Késő éjjel van. Eltévedt kutyaugatás kísér, ahogy haladunk lassan az úton, az éjszaka csendjében a part felé, én és Zsömle kutyám. Néha egy-egy cserebogár berregése zavarja meg lassan megnyugvó gondolataim. Elképzelem, ahogy a tücsökzenében ülök a parton, nézem a lámpafények, és a hold tükörfényét a ringatózó, mélyfekete vízben, és már otthon érzem magam.
Milyen békét adó ez a folyamatosan ismétlődő halk nyikorgás, ahogy egy part menti ház udvarában a kerti hinta víg dalra kél, s vele táncot lejt a nyár esti szél. Szinte látom, ahogy az leng előre-hátra, s lassú ringatózása már-már álomba hajt. Megkeresve az ismerős tisztást, hátradőlök, és gyönyörködöm az éjszaka csillagboltos látványában. Egy-egy távolról hallatszó kutyavonyítás töri meg álmodozásom.
Az égbolt, mint egy festővászon. Fehér, széles sáv húzódik keresztül feketeségében, és hieroglif írásmintát vélek benne felfedezni, miként a szél szertefújja az imént, az eget átszelő repülő kondenzcsíkját. A csillagok, mint megannyi kis lámpás, hol fényesebben, hol pedig halvány pislákolással jelzik, hogy idejöjjetek, szemetekkel rám tekintsetek! Nem tudom elfojtani magamban a vágyat, hogy az állandósult képben, megleljek valami mozgó tárgyat. Hirtelen fekete árny repül át a tó felett, cikázva röppen, ahogy hangradarja jelzi, zsákmányát hol leli. Denevér az, mely lopva vadászik az éj sötétjében, s nappal meghúzódik rejtekén.
Néha halk zümmögés leng körül, és hozzá enyhe csípő érzés is társul, a pokróc alól kilátszó bokámon. Igyekszem tehát minél jobban beleburkolózni, és mindent bepréselni alá. Ahogy már-már merev nyakkal az eget kémlelem, egy vibráló fényt pillantok meg a horizont vonalában, ugyanott, ahol éppen egy órája tőnt fel egy hasonló vibrálás. Talán egy őrhajó, vagy műhold, mely Földkörüli pályán kering, és adataival szolgálja a jövőkutatást. Aztán egy pillanatra fénycsóva suhan át keresztbe előttem, oly gyorsan, hogy azt hiszem, káprázik a szemem. A távoli hinta nyikorgását, csak a tücskök harsogják túl, s néhol egy-egy levelibéka rekedtes hangja töri meg a monotonitást.
Egyszer csak meleg, sikamlós simogatás érinti a talpam, amire a szemem kipattan. A nap égi útját járja rég, s nem hallok már tücsökzenét. Madár rikolt, jelzi, hogy új hajnal virradt, miközben Zsömle kutyám, nyalogatja pokróc alól kikandikáló bokám.
Megborzongok kissé, ahogy a hajnal nedves leheletét lerázom magamról, s hogy felfrissüljek, kortyintok gondosan a vödrömbe rejtett boromból.
— Ah! Ez ám az igazi ébresztő, a madárzaj, az ébredező nádas éneke, a felkelő nap meleg érintése, ahogy lassan végigsimogatja a tájat és lehúzza az éj takaróját a derengő partvidékről.
Kinyújtózom, egy-két karlendítést engedek magamnak, no, nem viszem túlzásba, aztán a hálót, a botot és a csalit gondosan előkészítem. A felszerelt bot tegnap délután óta árválkodott a sarokban, arra várva, hogy egy hirtelen mozdulattal végül magamhoz kapjam. János, a szomszéd saját specialitású csali-keverékét dobom be reggeli ébresztőnek, s kukoricát akasztok a horogra csemegének. Aztán magam kényelembe helyezem, miközben majszolom megszáradt kenyerem.
