A kávézás után, öltözködés közben Adél megint el?hozakodott az el?léptetéssel. Eldöntötte, most nem hagyja magát lerázni, igenis megszerzi, amit akar.
– Uram, csak érdekl?dni szeretnék, hogy mikor kapom meg, khm, azt az ígéretet. Tudja, amit még régen mondott.
– Mir?l beszélsz, kedves?
– Hát, az el?léptetésr?l. Már olyan régóta ígérgeti…
– Ó, szóval meguntad a mi kis kávézásunkat? Pedig azt hittem, élvezed.
– Nem err?l van szó uram, csak már olyan régóta megígérte, és gondoltam…
– Kedvesem, azt hiszem, félreértettél. Azt mondtam, ha kiérdemled. De kiderült, hogy az a Kata vagy ki sokkal jobb könyvel?, mint te. De ne aggódj, ez a hely mindig fent lesz tartva neked – mosolygott a f?nök és megpaskolta az íróasztalt maga mellett.
– Értem, uram. Én… – mondta Adél zavarodottan.
– Most menj dolgozni, holnap megint találkozunk.
– Igen, uram. Megyek is.
Azzal Adél kilépett az irodából, helyrevitte a kávésbögrét és leült dolgozni. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében. Hát mégse igaz! Mégse kapja meg az el?léptetést. Kihasználták. Csak kihasználták, ? idióta pedig hagyta magát. Ez nem lehet!
Alig várta, hogy ebédszünet legyen és elmenjenek a v?legényével ebédelni. Számolta a perceket délig, és mikor elérkezett, szélsebesen szaladt le az épület elé. Még várt is egy kicsit, mire az ezüst Mercédesz begurult a sarkon. Beugrott az els? ülésre és megcsókolta a v?legényét.
– Hova megyünk? – kérdezte Adél.
– Egy közeli étterembe. Nincs sok id?m – mondta.
– Rendben.
Az étterem elég kicsi volt, inkább büfé. Beültek egy hátsó boxba. A férfi egész id? alatt idegesnek t?nt, és a szokásosnál is hidegebbnek.
– Mi a baj? – kérdezte Adél, miután a pincérn? elment a rendelésekkel.
A férfi hallgatott, maga elé meredt és úgy t?nt, valamin nagyon gondolkozik. Még a szemöldökét is ráncolta.
– Édesem? – szólította meg Adél.
A férfi végre odafigyelt Adélra. Komoly arcot vágott és mélyen a lány szemébe nézett.
– Adél, beszélnem kell veled.
– Igen? Mir?l? – kérdezte Adél.
Izgatott volt, úgy gondolta, hogy a férfi azért ilyen komoly, mert készül megkérni a kezét. Már jó ideje együtt vannak, eljött az ideje az esküv?nek. Hirtelen jókedve lett, el is felejtette, hogy a f?nöke milyen csúnyán elbánt vele. A férfinak nem mondta, de titokban már el -elnézegetett egy-egy esküv?i boltba, ruhákat próbált és tiarákat nézegetett. Képzeletben már el is játszotta a lánykérést, és természetesen mindig igent mondott. El se tudta képzelni, mi mást mondhatna neki a férfi.
– Adél, én szakítani akarok veled. – mondta a férfi minden kertelés nélkül.
Adél fel sem fogta, amit az imént hallott.
– Tessék?
– Szakítani akarok.
– De… de miért? Azt hittem, mi…
– Ez így nekem nem jó, nem szeretlek. Én… én csak azt akarom, hogy vége legyen
– Én ezt nem értem. Olyan jól megvoltunk, én szeretlek. Nem hagyhatsz el, pont most! Terhes vagyok!
– Tudom.
– Mi az, hogy tudod? Honnan?
– Beszéltem az orvosoddal. Nemrég elmentem hozzá. Azt mondta, terhes vagy.
– És ezek után is elhagysz?
– Igen. A gyereket sem akarom.
Adél erre nem tudott mit felelni. Összeroskadva ült a széken és forgott vele a világ. Reggel még minden olyan szépnek t?nt, nem volt semmi baj, születésnapja van. De alig telt el a nap fele, és máris minden rosszra fordult. Elvesztette a reményt, hogy egy jobb állása legyen, hogy életét végre hivatalosan is összekösse a szeretett férfival. Egyszerre az egész világ beborult, és olyan igazságtalannak t?nt.
A férfi felállt, indulni készült.
– Este már nem alszom otthon, majd a héten elmegyek a dolgaimért. Kérlek, készítsd össze ?ket. Szia.
