Kora tavaszi ég, folyókat tükrözöl.
Lázrózsák nyílnak arcod bíborán –
sebeid lidérclángja vihar után.
Belédszülettem időtlenül. Feltámaszt. Megöl.
Burkába zár a száraz világ. Szakrális. Profán.
Magzatpózba görnyedek. Édes anyaöl.
Olyan hazug, ahogy egymásnak két utcalámpa dől.
És Te. És én: érdemtelen. Eltévedt dobbanás az űr mellkasán.
Menj, dördülő idő – hagyd itt elmaradtaid.
Homlokod hideg, érces, télkemény
és lőréseken bucskázik át álomtól álomig,
ahogy áttetszül itt-ott a tér, az egy, a sok –
az ég lövészárkain elhasal a fény:
titkaid kinőttük: mezítlábas, didergő tejutasok.
—
Sok mindent mondhatnék. Hallgatok kicsit.
Porózusul körben a falánk téridő.
Kékre bézs. szögesdrót. csend. újjáéledő.
Hullámok. Áradó szavak. Hallgatás. Az ott. Ez itt.
Csak te vagy. Most értem. Hideg. És perzselő.
Ezt beszéli ősszel ágról ág. Pőreségét. A szőlőszem titkait.
Mert ilyen meztelen. Tépkedtem virágok szirmait.
Sokkal több. Nem látni máskor, másként. Vakító. Lebegő.
Csak csend és hinni, hogy ilyen. Mint a vasárnap.
Délelőtt fakul egy zsanér bolond morzéjén.
Kontúrtalanodik minden. A most lábaim előtt
kinyújtja megigazult iszonyú karmait a márnak.
Arca villan. Rézkarccá időtlenedik. Te. Még és már és: én.
Minden más kozmikus rándulás. Tejút elkarcosult talpaink előtt.
—
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:28 :: Kovács-Cohner Róbert