A part gyorsan életre kel. Kék szitakötő szárogatja szárnyait a mellettem ágaskodó nádon, amott a vízben fekete vizicsirke család igyekszik reggeli útjára, elől a mama és a papa úszik, utána meg a hat pici csipogva. Egy barna vadkacsa gázol a partról a tó belseje felé, egészen felkavarva a vizet, hullámot keltve maga körül a szikrázó víztükörben. Majd, egy motorcsónak húz el előttem, megzavarva méla tűnődésem, és a ritmikus morajlás eszembe juttatja régi énem, amikor még aktív voltam és nap, mint nap, a dolgos hétköznapok során, igyekeztem kora délelőtt a próbákra.
Lics-locs! Lics-locs!
— Mi, ez? — riadok fel, és úgy suhannak szerte emlékfoszlányaim, mint 35 évem ügyelőként a színházban. Mi ez a csobogás? — fordulok körbe és keresem a zaj forrását. Nini, egy hal került a hálóba! Ez nem lehet igaz! — kiáltok fel, izgalmamban.
Egy aranysárgás, rózsás, jókora ponty vergődik a hálóban.
— Te szegény pára, hát elment az eszed, önként belesétálsz a hálóba? — motyogom felé.
Majd próbálom ügyesen megfogni az állatot, hogy meg ne sértsem, és minél hamarabb, sérülés nélkül vissza tudjam engedni a tóba, de sehogy nem sikeredik. A hal állandóan a háló alja felé akar úszni, ahelyett, hogy kifelé igyekezne.
— Mi ütött ebbe a kis jószágba, bizonyára nagyon meg lehet rémülve? Inkább békén hagyom, beszórok neki egy kis kukoricát, majd eszeget, megnyugszik, és aztán visszaeresztem — gondoltam magamban.
A nap már delelőre járhat, egészen benépesült a partvidék. Madárdal tarkítja a parti horgászok rádiójából szóló tánczenét. Valahol tűzropogás hallik, bográcsillat száll felém.
— Jaj, azok a régi szép idők! — sóhajtok nagyot és emlékeim hasítanak belém. Amikor a család itt sátorozott a parton, bográcsoztunk, napoztunk, együtt úszkáltunk a tóban. Nagyon régen történt, — mindez a boldog perc vajon hol van?
— No, te kis buta, te eltévedt jószág, gyere, kiengedlek — mondom.
A hálót óvatosan a tó belseje felé fordítom, de a hal nem mozdul. Bárhogy is próbálom, ellenemre tesz, és mindig a hálóban marad. Egészen felbosszant már, mire egyszer csak megszólal.
— Hé, te lúzer, most mit vagy úgy oda. Hónapok óta itt fogod a botot. Potyára dobod be a csalit a vízbe, és ahelyett, hogy örömujjongásba törnél ki, hogy végre besétáltam a hálódba, te vissza akarsz dobni? Elmentek neked otthonról? — kérdezte a hal. A meglepetéstől tátott szájjal meredek a hálóra, ahol a hal tovább mondja a magáét.
— Te jó öreg, ne csináld itt a fesztivált! Én jót teszek veled, te is jót tehetsz velem!
— Mi az ördögről beszélsz? — nézek körül titkon, és guggolok le a halhoz.
— Idefigyelj! — suttogja a hal. Három dolgot mondok neked, ami indokolja, hogy ne dobj vissza a tóba:
— Engem évek óta szekíroz az asszony, és bárhova próbálok meglógni előle, egyszerűen mindenhol megtalál. Se egy barlang, se egy hínáros, ahová elrejtőzhetnék, állandóan szekál, és már tele van vele az uszonyom. Nem bírom tovább!
— Fogadtam a haverokkal, hogy ha egy hal nem ugrik önszántából a hálódba, soha nem fogsz ki egyet sem, annyira béna vagy. Ha valami a csalidra akad, ahelyett, hogy rántanál egyet a botodon, te továbbra is az eget kémleled vagy a csillogó vízbe bámulsz. Mi a fenének jössz ide egyáltalán?
