A késő őszi napfény aranybarna ragyogással vonta be a várost. Egy álmosítóan unalmas hétköznap délután volt, a házak körül semmi mozgás, mintha megállt volna az idő. Csak egy asszony járta az utcákat, járta már órák óta. Lassan ballagott, jobbra–balra tekintgetve. Mélyeket szippantott a levegőből, melynek füstszaga volt, s még valami édeskéset is érzett, nem tudta, mi az, de hamvas szilvát, pirosló almát, szagos szőlőt képzelt hozzá.
Hirtelen megtorpant. Alig akarta elhinni, hogy megtalálta végre, amiért hetek óta bolyongott. Ezt a kicsi házikót kereste, ezt a fák között megbújót, ezt a mohás kerítésűt, ahol egykor menedéket talált, ahol jó szót, megértést kapott. Itt van a ház, itt van a kicsi öregasszony is! Most végre köszönetet mondhat neki még egyszer, ahogyan azt annyiszor elképzelte már.
A ház csendes volt. Az asszony lábujjhegyre ágaskodva, neszekre fülelve leskelődött át a kerítésen.
– Piros nénit keresi? – zavarta meg egy hang.
Összerezzent, odafordult.
– Igen… Azt hiszem… Tudja, nem ismerem őt, csak egyetlen alkalommal találkoztunk, egy évvel ezelőtt. ősegített, amikor rosszul lettem, éppen itt, a háza előtt. Azért jöttem most, hogy még egyszer megköszönjem neki.
– Azzal elkésett, kedves! Piros néni már a temetőben pihen… – szólt a nő a mindentudók fölényével. Fejét félrehajtotta, hatalmas tokája redőkbe gyűrődött az álla alatt. Vizslatva nézett az asszonyra, végigmérte tetőtől–talpig. Közben kényelmesebb pózba helyezkedett; egyik kezével a csípőjét is megtámasztotta, mint aki hosszasan kíván ácsorogni, hogy mindent elmondhasson Piros néniről, életéről, haláláról, meg más fontos dologról is, amit csak ő tud egyes egyedül. Az asszony megérezte ezt, és zavartan motyogta:
– Sajnálom… Ez nagyon szomorú… Sajnálom… Viszontlátásra! – ezzel hirtelen sarkon fordult. – És köszönöm, hogy elmondta – biccentett hátra távolodóban.
– Nincs mit… – hallotta a háta mögül a csalódott hangot.
A sarokig sietősen kapkodta a lábait, nehogy a nő valamivel mégis visszatartsa. Ahogy befordult, rögtön lassított, de nem volt már kedve a sétához. Hiába a melengető napsütés, megborzongott. Dacosan rántott egyet a vállán, mintha így lerázhatná magáról a rosszkedvét. Kezeit mélyen a zsebébe dugta, behúzott nyakkal, szigorúan maga elé nézve, szinte futott, egészen a megállóig. Szerencsére a busz azonnal jött és ő gyorsan felszállt. Helyet keresett magának és kibámult az ablakon. Szomorú volt. Őszinte gyászt érzett az egyszerlátott öregasszony miatt, és bántotta a lelkiismerete; miért is nem jött előbb, hiszen hányszor, de hányszor gondolt rá, hogy felkeresi, hogy ajándékot is visz neki a hála–szavak mellé.
Az egyik megállóban egy szerelmespár szállt fel, az asszony előtt álltak meg összebújva, tekintetük egybefonódott, apróra tört, remegő mozdulatokkal simogatták egymás arcát, haját, és forró, becéző szavakat sugdostak.
