Szirtes professzor, a matematikai tudományok doktora 45 éves korára kissé meghasonlott. Habár foglalkozását m?vészetnek, és csak elhanyagolható mértékben bármiféle gyakorlati haszonnal kecsegtet? tevékenységnek tartotta, mégis zavarta, hogy saját serdül?korú gyermekeinek sem sikerült elmagyaráznia, vajon mi értelme van a munkájának, ha azt rajta kívül legfeljebb néhány száz másik ember képes értékelni a világon.
Arra a kérdésre pedig végképp nem talált megnyugtató választ, hogy egy középkorú férfi az átlagot messze meghaladó szellemi kapacitását miért olyan foglalatosságra pazarolja, amely láthatólag semmiféle megbecsülést nem hoz számára.
Ezért néhány válságos hét után Szirtes professzor úgy döntött, életében legalább egyszer megmutatja, hogy hasznosat is képes alkotni. Biokémikus kollégáival rendszeresen konzultálva és fél tucat szakkönyvet áttanulmányozva, munkához látott. Félretette korábbi munkáit és csak a kit?zött feladatra összpontosított, melyet még felesége el?tt is titokban tartott. Hogy senki se zavarja, éjszaka dolgozott és az egyetemre is csak óráit leadni járt be. A folyamatos szellemi er?feszítést?l Dr. Szirtes arca beesett, s néhány hónap alatt észrevehet?en lefogyott. Családtagjaival rendkívül sz?kszavúan érintkezett, hosszúra n?tt körmét pedig csak felesége utasítására vágta.
Nyolc hónapi megfeszített munka után gyermekei legnagyobb meglepetésére egy nap váratlanul borotváltan, és ami még ennél is fontosabb, mosolyogva ült le reggelizni. Szinte nyoma veszett korábbi már-már állandósult hol magába forduló, hol pedig elréved? arckifejezésének.
– Megoldottam az emberiség egyik alapvet? problémáját! – közölte a matematikaprofesszor vidáman csillogó szemmel. A többiek már megszokták, hogy a családf? id?nként furcsa és értelmetlen dolgokról beszél, ez azonban még a szokásosnál is képtelenebb állításnak t?nt.
– Bebizonyítottam, hogy ez a formula itt nem más, mint az emberi boldogság matematikai modellje – folytatta Dr. Szirtes egy papírlapot lobogtatva.
– Helyes alkalmazásával a földkerekség minden lakója boldoggá tehet?. Csak legyen elég nehézvíz! – f?zte még hozzá.
Szirtes professzor természetesen egy pillanatig sem számított osztatlan elismerésre családtagjai körében. Ezt a lehet?séget már régen eljátszotta, ám annyi átvirrasztott éjszaka után mégiscsak kikívánkozott bel?le a dolog.
Újdonsült optimizmusából az otthoni érdektelenség dacára sem veszített, hiszen rendkívüli jelent?ség? felfedezést tett. A tanszékre beérve azonnal telefonálgatni kezdett befolyásos ismer?sei segítségét kérve.
Az államtitkár három hét múlva fogadta.
– Szakért?ink áttanulmányozták a dolgozatát és jelentésükben megemlítik, hogy az Ön által használt matematikai eszközök, és újszer? formalizmus meghaladja a tudásukat. Különösen nehezen követhet? a bizonyítás azon szakasza, melyben a professzor úr arra a következtetésre jut, hogy az átlagos boldogságszint eléréséhez a gondolatgazdagság négyzetével arányos mennyiség? nehézvíz szükséges. Szumma szummárum, elemz?ink szerint az Ön eredményei túlságosan elméleti színezet?ek, de még ha hihetünk is nekik, a szükséges mennyiség? nehézvíz el?állítása igen költséges. Másrészt, ami még ennél is sokkal fontosabb: kell nekünk egy országnyi boldog ember? Ki fog akkor dolgozni? Egyáltalán mivel motiváljuk ?ket, ha napi fél liter nehézvízt?l életük végéig nagyszer?en érzik magukat? Professzor Úr, köszönöm, hogy megkeresett, de a munkája egyel?re nem aktuális. Talán majd néhány száz év múlva újra érdemes lesz el?venni. A matematikában nem olyan szokatlan ez, igaz?
Dr. Szirtes nem erre számított. Eddigi egyetlen kézzelfogható eredményét is túlságosan elméletinek és haszontalannak min?sítették. Irodájába érve utoljára ismét átfutotta a harminc teleírt lapot betölt? bizonyítást. A végezetül adódó elegáns formula láttán megcsóválta a fejét.
– Boldogok a lelki szegények – dörmögte a professzor, majd az egész paksamétát a fiókjába gyömöszölte. Ott porosodik azóta is.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.24. @ 17:29 :: Magyar Csaba
