A közös gyerek
A közönség felállva tapsolt, amikor az előadás végén megjelentek a színpadon. A férfi, erősen húzta a jobb lábát, az asszony mégis őrá támaszkodott, így tipegtek aprókat lépegetve középre. Meghajoltak. Közben a férfi gyengéden megszorította az asszony kezét, és egy pillanatig oldalra nézve összecsippentette a szemét. Mosolyogtak.
Az asszony almazöld selyemkosztümöt viselt és finom csipkéjű ekrü cérnakesztyűt. Fejét királynői tartással emelte fel, és bizalommal teli, szelíd pillantással nézett szét.
A férfinak hosszú ősz haja volt, amelyet a tarkóján összekötött. Arcbőre napbarnítottan feszes, ugyanakkor a szeme és a szája körül mély ráncokkal barázdált. Látszott, hogy frissen borotválkozott, az öltözékét gondosan válogatta össze, a cipőjére pedig kifejezetten kényes.
Az asszony először mégis a parfümjére figyelt fel; megcsapta az orrát, amikor elvonult mögötte a társalgóban. A finom illat sokáig ott lebegett a fotelja körül. Az otthonban nemigen volt megszokott dolog, hogy ilyesmit használnak, kiváltképp nem a férfiak. Megjegyezte magának, s a legközelebbi találkozásukkor egy hosszabb mosollyal nyugtázta: az illathoz kellemes külső tartozik. A férfi rácsodálkozott, aztán barátságosan biccentett felé.
Így indult az ismeretségük s pár nap múlva a parkban folytatódott. Az asszony egy félárnyékos padra telepedett a könyvével, de alig olvasott, olyan ábrándos hangulatba jött a májusi illatoktól, a körülötte bizsergő élettől.
– Min mereng? – termett előtte hirtelen a férfi.
Az asszony elpirult, mintha rajtakapták volna valami tilos dolgon, később meg azért restelkedett, hogy ilyen buta módon reagált.
– Megengedi? – hajolt meg kissé a férfi és bemutatkozott. – Kürthy Vilmos, zongorista.
– Tordasné, Anna… – becsukta a könyvet, és helyet mutatott maga mellett a padon.
Sokáig beszélgettek. Főleg Vilmos vitte a szót, elmesélte, hogy ötvenévesen egy agyvérzés vetett véget a zenei pályájának, s azóta sok minden másban is elhagyta a szerencséje. Anna csak mértéktartóan árult el magáról ezt–azt, legtöbbet a kedvteléséről beszélt: verseket, novellákat írogat. Remekül kiegészítették egymást, Vilmos lelkes előadó volt, Anna pedig hálás közönség.
Teltek a napok, a tavaszból ősz lett, közben a két idős ember között egyre jobban elmélyült a barátság. Kölcsönösen tisztelték, és nagyra tartották egymást, ráadásul rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a másik leginkább szomjazott: Vilmos rendkívül gáláns és udvarias volt, Anna pedig figyelmes és gondoskodó. Nem csoda, hogy egy idő után kizárólag egymás társaságában érezték jól magukat, ugyanakkor mindig tudtak a másiknak valami újat mondani, mutatni.
Egyik alkalommal a férfi egy vastag fotóalbummal érkezett a társalgóba. Mint két összeesküvő, a fejüket összedugva hajoltak a képek fölé, és halkan sutyorogtak, nevetgéltek. Anna a képeket nézve furcsa dolgot figyelt meg magán, a pár évtizeddel fiatalabb Vilmos is gyengéd érzéseket váltott ki belőle. Hirtelen ötlettel felsietett a szobájába, és réges–régi bonbonos dobozokkal tért vissza. Kiválasztott néhány képet, és Vilmos korabeli arcmása mellé illesztette őket.
– Ilyenek lettünk volna együtt ötven évvel ezelőtt – mutatott kissé fájdalmas mosollyal az egyik párosításra. – Vajon észrevett volna, ha akkor összetalálkozunk?
A férfi sokáig nézte a sok év előtti fiatal lányt.
– Azt nem tudom, akkor hogyan lett volna Annácska, de én most visszamenőlegesen beleszeretettem magába. Lehetséges ilyesmi?