— Most legalább dicsekedhetsz a haverjaidnak, az asszonynak otthon, hogy nem hiába lopod itt a napod, végre van eredménye a botfogásnak — fejezi be a hal és néz rám kérdőn.
— Idefigyelj cimbora! — szólalok meg végül, felocsúdva meglepetésemből, majd óvatosan leülök egy, a vízből kiemelkedő nagy szürke kőre.
— Jó megfigyelő vagy, mert eddig valóban nem fogtam halat, de nem is akartam. Nem vagyok horgász. Szeretem a halakat, de otthon csak az akváriumban, a természetben, pedig szabadon a vízben. Azért töltöm itt az időm, amennyit csak lehet, mert az asszony állandóan belém köt, piszkál, nem kímél se embert, sem ideget. Hogy nem csinálok otthon semmit, állandóan a lábamat lógatom, hogy miért pipázok, miért nem metszem a fákat, vagy miért nem kapálok? Egyszerűen nem érti, hogy semmihez nincs már kedvem. Úgy érzem, hiába fognék bármihez is az udvarban, annyira nincs értelme, ha pedig csak leülnék hallgatni a madarak csivitelését, akkor megint csak rázendít, és felmegy bennem a pumpa. Szóval „alibihorgász” vagyok — mondom ki végül az igazságot, nagyot sóhajtva.
— Nem segíthetek rajtad, hogy vihetnélek haza. Nem vinne rá a lélek, hogy oda dobjalak az asszony elé, hogy készítsen belőled vacsorát. Ne haragudj pajtás, de vissza kell, hogy dobjalak!
— Nem úgy van az komám! — kiáltotta a hal. Ezt nem teheted velem! Ha voltam olyan önfeláldozó, hogy a hálódba ugrottam, kutya kötelességed engem magaddal vinni, ha nem teszed, a többi horgászon állok bosszút! — sziszegte a hal és nyomatékkép összeráncolta a homlokát.
— Én úgy emlékszem, hogy ha nem doblak vissza, akkor három kívánságomat kell teljesítened — vágok vissza a halnak. — Na, és mit gondoltál ki abban a csöppnyi fejedben? — kérdezem kuncogva a halat.
— Összebeszélek a többi hallal és sztrájkolni fogunk. Egy hónapig nem eszünk a csalitokból, és egy horogra sem fogunk ráharapni. Aztán üldögélhetnek magukba a parton a kedves sporttársaid, és maximum a botot foghatják, mint te, mert halat biztosan nem.
Ezután, mintha érezte volna, hogy gondolkodóba ejt, hátat fordított nekem, és elhallgatott.
— Mit tehetnék? — kérdezem magamtól. Hogy fordulhat elő, hogy megzsarol egy hal? Nyomatékképpen, hátat fordítok én is, és közben vakargatom az állam, hátha sikerül valami kecske-káposzta félét kiötlenem.
Már kezd sötétedni, elcsendesül a partvidék, s újból a tücskök veszik birtokba a zene színpadát, és én még mindig ott ülök, némán, államat támasztva, háttal a hálómba ugrott, nagyszájú halnak. Azután egy hirtelen ötlet nyomán, felállok, és pakolni kezdek. Gondosan összehajtom a pokrócot, a botot, vigyázva a horogra, nehogy, mint legutóbb beakadjon a karomba. A csalit és a kukoricát is visszarendezem a dobozba. Szendvicsem maradékát és az üres borosüveget szatyorba hajítom, hogy az első adandó alkalommal kidobhassam egy kukába. Szándékosan utoljára hagyom a bőbeszédű halat, hadd főjön még a levében kicsit és találgassa, vajon mi tévő leszek. Végül kiemelem a hálót, benne a jókora ponttyal, és belelódítom az imént vízzel telemert vödörbe, aztán sarkon fordulok és irány hazafelé, mert már Zsömle is nagyon érzi a gyomrát.
