Dohos szagú ez a lépcs?ház – állapítom meg magamban, amint az ajtó nehezen, nyikorogva becsukódik mögöttem.
Régi stílusú az épület, a lépcs? szegélye lekerekített. Hányszor csúszhattak már el ezen? Kopár, kicsit kopott is ez a folyosó. Sebaj! Csak fel szépen az els? emeletre. Így. Itt vagyok. Egy vastag üvegcsempe-fallal elkülönített rész van itt. Bent néhány sötét folt, tehát vannak a váróban.
Vajon ?k is látnak engem? Óvatosan tovább lépdelek. Frászt! Nekem ott van dolgom abban az üvegkalitkában. Na, gyerünk vissza!
Szépen visszasétálok, mintha mi sem történt volna. Az ajtó áttetsz? m?anyagból van, és rajta egy vékony üveg, ami az el?bbi foltoknak formát is ad.
Na nem! Nem megyek még be. Többen vannak, úgyis csak ücsörögnék, és eddig is ültem.
Itt van egy ablak. Legalább nézel?dhetek. Egész jó id? van odakint. Jópofa vagyok. Mintha eddig nem tudtam volna!
Furcsa ez a ház. Mintha levágták volna itt a sarkát, hogy ezt az ablakot ide tehessék…
Hideg a fal. Éhes vagyok.
Ajtónyikorgás, cip?kopogás… Csak nem ide jönnek?! Már ott is vagyok az ajtónál. Hallgatózom. Nem, nem jönnek fel. Ha már itt vagyok, be is mehetnék. Komikus lehetek.
Lenyomom a kilincset, belépek. Ez az ajtó is nyikorog. Úgy látszik, ebben a házban ez már el?írás.
Csupán két szempár néz rám egy pillanatra, mikor mormolok valami köszönésfélét s gyorsan leülök kett?jük közé.
Hallgatunk. Én úgy érzem, mosolygok. Megpróbálom rendezni az arcvonásaimat, de érzem, még mindig mosolygok egy picit. Érzem a szám szélén. Azt is érzem, hogy néha rám néznek. Mintha a gondolataimat akarnák megtudni, és mivel ez nem megy, szemrehányást tesznek a viselkedésemért. Itt ugyanis nem szokás mosolyogni. Itt szorongónak, szomorúnak, mérgesnek szokás lenni.
Talán mégis sikerült intézkednem s már csak úgy, közömbösen ülök itt. De az is lehet, hogy látszik a szememen, hogy nem vagyok épp melankolikus hangulatban.
Mindegy.
Elég szigorú arca van a bal oldalamon ül? asszonynak. Ã??szül? haj, egyszer? ruha és szigorúság. Ez minden. Az ujjait nézi, majd ölébe teszi a kezét, sóhajt egy picit, aztán rám néz. Gyorsan elkapom a szemem az ajtóra. A bels? ajtóra. Az asszonytól két széknyire van. Ott fehérlik a kis tábla a piszkosfehér faajtón, hogy "aszongya" dr.., és hogy ett?l eddig, ekkor és ekkor rendel. Igen. Kedden, szerdán és pénteken délután 3-5-ig.
Épp a kilincs helyén lév? zárat figyelem mikor nyílik az ajtó.
Az asszony feláll, köszön a fehér köpenyes pocaknak az ajtó mögött és bemegy.
A jobb oldalamon a fiatal n? is feláll, és az üvegajtónak támaszkodva várakozik tovább. Neki nincs arca. Eldugta egy sminkálarc mögé. Sz?ke, hosszú haja van. Szép. Igen. És csinos. Talán érzi, hogy nézem. Hallgatunk. Csak néha hallani egy kis motoszkálást, mert a fiatal n? a körmeivel dobol a karján.
Nézzük, mib?l áll ez az üvegverem.
Miért is nevezem üvegveremnek? Csak egy fal, annak is csak egy része van üvegb?l.
Vastag üvegcsempéb?l. 1,2,3… Ha jól számolom 8×10 csempe. Jó nagyok. Két fajta. Igen. Nyolcvan darab, kétféle mintázatú csempe alkotja ezt a falrészt a lépcs? mellett…
Most benyitnak. Egy lány. A fiatal n? arrébb áll.
– Bocsánat! – mondja a jövevény, aztán odaül közvetlenül az üvegajtó melletti székre. Szinte lapul. Ismerem valahonnan. Kedves, szép arca van, de nem boldog. Talán szégyelli magát. Talán… Én nem. Már nem. Úgy látszik, nekem megadatott, ami a széparcnak nem. Azért sajnálom ?t.
Már megint mosolygok! Az ajtót nézem.
Léptek hallatszanak a folyosóról. Az üvegfal mellett felmegy egy folt, aztán visszafordul és elmegy. Úgy, mint én. Csak ? nem jött be.
Nem mer bejönni. Az is lehet, hogy nem is ide készült, hanem feljebb, csak elfelejtett valamit. Miért ne? Lehet.
Mikor el?ször voltam itt, nem volt itt senki.
Üres volt az üvegkalitka, csak a székek várakoztak. A kabátot nem vehettem le, már nyílt is az ajtó s udvariasan tessékeltek befelé…
Most is nyílik az ajtó.
– Viszontlátásra!
– Viszontlátásra! … Parancsoljon.
A fiatal n? elt?nik az ajtó mögött, miközben az asszony gyorsan öltözködik és elmenekül.
A lányra nézek. Az üveget nézte, most a hajába túr.
Egy másik lány jön. Halkan megereszt egy sziasztok-ot, és leül mellém. Oda, ahol a szigorú arcú asszony ült. Babrál egy kicsit a táskájával, majd zavartan rám mosolyog.
Én is elmosolyodok, megnyugtatóan. Legalábbis annak szántam. Közben arra gondolok, hogy itt nem illik mosolyogni. Nem baj. Majd mi bevezetjük. Kiírjuk a szabályzatba, hogy szabad, s?t, kötelez?!
Ránézek. A zavart lány egészen barna b?r?, de a szeme világos. Zöldes. Észreveszi, hogy nézem, és újra egymásra mosolygunk.
Látszik, hogy szeretne beszélgetni.
Feloldódna a zavara. Kedves lány. Biztos jól esik neki, hogy most nincs teljesen idegenek között. Ó az "út lélekt?l lélekig"!
Mindketten másfele nézünk. Én arra gondolok, hogy ha ezután találkozok vele, biztos köszönni fog. Biztos kedves, bizalmas hála lesz majd a szemében.
Nyílik az ajtó, bemegyek. Udvariasan fogadnak.
Csak pár percig maradok, aztán egy papírlappal gazdagabban jövök ki. Új úticélom is van már, a gyógyszertár.
A váróba nem jött közben senki.
A szomorú szépség elt?nik, ketten maradunk a helyiségben. Lassan, talán picit mosolyogva felveszem a kabátom.
– Félsz? – kérdezem, mire a lány megrándítja a vállát. – Nem is félelem, inkább olyan szorongásféle a bizonytalanságtól. Igaz?
Erre elmosolyodik.
– Tudod, most vagyok itt el?ször.
Megért?en bólintok, aztán megindulok az üvegajtó felé.
– Hát akkor, szia! Kitartást és sok szerencsét!
Igen. Azt mondtam neki, hogy sok szerencsét.
Elég ostoba dolog, de mit is mondhattam volna mást?…
Legutóbbi módosítás: 2008.03.24. @ 11:28 :: Péri Györgyi