Az asszony csak egy pillantást vetett rájuk, máris fájó sóvárgást érzett, és nemkívánt emlékei tolakodtak elő, bepárásítva a szemét… Megérintette egy régvolt érzés, s nem volt ereje tiltakozni. Óvatosan bontogatta szét az emlékcsomagot, készen arra, hogy az első kínzó sajgásra elengedje… De inkább jóleső bizsergéssel töltötte el, ahogy felidézte a kezdeti időt, amikor még minden szép volt és mámorító. Ám a mézbe lassan, észrevétlenül más is keveredett, s végül már csak a keserűséget érezte folyton, de mégsem tudta azt mondani a férfinak: „Vége!”, még akkor sem, amikor kiderült, hogy felesége van. Hacsak gondolt a szakításra, mintha a szívét tépték volna ki! És amikor mégis kimondta egyszer, a szavak tüzes parazsakként pottyantak ki a szájából, s majd belepusztult, amikor a szótlanul szenvedő férfire nézett, aki csak ült magába roskadva, párás–szomorú szemmel, száját keserűen összeszorítva. Nem bírta sokáig, átölelte, babusgatta, esedezett, ne vegye komolyan, élni se tudna nélküle. És amikor a férfi hazaindult, hirtelen az ujjára húzta az egyetlen győrőjét. Finom kis ékszer volt, kétszínű aranyból: középen egy apró gömb, melyet csavart karikák öveztek. A férfi tiltakozott. „Mire való ez!” „Hogy emlékeztessen rám, és hogy vigyázzon rád!” Így győzködte, míg végül a férfi kényszeredetten engedett. De a legközelebbi találkozásukkor bűntudatosan mentegetőzött: „Ne haragudj, elvesztettem!” Még ő vigasztalta, önmagát vádolva, hiszen miért erőszakoskodott annyira. „Ugyan, nem nagy dolog, csak egy ócska kis győrő volt.” De a férfi begubózott. Úgy látszott, hogy erősen gyötrődik, s az asszony hiába próbált segíteni neki, nem tudott felengedni. Később mégis kibékültek valahogy, és csendesen összeborultak. Ám az eset után megkopott a nagy érzés, egyre gyakrabban veszekedtek, és egyre ritkábban találkoztak. Mindig a férfi volt az, aki hol ilyen, hol olyan kifogással lemondta a találkozót, végül pedig teljesen elmaradt. Ha az asszony olykor–olykor telefonon hívta, rendszerint a feleség vette fel a kagylót, és a férje persze sohasem volt otthon. Ilyenkor átbőgte az éjszakát, fogadkozott, hogy soha többé nem keresi, de aztán mégis újra meg újra próbálkozott. Nem akart semmi mást, csak a férfitól hallani azt, hogy vége. Úgy érezte, ennyi még jár neki, igen, megérdemli, hogy legalább közölje vele. Nem többet, csak ennyit akart. Titkon persze azt is remélte, ha beszélnének, ha a férfi meghallaná a hangját, újra feléledne benne az érzés… Mert nem múlhat el ilyen hirtelen, nem…!
A férfit egy csendes, szeptember–végi napon látta viszont. A metróban pillantotta meg, pár lépésnyire haladt előtte. Izgatottan fúrta át magát a tömegen, a mozgólépcső felénél ért a nyomába. Lendült a keze, hogy megérintse a vállát, de csalódottan fedezte fel, hogy a férfi mellett álló nő a birtokos biztonságával karol belé, a másik keze pedig laza könnyedséggel nyugszik a gumikorláton. Mohó tekintete jegygyűrű után kutatott, s hirtelen elsötétedett előtte a világ. Megfordult, és mint akit őznek, megindult lefelé a lépcsőn. Az emberek morgolódva húzódtak félre az útjából, egy idő után pedig rászólt a megafonhang is: „Kérem a zöldkabátos hölgyet, szíveskedjen a mozgólépcsőt rendeltetésszerűen használni!” Az asszony fájdalmas megadással elhúzta a száját, visszafordult a menetirányba, és felvitette magát. Odafönn felszállt az első buszra, és ment, ment, majd találomra leszállt. Ismeretlen volt számára a környék, de mindegy is, mert a saját házukat se ismerte volna fel. Lelkében iszonyú vihar dúlt, szinte rohanvást járta az utcákat, miközben egy belső hang makacsul hajtogatta: „Hazugság volt minden, minden!”