A falu közepén, a mindig hangos kocsma mellett visz el az utam. A bámészkodó cimborák már messziről lóbálják üvegeiket, integetnek, hogy mint mindig, úgymond „horgászatból hazafele” arra vegyem az irányt, és én is betévedjek egy-két kupicára. No, de most fontos dolgom van, halat viszek az asszonynak, nem lehet az időt eltölteni, holmi borozgatással, iszogatással. Hogy elejét vegyem a sértődésnek, közelebb megyek és mutogatom a cimboráknak, hogy idenézzetek: Ekkora halat fogtam! És lám, a kocsma népe mind kizúdul az udvarra, és csodálják, hogy végre, hosszú hónapok múltán csak a horgomra akadt valami.
— És mondd, Pistám! — szólal meg az egyik, borgőzösen tántorogva, majd óvatosan megtámasztja az ajtófélfát. — Hogy az ördögbe sikerült neked, éppen ezt az óriási pontyot kifognod? Meddig fárasztottad? Milyen csalival dolgoztál? Áruld már el a titkot komám! Ha én egy ilyen hallal mennék haza az asszonyhoz, únye az egy hétig a kedvembe járna!
Azzal körbeállnak és kíváncsian várják, milyen csodát árulok el nekik. Végül is bemegyek velük az ivóba, felhörpintek néhány pohár hosszúlépést. Körülöttem nagy a hangzavar, előkerül egy mérce is, ami meghamisítatlanul igazolja, hogy önfeláldozó halam 60 cm hosszú és lehet vagy 6-6,5 kg-os. Megkopott horgásztörténet foszlányok hangzanak fel innen-onnan, s elcsattan egy-egy fényképezőgép is, ahogy kiterített prédámmal pózolok. Jó nagy muri kerekedik ebből az unalmas vasárnap estéből, mikor is a szemem rátéved a falon lógó naptárra.
Azután elhalkul mellettem a hangzavar, az árnyak kísértetként mozognak céltalan, szinte lassítva köröttem, s én dermedten nézem a dátumot, a pirosra színezett számot a naptárban, amely június hatodikát mutat.
— Atyám-uram! — kiáltok fel, aztán sapkámat gyorsan a fejembe nyomon, szertehagyott dolgaimat felnyalábolom, s úgy futtában, hátrafele nézet, kiáltok oda a cimboráknak.
— Futok, mert az asszony megöl, ha nem sietek, a házassági évfordulónk van ma, s én megint csak itt töltöm a napot veletek.
Gyors lépteim, ahogy közeledek a házhoz, lassulni látszanak.
— Mit mondjak neki, hogy engeszteljem ki a tegnapi fejéhez vágott dolgok miatt?
De időm se volt már sokat törődni a dolgon, az asszony a kerítést támasztja, a szomszéd messziről int, s valamit mormol.
— Na, hogy járt szomszéd? — kérdezi az tőlem. — Látom teli a vödör, csak tán nem szerencsét hozott a specialitásom?
— De igen komám, jókora ponty került a hálómba. Ez a legszebb napom hónapok óta. Ide süss: ekkora halat fogtam!
S azzal be is fordulok az udvarba, sietve, nehogy összeakadjék velem az asszony szúrós tekintete. A kádba gyorsan vizet, pontyom rabságán egy kis enyhet engedek, s belepottyantom a levegőért kapkodó szájhőst a kádba.
Az este nyugalomban telik, azért oda-oda sandítok az asszonyra, miként serénykedik a tűzhely körül, s hogy ne érje szó a ház elejét, vacsora közben aztán megszólalok.
— No, asszony, hogy emlékezetessé tegyem eme jeles napot…
Ekkor egy kis szünetet tartok, várom a hatást, hogy az asszony észre veszi-e, hogy bizony emlékszem ama jeles napra, krákogok néhányat, majd lassan folytatom a mondókám.
— … úgy gondoltam, hogy neki látok itt a kertnek, teremtek egy kis hangulatot ebben az udvarban.