Azzal elment, vissza se nézett. Otthagyta Adélt az asztalnál, a pincérn? pedig épp kihozta az italokat.
– Az úr máris elment? – kérdezte meglepetten, pedig pontosan tudta, mi történt.
– Igen – hebegte Adél – kérem, hozzon nekem egy pohár er?s bort.
– Egy pohár bor, máris hozom. Ezekkel mi legyen? – kérdezte a két pohár vízre bökve.
– Vigye vissza.
A pincérn? bólintott és elment. Adél ugyanúgy ült, mikor megtudta, a férfi elhagyja. Nem sírt, nem borult ki, csak megivott egy pohár bort, nem tör?dve, hogy gyermeket vár és ? is távozott. Úgy gondolta, nem megy vissza dolgozni, helyette inkább vásárolni megy. Ez volt Adél egyetlen szenvedélye: a vásárlás. Szinte már mániás volt, annyira szeretett vásárolni. Ez afféle pótlék volt számára. Ebben kiélhette magát, nem szólt bele senki. Pszichológusok bizonyára betegesnek vélnék, hogy Adél ennyire szeret vásárolni, és valószín?leg igazuk is lenne. Ez beteges volt. Adélt az sem érdekelte, hogy anyagilag alig bírja. Inkább kölcsönkért, csakhogy vásárolni elmehessen. Az anyjától is rendszeresen kért, ? pedig mindig adott, ezzel is bizonyítva, hogy lányának szüksége van rá, így még jobban odafigyelt rá. Ez az ördögi kör sem izgatta Adélt, ? csak vásárolt és vásárolt. A pince már tele volt mindenféle holmival, amiket Adél hurcolt le folyton. Nem számított, hogy még új valami, ha talált annál jobbat, rögtön megvette, a régit meg levitte a pincébe.
Aznap is rengeteg új ruhát és kacatot vásárolt Adél. Kés? délután ért haza, fáradt volt, de a régi olvasólámpát még le kellett vinni, mert az újnak kell a hely, és különben is, olyan régóta áll már az asztalon, ideje volt kicserélni.
Csörgött a telefon. Felvette, az anyja volt az.
– Szia, kicsim! Hogy vagy, mi van veled? Rég láttalak! – mondta az anya.
– Szia, anya. Jól vagyok, köszi. És te?
– Olyan furcsa a hangod. Történt valami? Mond el anyádnak!
– Szakítottunk. Ma.
– Jézusom! Szegénykém, jól vagy?
– Persze, anya, túlélem.
– Legjobb lesz, ha néhány napra átköltözöm hozzád.
– Nem kell, igazán nem kell, megleszek…
– Majd f?zök neked valami finomat, ne aggódj.
– Anya, megleszek, nem kell…
– Rendben, akkor máris elkezdek pakolni.
– Anya, mondom, hogy nem kell…
– Szia, kicsim! Akkor holnap megyek! – azzal letette.
– Szia. – mondta Adél a búgó hangnak.
Lerakta a kagylót és nekiállt, hogy levigye a pincébe a régi lámpát.
Egy kicsit mindig félt lemenni oda, mert sötét van és könnyen el lehet tévedni. Nem volt túl nagy pince, de mivel tömve volt már a legkülönfélébb holmikkal, Adél egy kicsit tartott ett?l a helyt?l.
Becsomagolta a régi olvasólámpát, fogta a kulcsokat és leballagott a pincébe.
Alig talált helyet a lámpának, mert szinte minden négyzetcentiméter foglalt volt. Megkerült egy magas könyvtornyot, elment egy régi szekrény mellett, amelynek legalsó fiókjából egy selyemsál lógott ki, majd ráakadt egy ezeréves zacskóra, amiben még a régi ruhái voltak. Végül lerakta a földre a lámpát, a sarok mellett egy kisasztal mellé, ami tele volt pakolva és visszaindult.
Már majdnem az ajtónál volt, mikor valami neszt hallott. Talán egy egér, gondolta, ? viszont irtózik az egerekt?l és az összes rágcsálótól. Odanézett, és látni vélte a csupasz farkat. A hátán minden egyes sz?rszál az égnek állt és sikoltva futásnak eredt. Megcsúszott a selyemsálban, megpróbált megkapaszkodni a könyvekben, de ezzel csak azt érte el, hogy az egész rázúdult. A nagy robajtól a szekrény is megindult, és az éppen feltápászkodó Adélra esett.
Másnap az anyja talált rá…
Legutóbbi módosítás: 2008.03.14. @ 08:11 :: Nagy Rita