Teljesen kimerülten ért egy utca végére, egy kiserdőhöz, melynek tövében egy picike házikó állt, düledező deszkakerítését zöldre festette a rátelepedett moha. Megmarkolta az egyik lécet, szemét lehunyva a karjára hajtotta a fejét, s hitte, mint a kisgyerekek, ha ő nem lát senkit, őt se látja a világ. Hallgatta a befelé táguló csendet, melybe elárult szíve vert monoton ritmust…
A házból kicsike öregasszony bújt elő, figyelt egy ideig, aztán bátortalanul szólongatni kezdte:
– Mi van magával?… Rosszul van?…Hallja, hé!…Rosszul van?…Hozzak egy kis vizet?
A kerítésbe kapaszkodó asszony hangtalanul zokogott. Olyan távolról hallotta a szavakat, hogy alig észlelte, de ahogy mégis átnézett a kerítés résén, egy pici öregasszonyt látott maga előtt, aki kíváncsian közeledett felé, kissé félrehajtott fejjel, meg–megállva, mindig csak egy aprót lépve előre.
Nézte, nézte a könnyein át, s már nem tudott uralkodni magán. Jajongó sírás tört fel belőle, olyan erővel, hogy az öregasszony hátrahőkölt.
– Jaj, szegény teremtés! Magát valami nagy csapás érte!
Kinyitotta a nyikorgó kiskaput, az asszony mellé lépett, tenyerét simogatón felé emelte, de nem érintette meg. Keze félúton megállt a levegőben, óvón, féltőn, mintha egyszerre akarna áldást kérni, és a gonoszt távol tartani.
– Jöjjön be hozzám egy cseppet!… Így nem mehet tovább, még baja esik!… Jöjjön, no, jöjjön bátran!
Odabent jó meleg volt és kamillaillat. Amikor az asszony fátyolos szemmel körülnézett, a pici konyha a saját nagymamáját juttatta az eszébe. Nála is így voltak otthonos rendetlenségben egymás mellett a tárgyak: orvosságos fiolák és imakönyv, szemüveg és szentelt gyertya, egy fél kifli és a régen megállt ébresztőóra.
– Ne, ne itt! Oda be, a szobába! – terelgette beljebb az öregasszony, és egy kényelmes fotelra mutatott. – Így, ni! Várjon csak, mindjárt főzök magának egy finom mentateát, az majd megnyugtatja.
Amíg a néni a teafőzéssel bíbelődött, ő csendesen szemlélődve gyűrögette a zsebkendőjét. Sírása már elcsitult, csak néha–néha szipogott egyet.
– El is készült, itt van, tessék! Kóstolja csak meg! Tettem bele egy kanálka eperpálinkát is, meglátja, jót tesz! Igya csak, igya bátran! – nyújtotta át a csészét, és maga is leült a szemben levő fotelba.
Amikor az asszony engedelmesen belekóstolt az italba, a finom pára körbecirógatta az arcát, felkúszott a hajába, és jólesően megbizsergette a fejbőrét. Miközben kortyolgatta a teát, lassan nyugalom és békesség költözött a lelkébe, teste elernyedt, arca kisimult.
– Ugye, jobb már? – hajolt felé ültében a kicsike öregasszony.
– Köszönöm. Nagyon jólesik – zavartan körülnézett. – Úgy érzem, mintha a nagymamámnál lennék!
– Nagy a rendetlenség, ugye? De hát én már csak így szeretem, így érzem jól magam – szabadkozott a néni. Tekintetével követte az asszonyét, majd újra szembefordult vele. – Ha meg nem sértem, mi bántja ennyire?.. Nem kíváncsiság, higgye el, de jobb, ha kibeszéli magából…Veszélyes teher a bánat, időnként ki kell rakni belőle…
Az asszony ránézett, csak egy tétova pillanatra találkozott a tekintetük, mégis megérezte, hogy az öregasszony olyan egyszerű, olyan tiszta, mint a mennybeszálló imádság. Zavartan lehunyta a szemét, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Meglötyögtette a bögrét, aztán gyorsan kiitta a langyosra hűlt maradékot, és felpattant.
– Köszönöm a kedvességét, de már így is túl sokáig voltam a terhére. Most már jobban érzem magam, és nem szeretnék tovább zavarni.