Az asszony gyengéden megsimogatta a férfi kezét és elérzékenyedve bólogatott.
– Maga is így érez? – lelkendezett Vilmos.
Egyszerre indultak meg a könnyeik.
Néhány nappal később a parkban sétáltak, alig beszéltek, csendben andalogtak egymás mellett.
– Annácska! – kezdte a férfi. – El kell mondanom, mennyire örülök, hogy egymásra találtunk. És én most már soha nem szeretnék elszakadni magától.
– Én se.
A férfi mélyen meghajolt és kezet csókolt.
– Milyen szép életünk lesz! Hálás vagyok az Úrnak.
– De azért kár, hogy csak most találkoztunk, amikor lassan elfogy az időnk – sóhajtott az asszony.
– Ne bánkódjon Annácska! Még sok szép évünk lehet.
– Lehet… Lehet… De egy valami már nem – válaszolta az asszony. – Közös gyerekünk. És ez nagyon fájdalmas nekem.
Vilmosra is átragadt az asszony szomorúsága, és hiába szeretett volna valami vigasztalót mondani, megszólalni sem tudott, úgy szorította valami a torkát, hát csak ballagtak tovább csendesen.
Az időjárás egyre zordabb lett, az otthon lakói mind több időt töltöttek a nappaliban. Egyik délelőtt egy fiatalos hölgy a zongora mellé ült, és régi slágereket kezdett játszani. Pillanatok alatt körbevették, és csak érkeztek egymás után a megrendelések, ő pedig sorra játszotta egyik dal után a másikat. Vilmos is közelebb merészkedett, és megkockáztatta:
– A Csillagok és nyári éj című dalt bizonyára nem ismeri kedves Júlia!
Az asszony hosszan bólintott, és ujjai máris repkedtek a billentyűkön. Vilmos lehunyt szemmel, halkan dúdolta vele a dallamot.
– Az én dalom – suttogta alig hallhatóan a végén. Látszott, hogy nagyon felkavarja az élmény, ugyanakkor büszkén húzta ki magát.
Júlia csodálattal nézett a férfira és mosolyogva kérdezte:
– Van más szerzeménye is? Szívesen eljátszom, ha ismerem.
A férfi felsorolt még néhányat, végigdúdolta őket a zongora vezetésével, aztán csendesen elvonult. Azt hitték, az emlékeivel akar lenni, tapintatból Anna se ment utána. De még aznap este odaállt Júlia elé, és hosszan beszélgettek. Anna a szeme sarkából figyelte őket.
– Titok? – kérdezte a visszaérkező férfit.
– Nem titok. A közös gyereken dolgozom, és megkértem Júliát, segítsen benne.
Anna nézett rá kitágult pupillákkal, hogy mit akar ezzel a bolondsággal, de Vilmos még pár percig élvezni akarta a helyzetet. Csak akkor fogta meg marasztalón az asszony kezét, amikor az, haragosan összeszűkült szemmel, fel akart ugrani.
– Annácska! Nehogy elszaladjon! – mosolygott engesztelőn, és a zakója zsebéből néhány gyűrött papírlapot húzgált ki. – Egész délután dallamokat gyártottam, méghozzá a maga verseire. Annyira meghatott Júlia játéka, és annyi régi emlék tört elő, hogy már szinte fájt. Búsongtam egy sort, és akkor hirtelen bevillant, komponálni még tudok, ha játszani nem is. Mi lenne, ha meg is próbálnám? És sikerült! Olyan boldog vagyok! Nem érti? A maga verse, az én zeném! Mintha közös gyerekünk lenne!
Anna csak annyit tudott kimondani:
– Ó, Vilmos! – és záporoztak a könnyei megállíthatatlanul. Oly erővel tört ki belőle a zokogás, hogy mindenki rájuk figyelt, az igazgatónő pedig aggodalmasan az asztalukhoz sietett.
– Nincs semmi baj – mondta a férfi is párás szemmel. – Csak nagyon boldog, mert született egy gyermek.
Mindkét kezét rátette az asszonyéra.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.11. @ 16:29 :: Józsa Mara