— De mi legyen a hallal? Nem tarthatjuk hetekig a kádban! — nézett rám kérdőn s közben széttárta két tenyerét.
Én egy gyors mozdulattal türelemre intem a párom.
— A hal a meglepetés részét képezi, tehát nem megfőzendő, nem megsütendő dolog.
Ezzel a magyarázkodást be is fejezem, és nyugovóra térek.
A következő hajnal valahogy más, mint a többi, a nap hamarabb ébreszt, fényes sugarai korán kicsalnak a szobából, és a délelőttöt a cseresznyefa árnyékában ülve töltöm, pipázva, csöndben elmélázva. Az asszony sürög-forog körülöttem, tán serényebben, mint máskor, s mintha egy kis mosolyt vélnék felfedezni, mindig komor tekintetében. Titkon egy kicsit tovább méregetem. A kor, az évek alatt ránk mért csapások, meggyűrtté tették az arcát. Ugyan ha jobban belemélyedek arcának vizsgálatába, még felsejlik bennem annak a mosolygós, vidám leánynak az emléke, akit annak idején, oly nagyon régen leszólítottam a szüreti mulatságban. S mielőtt túlságosan nosztalgiába mélyednék, leemelem lábam a hokedliről, és elindulok a sufni felé.
Három nap múlva…
— Mondd már öreg, mi végre ez a nagy ásáső Mit akarsz ültetni ekkora területen, és mit fognak szólni a szomszédok, hogy ilyen görbe ágyásba szóród a vetéstő — morog megint az asszony, szokásához hűen.
— Nem mintha számítana, hogy mit mondanak majd a szomszédok, — felelem és közben nyomatékként egy jó nagy ásónyomnyit kanyarítok ki a földből —, de nem ültetünk ide semmit. Ha eddig nem vetted volna észre, kerti tavat készítek — fejezem be mondókám, és egyben levetett sapkámmal törlöm meg verítékes homlokom.
— Ember, elment az eszed, minek nekünk kerti tó? — értetlenkedett a párom. Kimegyünk a tópartra, negyed óra járásra van innen, minek neked a flanc? — azzal be is fordult a konyhába, maga mellett legyintgetve konyharuhájával, és közben fejét csóválva, mondogatta a magáét. Szerencsére én ezt már nem hallottam.
Hogy így otthon tüsténkedek, valahogy gyorsabban telik az idő. Lehet, hogy némi igaza van az asszonynak, hogy ha tevékenyebben töltöm a napjaim, akkor talán nem érzem olyan hiába valónak nyugdíjas éveim. Mire besötétedett — háromnapnyi ásás után — befejeztem az alapozást. A szépen kiásott tómeder ott árulkodott, hogy titkos vágyam, beteljesedni látszik. Tavaly az eprekhez vásárolt fekete fóliát leterítettem a meder aljára, és a kert díszítésére szánt apró kavicsokkal pedig teleszórtam az alját. Innen a harmadik szomszédtól kértem vízinövényt, sást, meg gyékényt, mert a kert végében nála is dísztó van, amiben nagyon elszaporodtak a növények. A fólia és a part találkozására nagy szikladarabokat raktam, és délután elkezdhettem felengedni vízzel a medret. Vártam azért néhány órát, hogy beálljon egy kicsit a víz, hogy a nap melege mindenhol egyformán átjárja, aztán szalasztottam az asszonyt, hozza azt a halat hamar a kádból.
Mókás volt újra látni a dumás kisfickót, akit azóta meg sem látogattam, mióta a kádba engedtem. Bizonyára fellélegzett, hogy nem feltálalva végezte.
Jött is a Kedves, hozta a vödörben a halat, s egy óvatos mozdulattal megbillentette, hogy a hal ki tudjon úszni belőle, majd leültünk a padra, egymás mellé, és gyönyörködtünk a csillogó víztükörben, a vidáman úszkáló pontyban.
