősködött Peti –, de most már jobb, mert kijött belőlem.
Anyám nem akart poénrontó lenni, inkább elment vissza a másik szobába.
– Na, figyelj öreg – vettem át szót. – Most egy kis feladat vár rád, hogy kicsit rendbe hozzad magadat, mert olyan vagy, mint a kréta. Itt a szatyor meg lóvé. Jót fog tenni egy kis séta, menjél le a pékhez és hozzál valami harapnivalót. Nem ellenkezett, vette a cekkert és indult. Hozott is mindent. Majd két kiló kenyeret és parizert is, legalább egy fél kilót.
– Na, egyetek – mondta –, én mentem haza.
– Gyere, egyél egy kicsit, nem fog már megártani.
– Köszi, inkább nem.
Aztán persze még sok bulin volt vendégem, meg én is nála, de soha nem nyúlt a kajához a frigómban, még ha unszoltam is, hogy szolgálja ki magát nyugodtan, nem kutya kaja.
– Kösz – mondta mindig –, maradok annál, ami eleve fel van tálalva. Nem tudhatom, hogy véletlenül nem mégis a kutyád kajáját eszem–e meg.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.13. @ 10:43 :: Avi Ben Giora.