Szürke id? volt. Télvégi száraz hideg. Autójában hangosan dübörgött egy színvonaltalan, semmilyen, rádiós zeneszám. Tucatáru. Kicsit sem mozgatta meg a fantáziáját. Inkább arra jó, hogy ne gondolkodjon, csak bambuljon maga elé, vagy ha gondolkodik, ne zavarja benne. Mostanában ilyen vacakokat hallgat. Teljesen letompult az agya.
Ahogy a tavaszra várt, úgy vágyódott egy kis felfrissülésre.
Az aznapi nyolcvanadik kilométer után, mozdulatai már a karjaiba égtek, s jó robotként haladt úti célja felé.
Hirtelen fehér foltot pillantott meg az autó el?tt.
A reflexek azonnal tették a dolgukat. Fék.
Egy kiskutya. Eredetileg fehér, loncsos sz?rét a kosz kissé már elszürkítette.
És nem ment az útból.
Haladt tovább az autó el?tt. Mintha mi sem történt volna.
Mintha nem is csupán a reflexek mentették volna meg egy pillanattal ezel?tt az életét.
Az autó kínlódva pöfögött utána.
„Mindjárt letér az útról" – gondolta a vezet?je.
Hát nem. A kutya lassú ügetéssel foglalta el a sáv közepét.
„Nem akarsz lejjebb menni?" – kérdezte csak saját magától a lány.
Nem akart.
Rövid tétovázás után rádudált.
A kutya hátranézett és megállt.
Fekete gombszemei szinte átfúrták a lány tekintetét.
Fék. A kis kölyök pillanatnyi határozatlanság után visszafordult, és ügetett tovább az autó el?tt.
„Haladnom kéne ám nekem. Ez így nem lesz jó…" – a lány újra dudált egyet, de most már zavaróan hosszan.
A kutya most megrezzent, és átfutott a másik sávba. A szemb?l jöv? autósnak is próbára tette reflexeit.
A lány haladt tovább. A tekintet nem ment ki a fejéb?l. Olyan messzire viv? szemei voltak, hogy belesajdult a szíve.
Aznap a munkáját nem tudta szokásához híven, pörögve, lendületesen, és lelkesen végezni. Azok a fekete gombszemek megbabonázták.
Pedig nem is kutyabolond. Persze van kutyája. De nem mehet be a lakásba. Nem szereti, ha megnyalogatja a kezét. Azt sem, ha felugrál nadrágjára, amikor hazaérkezik. És hamar elunja a vele való botdobálós-visszahozós játékot is.
Talán, mert sosem látott gyerekkorában igazi kutya-ember kapcsolatot. Az apja is inkább csak megt?rte, illetve hasznos jószágnak tartotta kutyáit. Ha nem megfelel?en hozták a nekik szánt szerepet, meg is verte ?ket.
A lány nem bántotta a kutyáját, de nem is volt igazán oda érte.
De ez a kis sz?rgombolyag, a pulis, szemébe lógós, sz?rös tekintetével, valamiért nem hagyta nyugodni.
„Biztos kirakták. Valakinek nem kellett."
A falu szélén, ahol a kutya pillanatról pillanatra az életével játszott, nem volt lakóház, csak egy benzinkút, és egy szerviz.
Alig várta, hogy vége legyen a napnak. Ha visszafelé is ott lesz, és tényleg kitették, elhozza.
Ã??, a nem-kutyabolond, befogad egy kóbor kutyát.
„Tiszta hülye vagyok!" – vonta le végkövetkeztetését.
Hazafelé autózva, férjét is felhívta, hogy mire készül.
„Persze. Ha úgy érzed, hozd el. Meglesz majd a másikkal!" – adta meg neki a vágyott meger?sítést.
Ahogy közeledett, már a falu másik végét?l árgus szemekkel pásztázta az út szélét.
„Hova t?nt? Csak nem ütötték el?"
„Nem. Megvan!" A benzinkúttal szemben, az autószerviz kerítése mellé kucorodott le. Aludt.
A lány lassan befordult a parkolóba. A szervizben kérdez?sködött, de nem tudtak semmit.
Elkezdte csalogatni a kutyát. A pillanatnyi bizalmatlan méregetés után, a kutya úgy szaladt biztonságos távolságra, mintha puskából l?tték volna ki. Megállt. Ahogy a lány közeledett felé, a kutya újra szaladt.
„Úristen. Hogy fél…"
A kutya újra az úttestre ért, s a lány akkor vette észre, hogy egy jó méteres drót van a lábán.
„Talán kínozták is, vagy kikötötték."
A benzinkúthoz is átsétált a lány.
– Sziasztok. Nem tudjátok kié ez a kiskutya?
– Nem. Biztos kitették, mert már két napja itt futkos. Adtunk neki enni is, de csak akkor viszi el, ha nem vagyunk a közelben.
– Próbáltátok megfogni?
– Persze. Talán még én is elvinném. De nem jön senkinek a közelébe.
– Értem. Azért hagynék egy telefonszámot. Ha mégis sikerülne megfogni. Egy óra múlva már itt is lennék érte. – nézett a fiatal fiúkra a lány.
– Ok. Felírom.
Az újdonsült kutyabarát még tett egy kísérletet. De a kutya rohant bele a világba.
Ahogy a lány nézett utána, a fehér gombolyagot egy busz ütötte el majdnem. A kutya vagy ötszáz métert futott a busz el?tt, egészen a faluig. Ott megfordult, aztán a szemb?l jöv? kocsi el?tt rohant visszafelé.
A lány már a gombóccal küzdött a torkában. A kis sz?rpamacs rémült ámokfutása teljesen letaglózta. Ilyen lehet, amikor egy gyereket elhagy az anyja. Nincs támpont. Nincs kapaszkodó. És a világ félelmetes.
A kölyökkutya a közelben lév? szántóföldön állt meg.
A lány az autójához vonszolta magát. Elindult.
Ahogy lassan távolodott, azon rágta magát, hogy talán nem tett meg mindent.
Talán valahogy mégis meg lehetett volna fogni. Talán, ha többen körbekerítették volna. Talán.
Néhány kilométerrel arrébb, már széles sávokban folytak le könnyei az arcán.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.08. @ 08:36 :: Jakab Zsófia