Innentől szép, nyugalomban teltek a napok, hetek, s a nyár is a végét járta már. Elmatatgattam az udvarban, közben leültem a padra, elbeszélgettem KOI-val — persze, ha senki nem volt a közelben. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy KOI — nem mondta — de éreztem, hogy egyre szomorúbb, kedvetlenebb. Kérdeztem is tőle az egyik délelőtt:
— Mi lelt barátom, tán csak nem beteg vagy?
— Nem cimbora, igazából majd kicsattanok az egészségtől, de amennyire te megtaláltad a békét, az összhangot a feleségeddel, nekem éppen annyira hiányzik az otthon melege, az asszony be nem álló szája. Azt hiszem, elhamarkodtam a döntést, nem vinnél inkább vissza hozzá, a tóba? — és közben nagyot sóhajtott.
— Rendben kispajtás, ahogy gondolod, úgyis régen mozdultam ki az udvarból, éppen ideje, hogy szétnézzünk egy kicsit a környéken.
Azzal fogtam a vödröt, telemerítettem vízzel és hagytam, hogy KOI beleússzon és csak úgy félvállról, odalöktem az asszonynak:
— Elmentem körülnézni.
A parthoz érve lassan gombócot kezdek érezni a gyomromban. Ezzel a kis pikkelyessel olyan jól összebarátkoztam, és most meg kell tőle válnom, ezt nagyon sajnálom. Sóhajtottam egyet, hátha ezzel a gombócot is sikerül végre lenyelnem, mi nyomasztott egész úton, közben lehajoltam, hogy utat engedjek pajtásomnak.
— Viszlát, cimbora! Aztán vigyázz magadra, nehogy valamelyikünk horgára akadj! — és búsan integettem felé, de nem mozdultam.
Úgy éreztem, hogy gyökeret vertem, és nem tudok elindulni. Leültem hát és hallgattam a régi, ismerős madárzajt, a szél susogását, a meg-megszólaló vadkacsa hápogást, a szitakötőt, ahogy elzúg a fülem mellett, és végigfeküdtem a főben. Egy ideig a felhőket figyeltem, amint hol lassan, hol pedig felgyorsulva engednek a szélnek. Aztán egy-egy magasba szálló madár útját követtem, persze, amíg látni bírtam. Majd hűvösödni kezdett, kicsit libabőrös lett a karom, a hátam, ahogy a hirtelen jövő hidegebb szél végigfutott rajta. Indulni kéne, nógattam magam, mire várnék még. Az asszony is aggódik — gondolom. Így felkerekedtem és indulni készültem. Ekkor KOI hangját hallottam a víz felől.
— De jó, hogy itt talállak, hogy még nem mentél haza! Mily csodát tehetsz velem, cimbora!
— Mondjad pajtás, mit tehetek érted? — kérdeztem, s egyszeriben a hideget is elfeledtem.
— Nézd, itt az asszony! Jó, egy kis időbe tellett, de rávettem, és ha volna kedved, akkor mindketten veled mennénk, ha nem lennénk útban, ott éldegélnénk veletek, a kerti tóban.
Mint a mesebeli hal iránt, ki a három kívánságot teljesíti, úgy éreztem KOI iránt. Segítségével kifoghattam életem első és legnagyobb halát. Neki köszönhettem, hogy az asszonnyal hosszú évek múltán megbékélhettem, és hogy a kertünkben végre otthonra leltem. Persze, hogy igent mondtam, s boldogan nyújtottam a vödröt feléjük. Hazafelé tartó lépteim gyorsaságát, tán szívem kalapálása múlta felül. Annyira boldog voltam, siettem, hogy minél előbb kis pajtásaimat az új lakukban tudhassam.
Elmúlt a nyár, az idő őszbe fordult, s a kertben neki kellett látnom az őszi munkálatok előkészítésének. Egyszer csak egy autó áll meg a ház előtt. Odakandikálok sapkám alól, hogy ki az ördög lehet az, s rég nem látott fiam mosolygós képét pillantom meg a kapu előtt. Azon nyomban kiesik a kezemből a gereblye, rohanok, s hangosan szalasztom az asszonyt is, hogy jöjjön már, itt van a mindig szeretett fiunk.
