Lilike vigasza
Lilikét gyerekkorom óta ismerem, szüleink jó barátságban voltak. A családi változások, és a városon belüli távolság miatt évtizedekig nem találkoztunk. Néhány éve olyan helyre költöztünk, ahol közelebb kerültünk egymáshoz. Ahogy az lenni szokott az ismeretség újraéledt.
Anyukám többször látogatott hozzájuk, és édesanyja is, amíg bírt eljött hozzánk. A látogatása hirtelen megsz?nt. Jött a hír Lilike nagyon beteg, a szörny? kor megtámadta.
Furcsán viselkedik ilyen esetben az ember, mintha félne, pedig a betegség nem ragályos. Mi sem voltunk különbek. Menjünk, vagy ne menjünk? Mit mondjunk?
Aztán fényképet kerestem, és kezembe került egy nagyon régi kép szabadkai rokonokkal az ?udvarukon készült csoportkép. Az id?sek ülnek a fiatalabbak állnak a gyerekek szintén. Lilike is rajta van. Az apja mellett áll, a tizenhét évesek büszke tartásával. Ez a kép megérintett.
Érdekl?dtem, mi lehet vele? Az id? múlt a kezelések következményeként új haja n?tt, és a remény az élethez is er?sebbé vált.
Anyukám újra látogatta ?ket, és mindig azzal jött haza- menj el hozzájuk, nagyon örülnének, Lilike szépen fest, nézd meg.
Elmentem, nagyon vártak. Vannak a vendégvárásnak olyan jelei, amik csalhatatlanul jelzik, hogy a háziaknak fontos a vendég. Az el?készített sütemény ital, poharak mind arról tanúskodott, hogy készültek. Elszégyelltem magamat, miért is halogattam ilyen sokáig a jövetelt.
Beszélt a betegségér?l, ami ma már ritka ellen?rzést kíván, és arról mennyire örül a családjának és unokáinak, akik szinte naponta betérnek hozzájuk. Furcsa volt, hogy a fájdalmas napokat milyen röviden lerendezte, és milyen távolságtartóan beszélt róla, biztosan az id? is hozzájárult, és látszólag jól is érezte magát.
Amikor arról kezdtünk beszélni, hogy – hallom festesz – szerényen mosolygott, és azt mondta -kedvtelés, kicsit költséges, de leköt.
Még egyre kínálgatta a süteményt, a férje a saját borát, de én már alig vártam, hogy lássam a képeket.
Elmondta, egyik nagybátyának volt hajlama a festéshez, valószín?leg onnan ered a véna. ?már gyermekkorában szépen rajzolt. Megmutatta a szénrajzait, unokájáról és édesanyjáról.
Minél jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe, azt láttam, hogy egyre jobban örül, hogy valakit érdekel, amit ? készít.
A festmények többféle témát dolgoztak fel, de mind végtelen nyugalmat sugároztak.
Még a vágtató ménese is bátorságot és békét sugallt. Ahogy néztük egymás után a képeket annál oldottabb lett. Már részletesen elmondta egy-egy kép festésénél milyen technikai gondjai voltak, hogyan próbálgatott, és kezdte újra.
Kérdeztem – mikor festesz? – Éjjel, amikor mindenki alszik, akkor. Csend van és látom, amit festeni akarok. Akkor jól érzem magam, és minden megsz?nik körülöttem. Az nagyon jó.
Néztem az arcát és a szemét. Arca kisimult és a szeme csillogott, pont úgy, mint azon a régi fényképen, ott az udvarukon.
Amikor jöttem hazafelé, azt kívántam bárcsak mindenki megtalálná a maga örömét úgy, mint Lilike.
Úgy éreztem, hogy ?meggyógyult, mert olyan bels? kincset talált, ami védelmet nyújt számára a külvilággal szembe, és átsegíti a hétköznapokon.
Lilike vidám napokat!
Legutóbbi módosítás: 2008.03.18. @ 07:40 :: Kovács Ilon