– Engem nem zavar, kedves! Üldögéljen csak nyugodtan!… A beszélgetést se erőltetem, ha magának kellemetlen. Csak azért gondoltam, hátha könnyebbítene a lelkén a kimondott szó…
– Nem, nem maradhatok, igazán mennem kell most már.
– Ahogy gondolja!
– Köszönöm… Nagyon köszönök mindent! – mondta az asszony kis szégyenkezéssel, és az asztalka sarkára csúsztatta az üres csészét, a megsárgult csipketerítőre, egy vidám–kék szemű Szent Antal–szobor lábaihoz.
Az öregasszony a kapuig kísérte vendégét.
– Van a közelben buszmegálló? – kérdezte az asszony a kapu előtt.
– Van, mindjárt a következő utcában… Ha a sarkon balra fordul, nemsokára meglátja majd…
– Még egyszer köszönök mindent! – topogott az asszony. Szerette volna búcsúzóul megölelni az öregasszonyt, de nem merte. – Viszontlátásra!
– Isten áldja, kedves! – hallatszott egy alig–sóhaj is. – Ha erre jár, kopogjon be hozzám! Szívesen látom…
– Úgy lesz…!
Az asszony szapora léptekkel indult el, nem nézett vissza, pedig érezte, hogy az öregasszony mindvégig néz utána.
Annyira elmélyedt a múltban, hogy észre se vette, a buszról már mindenki leszállt. A sofőr jóindulatúan megbökte a vállát.
– Asszonyom, a végállomáson vagyunk…
– Kissé elgondolkodtam…– hálálkodott erőltetett jókedvvel.
Felállt. A szeme sarkában reszkető könnycsepp lassan végiggurult az arcán. Gyorsan elmaszatolta, és sietősen leugrott a buszról. Pár méternyit vitte a lendület, akkor megtorpant. Hazáig egyetlen megálló csupán. Busszal menjen, vagy sétáljon egy kicsitő Tanácstalanul álldogált, akkor látta meg a virágárust; kicsike manó–asszony volt, csendesen ácsorgott. Egy csokor virág a karján, mintha dajkálná, a többi előtte, egy vödörben. A halványsárga krizantémok szirmait kócosra borzolta a szél.
Talán, mert a virágos olyan Piros nénis volt, talán másért, az asszony odalépett hozzá. Épphogy megállt előtte, az már nyújtotta is felé a virágokat.
– Sokáig ilyen szépek maradnak ám! – mondta, amikor elvette a pénzt.
Az asszony, kezében a csokorral, elindult a buszok felé, aztán mégis úgy gondolta, hogy inkább gyalogol, s fordult is hirtelen. A mögötte siető férfi már nem tudta kikerülni, összeütköztek. Kis híja, hogy el nem estek, de a virágok kiestek az asszony kezéből, s a rohanó lábak alá szóródtak.
– Jaj, nagyon sajnálom! – szabadkozott a férfi, és megpróbált tenni valamit, de a virágok olyan szánalmas látványt nyújtottak, hogy visszaejtette őket. – Krizantémok… – nézett utánuk. – De miért krizantémok?!…Nem illenek magához… – Egy sajnálkozó grimasszal az órájára nézett. – Ajjaj! Késésben vagyok, muszáj rohannom.
Felkapta a táskáját, gyorsan meghajolt, és nekilendült. Pár lépés után visszaszólt:
– Ha tavasszal újra összefutunk, ígérem, kap tőlem egy csokor ibolyát!
Az asszony mosolyogva nézett utána, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, s próbaképpen felidézte azt a képet, amelytől mindig annyira szenvedett: látta a feleség kezét, ahogy a gumikorlátot fogja, látta az ujján csillogó gyűrűt. Az ő elveszettnek hitt aranygyűrűjét.
Várt, befelé figyelve, aztán egy megkönnyebbült sóhajjal kinyitotta a szemét. Istennek hála, – már nem is fájt annyira!
Legutóbbi módosítás: 2008.03.18. @ 08:00 :: Józsa Mara