Együtt érünk a kapuhoz, az én drága Katám, lisztes kezét törölgeti kötényébe, míg én a kesztyűt próbálom gyors ütemben lehúzni a kezemről, de igyekezetemben inkább rátapad, minthogy lefelé jönne. De mit bánom én azt a kesztyűt, csak minél előbb a fiamat magamhoz ölelhessem.
Nyílik a kapu, és ölelném a fiam, mikor az odébb ugrik a kocsijához és a csomagtartóból kivéve egy dobozt nyom a kezembe, Katám bizony megkapja a régen áhított ölelést. No, leteszem a dobozt, nem mondom, azért van súlya a dolognak és iparkodom vissza, hogy mielőbb fiamat üdvözölhessem.
— Jól van apám, hát itt vagyok végre! De jól néztek ki! Mintha mindketten egy kicsit visszafiatalodtatok volna — mondja Péter fiam, és közben cinkosan kacsint az anyjára.
— No, és mi történt, hogy benéztél hozzánk, oly régen láttunk? Dolgod van erre, mondj már valamit édes fiam, ne állj ott olyan szótlan! — horkanok fel türelmetlenül.
— Drága apukám, nem véletlen, hogy erre jártam, tudod a madarak mifelénk se némák, és azt csiripelték, hogy a héten ünnepled a 60-dik születésnapod. Gondoltam, e jeles napra ellátogatok hozzátok, hogy együtt koccinthassunk e boldog nap, s az eddig eltöltött évek emlékére — mondta mosolyogva és megölelt közben.
Hatvan év ide vagy oda, azért csak megkönnyezteti az ember fiát, egy-egy ilyen szívszorító szónoklat, főleg, ha a saját fiunk követi el. Aztán Péter nem sok időt hagy a merengésre, újból a kezembe nyomja a behozott dobozt, és irányít hátra a tó felé. Ő pedig visszaszalad a kocsihoz és egy hatalmas szürke dolgot vesz ki az utánfutóból, és anyjukom segítségével lassan lépdelve, hozzák hátra.
— Vajon milyen összeesküvés történhetett? — vakarom a fejem búbját a sapkám alatt, mert, hogy az asszony tud valamit, az bizonyos. De hát majd csak kikerekedik az igazság — gondoltam és csendbe maradtam.
A fiam és az asszony ott tüsténkednek a tóparton, majd lezavartak a pincébe, hogy hozzak a borból a köszöntéshez. Úgyhogy fogom a lopót, az üvegkancsót és komótosan leereszkedem a pincébe. Úgy gondolom, hogy a tavalyi vörös boromat kínálom ez alkalommal, a tejfölös marhapaprikás mellé, valahogy ezt kívánom. Mire felérek, egy hatalmas sziklafal emelkedik a tavacska mellett.
— Mi az isten ez? — kiáltok meglepetésemben, mire Péter nagyot kiált Katónak.
— Most indítsd el, anya!
Halk zúgást hallok, majd csobogást a sziklafal felől és hirtelen, vízesés folyik le a tetejéről, hosszan végig be a tóba, s ahogy egy-egy sziklaormon megugrik a víz, többirányú vízesést formálva, nagyon szép látványt nyújt. Tágra nyílt szemeket meresztek, mert ilyen meglepetésre nem számítottam, teljesen meghatódottan lépek közelebb a családhoz, és ölelem őket magamhoz.
— Várd ki papus a végét! — mondja Kató, és sandán kacsint rám.
— Mit tartogathat nekem még ez a nap? — mormolom magamban. Meglátogatott rég nem látott Péterem. Kedvenc marhapörköltöm tálalva az ünnepi asztalon. Csoda vízesés van az udvaromban, amiben nap, mint nap gyönyörködhetem a cseresznyefa árnyékában. Mi jöhet még?
