Fáradtan, elny?tten ballagtam hazafelé az edzésr?l a szürke, poros utcán. Sötét volt már, a hold sem akart el?bújni a felh?k mögül. Szakadt, kin?tt cip?ben úgy vánszorogtam, mint egy öregasszony. A sötét házak monoton egyhangúságban követték egymást.
Egyszer csak az egyik sarkon megláttam egy fehér valamit, ami a pókhálós kerítés tövéhez húzódott. Felé indultam.
Egy fehér galamb volt.
A bal szárnya alatt egy ronda, mély seb tátongott, mint egy gonosz száj, ami azon nevet, hogy sikerül valakinek fájdalmat okoznia. Mikor a galamb felé nyúltam, ijedten próbált menekülni a kezem el?l, de nagyon gyönge volt már, így sikerült megfognom. A kezemben tartva éreztem, hogy remeg. Piros szemét rám szegezte, de inkább fájdalmat, mint ijedelmet láttam benne. Bal szárnyát eltartotta magától, s egyfolytában remegett.
Gyorsan hazavittem.
Mi is egy szürke emeletes háztömbben laktunk, a harmadik emeleten, ahol erkély is van. Oda vittem ki. Adtam neki enni, inni, csináltam neki egy kis kuckót.
?csak nézett rám nagy, piros szemével, mintha azt mondta volna:
– Hagyd! Úgyis hiába!
Kés? volt, mire lefeküdtem. Szüleim még nem voltak otthon. Kicsit féltem. Nem tudtam merre lehetnek ilyenkor.
Gondolataim azonban mindig visszatérek a galambra. Az én hófehér galambomra.
Mit történt vele? Meg fog gyógyulni?
Úgy fürkésztem a plafont, mintha attól várnék választ.
Hirtelen azon is megjelent egy fehér folt, s lassan-lassan galambbá formálódott, de ez a galamb egészséges volt. Szeméb?l vidámságot, életörömöt lehetett kiolvasni.
Elkezdett mozogni, majd kilépett a plafon síkjából a térbe, s repült, repült a szobában. Én meg futottam utána szobáról szobára, míg végül kirepült az ablakon, és elt?nt. Én néztem utána, míg csak egy kis ponttá nem zsugorodott.
Zuhogó es? kopogására riadtam fel. Ösztönszer?en rohantam az erkélyre. A galamb nem volt ott! A fekhelye feltúrva, a mag és a víz érintetlen. Mit történt itt? Hol a galamb? Sikerült elszállnia?
Az lehetetlen! Olyan mély és nagy volt a szárnya alatt a seb, hogy nem tudhatott repülni! Vagy mégis? Vagy anyuék rakták volna ki a sz?rét? Tudtam, hogy nem t?rnek meg állatot a lakásban, de azt hittem, az erkélyen jó helyen lesz.
Rossz kedvem lett. Ingerülten válaszoltam, ha kérdeztek, csapkodtam, s minél hamarabb el akartam kerülni otthonról. Az iskolába is a szokottnál hamarabb indultam.
Az es? nem akart elállni. Már teljesen átázott a cip?m, a zoknim, a nadrágom, s a kabátom is kezdte átengedni a hideg es?vizet.
Mire a keresztez?déshez értem, szabályszer?en dideregtem, de a túlsó oldaltól nem messze az úttesten megpillantottam a galambot. Rohantam volna felé, amint eljutott a tudatomig, hogy nem álmodom, de elkéstem. A lámpa hirtelen pirosra váltott, s vele egyid?ben ijeszt? motorzúgással indult meg az autók hada.
Az ijedt madár a keresztez?dés közepe felé vette az irányt, így az els? kocsi két kereke közé került. Ett?l végleg fejvesztve irányt változtatott, s t?lem távolodva a járda felé futott. De jött a második, a harmadik, majd a többi autó, s én csak tehetetlenül álltam, s néztem oda, ahol a galambot sejtettem.
Örökkévalóságnak t?nt, míg megálltak a gépkocsik. Átszáguldottam a túlsó oldalra, de hiába. A szép fehér, piros szem? galamb helyett egy szürke, véres, tehetetlen test feküdt az úttesten.
Nehezen mozdultam. Egy gombóc volt a torkomban. Ázottan, némán, szomorúan ballagtam tovább.
Az es? nem állt el, de már nem zuhogott úgy, mint reggel. Szép csendesen szemerkélt egész délel?tt.
Úgy t?nt, mintha az is a galambot siratná.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.08. @ 08:25 :: Péri Györgyi