Leereszkedett az est. Az éji muzsikosok még elvétve hallatják magukat, de igazából az ősz esti táj már a télre készülődik. A fáradt természet piheg még egy kicsit, hogy aztán télidején a hótakaró alatt pihentető álomra leljen.
— Na, most gyere, apjukom! — cibál ki Kató az udvarra, és sietős léptekkel tol maga előtt a tó felé.
Már ahogy kiléptem az ajtón, láttam, hogy ismeretlen, idegen fény árad a kert hátulja felől. Gondoltam, hogy az udvar végi utcában egy autó parkolhat valahol, ami bevilágítja a kertet, de Kató annyira igyekszik hátrafelé tolni, hogy már kezd a dolog kissé gyanússá válni. Mielőtt még elértünk volna a tóhoz, kezeivel befogja a szemem.
— Most ülj le drágám, ide a padra! — mondta, és Péterrel lesegítenek a cseresznyefa alá.
— Kinyithatod a szemed! — súgta Katóm, és elemelte hagymaszagú kezét a szemem elől.
Hát lássatok csodát, az a gyönyörű vízesés, amit Péter készített, az valami csodálatos volt. Valahogy világítást épített a kőbe, és néhol megvilágította a leereszkedő vízfolyamot. Időnként színt váltott, és a kék-zöld-piros és sárga színeket felváltva mintázta, és szivárványt varázsolt röpke néhány perc alatt a kis tanyánkra.
Oly melegség töltött el, amit már nagyon rég nem éreztem. Ahogy ott ültünk hárman a padon, hallgattuk a víz csobogását, láttuk KOI és feleségének a vízből néha ki-kivillanó narancsos hátát, és a színpompát, mely megszínezte a széthulló vízcseppeket. Csodálatos érzés volt. Együtt a család.
Másnap, Péter korán reggel utazott vissza a városba, a munka megint csak hamar elszólította tőlünk, de megígértettem vele, hogy a tél beállta előtt még mindenképpen el kell látogatnia hozzánk.
Az ünnepi hangulat hivatalosan elmúlt, de azért a szívemben még mindig ott érzetem annak a születésnapnak a hangulatát, ami jó érzéssel töltött el, mikor egyik reggel a tó mellett gereblyéztem össze a diófa lehullott leveit. Nem is tudom, hogy az ember lelke, hogyan tud elviselni ennyi szép dolgot, ami élete alkonyán még történhet vele. Hiszen szerető békés családra leltem, mókás kis barátokat találtam magamnak, és ha jobban belegondolok minden, ami most nekem a boldogságom, mind itt a kertben, az otthonomban megtalálom. Azután, ahogy a kerti munkák egyre csökkentek, időt szakítottam magamnak, és egy ilyen könnyű reggelen betértem újra a kocsmába. Látom, ki van rakva a képem, feliratozva, amint ott állok KOI-val a kezemben, és büszkén dagad a mellem. Karcsi, a korcsmáros kutatni kezd a fiókban, és felém nyújt egy újabb bekeretezett példányt azzal, hogy ez a cég ajándéka.
Hazaérve, amikor benyitok a konyhába, megcsapja az arcom a frissen készült ebéd gyomrot melengető illata. Jól beszívom, s igyekszem a levegőt minél tovább bent tartani, hogy megőrizhessem ezt a pillanatot, ezt az érzést, ameddig csak tudom, már—már fulladásig. Majd kissé görnyedt háttal odébb állok, és gondosan a bejárattal szemközti falra, ahol a tavalyi naptár helye volt, felakasztom az imént a kocsmából hozott képet.
Az asszony közelebb jön hozzám, átöleli a vállam, és együtt nézzük a képet és a feliratozást:
„Ekkora halat fogtam! — 2007.06.06.”
Legutóbbi módosítás: 2008.03.19. @ 08:43 :: B.G.Boróka